Töltőtoll-teátrum

Camera stylo

Cocteau kiadta a jelszót: legyen a felvevőgép olyan, akár a töltőtoll. A szakadatlan kéznél lévő, vizuális jegyzetkészítő lehetőség. A notesz margójára firkantott slágvortok könnyedségével elkészített filmfelvételeket nem fékezi a költségvetés vagy a sztárszeszély, dramaturgiai vaskalaposság vagy befényképezhetetlen díszletmonstrum.

Theatre stylo

Miért ne lehetne alacsony költségvetéssel, lerövidített próbaidővel, kivételesen értelmes, egyszersmind érzékeny színészekkel kikecmeregni divatdiktátumokból, dramaturgiai csököttségekből, sznobizmusból és ellensznobizmusból, kénytelenségből elszenvedett, kivérzett klasszikusok unt öleléséből, más városokban sok pénzt fialó vihorásztató mechanizmusokból?

Miért ne lehetne olyan színházat csinálni, ami könnyed, akár egy bátortalan sóhaj? Őszinte, mint egy titkos napló. Friss, akár a nyomdafestékszagú napilap.

New York Kávéház

Bächer Iván: New York (Népszabadság, 1994. október 24., hétfő, 8. oldal). Emléktárca nevezett kávéda megnyitásának századik évfordulójára.

Halász nem a kávékatedrálisra emlékezik. Ő nem időzött Ady asztalánál. Nem ismerte személyesen Kosztolányit. Karinthyt is csak könyvből. Nem leshette meg Osvát szerkesztő urat papos és Móricz szerkesztő urat kisbirtokos külsejével. Halász nem a lámpafüzérektől kifényesedett New Yorkot idézi meg. Nem a kiadókból érkező, szerkesztőségekbe tartó irodalmi vigécek elosztó pályaudvarát, ahol nagybani eladók és tárca-kiskereskedők várnak irodalmi átszállásra és utalványozásra. Nem a nyüzsgő irodalmi alvilágot ismeri, hanem az alvilágból is kiszorultakat. A félvilágítással működő hátsó traktust (lelátással a mélyvíz vacsorálóira), záróra előtti állapotokra emlékszik, zsebben lopva számlálgatott apróra: kijön-e belőle a közösen fogyasztott szimpla ára? Költők, akik líráját már a Vöröskereszt lapjánál is a gépírónő utasítja vissza. Halász erre a New Yorkra emlékezik. Nem is a New Yorkra. Hungária ez még.

Kettéosztott nézőtér négy sarkában tribünről látható középen a fóliasátorral beborított melegház. Homályosan látni a tüllön át a szándékosan rosszul világított kisasztaloknál ücsörgő irodalmi paradicsompalántákat. A tüll mindkét oldalára rávetítik a kávéház építészeti motívumainak fényképfelvételeit. (Garas!) Bizonytalanságban a néző: mi történik odabenn. A benn ülők sem tisztán veszik ki az üvegablakon túli valóságos világot.

Unalmas és unatkozó beltenyészetek. Bágyadt ugratások. Bátortalan irodalmi opuszok. Félszeg közelítések. Elszigeteltség. Halász legszemélyesebb Hungáriája. Szellemi pubertásának helyszíne. Ahol Erki Dixi szoptatta férfivé feketekávéval.

A brettli mint napló

Remegő tudattal gépelek: abban bízom, színházi rendezők nem olvassák a Beszélőt. Csak ösztönzést ne merítsenek önkifejezési rohamaikhoz!

Az új magyar film rendezői bemutatták tantijaik és onklijaik életkörülményeit. Tudósítást kaptunk róla: édesapjuk miként kergette az udvaron a tyúkot, és ők melyik copfos tyúknak tették a szépet az elemiben. A berendezők kifosztották a családi fotóalbumokat. Az Ecseriről műterembe hordták a moketteket. Valamennyi filmalkotó megtalálta színészmását. Ha kiöregedett – vagy külföldön jutányosabban árulhatóra cserélték – megunt alteregójuknak színigazgatást jártak ki végkielégítésül.

Nem erről a narcisszista naplójellegről van szó. A színház nem öntetszelgő magánközelmények helye. A megyei Reinhardtok és kerületi Grotowskyk, a külföldi divatot tíz év késéssel eredeti fölfedezésként lobogtató gyengéd tehetségeink, az önkifejezésért Patrice Chéreau-hoz fordulók, legszemélyesebb művészi vonalvezetésüket Bob Wilson dolgozatfüzetéből másolják át.

Ha tollát fenné már epigon napi színházat fabrikálni az Új Magyarország napihíreiből, értesítendő róla: az időszerűség nem a napi eseményekhez tapadástól függ. Lehet azsúrban lenni a tévéhíradóval, mégis avult eszmék szerint működni. Hiába küldi ki anyagbeszerzésre a rendező a kellékest a legdivatosabb holmikért, ha ásatag ízlés avassága árasztja el a deszkákat. Színházaink zömének ősz a haja, ha nem vesztette ugyan egészen szőrét. Az új színházak máris öregként nyitnak. Csongor úrfit naplószerű újdonságokkal fölruházzák, az eredmény nagymamamodernség.

Repülősó

Tovább vizsgálják az orosházi baleset okait (október 25., kedd, 1. és 21. oldal), Káosz a reptéren (Hírek, 21. oldal), Megemlékezés Kármán Tódorról; a passadenai Nemzetközi Asztronautikai Akadémia megalapítójának Ilona Barth készítette szobrát felállították a Műegyetem szoborparkjában (Budapest melléklet, I. oldal). Siedhoff tányérsapkás repülőtiszt. Lelógó raglánban Szacsvay, Vajdai Eden-kalapban. Zokniban menetelnek díszhelyükre. Siedhoff láthatatlan, csak hangban megjelenő helikoptert vezényel a szobrot takaró lepel ünnepi lerántásához. Kering a gép. Az urak ügyetlenkednek a beakasztandó horoggal: Szacsvay kis híján felrepül a magasba. Visszarángatják a földre. A szokvány szertartások, gépies tisztelet kigúnyolása. Jacques Tatinak az auditív elemeket a pantomimba beépítő bohózati modora diadalmaskodik a színen. A repülőgépzajban elmormolt szónoklatokból csupán szófoszlányok kivehetőek. A társulattá lett színészek csoportja ügyes, pontos, tömör, leleményes boldog bohóc. Új fiú közöttük Reinhardt István. Oldalnézetből akárha Wilhelm Busch rajzolta volna.

Kóda

Halász megújrázza a nézőkikergetést. A játszók fölsorakoznak zsinórvonalban. Elemelkedni tanulnak. Moderátoruk vezényeli a gravitáció legyőzését. Az összpontosítást. Lassú, higgadt, megbabonázó szavait hallva úgy rémlik: magasztosabb, szellemibb elemelkedésről van szó, megváltoztatandó életcélokról és világlehetőségről. Poétikusan rábírni akarják a publikumot az auditórium elhagyására. Nem sikerül a varázslat. Vihorászunk. Értjük: fölemelkednünk kellene, kimenni a nézőtérről. Maradunk mégis: hátha fölrepül valaki a játék hatására a plafonra.

Átpoétizált napianyag. Nem szakmánytündérkedés enyvesen csillagporos ujjakkal. Sem a kifényesített szavak kontárkodása.

A megittasult választékosság a politikai szónoklatok nyelve. A költészet: pontosság. Ezért sem tanácsos követni a színházi naplóírást. Az egyszerűség nem való kontároknak. Az alacsonyabb tehetségek értelmezzék újra Vörösmartyt vagy bajlódjanak Ibsen Broadway-inasával, A. Millerrel.

Közös alap

Amióta elterjedt a hír, hogy nincs Isten: panaszkodnak a jegyszedőnők, a közös mitológia hiányában hanyatlik a nézőtéri egyetértés. A legutóbbi harminc év magyar kabaréjának nincsen más hivatkozási rendszere: csak a televízió. Közönsége járatosabb a Dallas családi viszonyaiban a Yorkok leszármazásánál. A Háború és békére is csak azt követően utalhatnak, ha sorozattá lett megfilmesítése.

A repülés gúnyos összefoglaló történetében árnyjátékban kapjuk Ikarosz bukását. Szabó Győző Leonardóként bajlódik a nehézségi erővel. Utalnak Saint-Exupéryre és Eric Knight Sam Smalljára: a nézők veszik a kanyarokat. Ha a közönség nem egyazon istenben hisz, olvassa legalább ugyanazokat a könyveket!

Halász és akik kifogták

Szeptember–október hónapban heti négy alkalommal premiert tartott a Kamrában Halász Péter vezetésével egy színházi csapat. Mást-mást játszottak esténként. Az aznapi Népszabadság valamelyik cikkét, riportját, tudósítását, gyorshírét vették alapul. Nem színpadi illusztrációt készítettek, hanem időszerű kabarét, a Hogy élünk Pannóniában-szemle színházi változatát.

A premiersorozatot a Népszabadság támogatta egymillió forinttal. Húslevesre, rántott szeletre átszámítva teméntelen pénz. Színházi költségekre meg se kottyan.

A 28 előadás telt házak előtt futott. Szabatosan szólva: túltelített házak előtt. Esténként húsz-harminc fiatalt beeresztettek oldalt állni vagy letelepedni a széksorok közötti ösvényre.

Szóljunk a Hatalom, Pénz, Hírnév, Szépség, Szeretet közönségéről! A nézők tetszése-nemtetszése érdekesebb a színikritikus ízlésénél. Rosszul jár el az a színházi szakíró, aki oda sem hederít a publikum reakcióira, csupán enízlését hiszi mérvadónak.

A Hatalom-sorozat legelső előadására egybegyűlt a szokvány premierpublikum. A lapok színireferensei és más premier-léhűtők. Fancsali képpel távoztak. A legbutábbak sebesen közzétették elmarasztaló véleményüket.

Hasonló csalódottsággal hagyták el a Kamra kereskedelmi színiveszélytől óvó helyét mindazok, akik a rekord szenzációjának hírére belelapoztak csak egy-egy színházi lapszámba, nem rendszeres olvasóként, csupán arra őgyelgő érdeklődőként. Szerencséjük-balszerencséjük tette: jobb vagy mérsékelten érdekes estéhez sodródtak.

Visszatetszésük megérthető. Igazuk volt, ha mérgesen távoztak. Színházat azonban nem lehet olyan ötletszerűen látogatni, mint beülni egy moziba. Üres esték kitöltésére nem alkalmas a színházművészet. Mindig csalódást okoz a legjobb hírű produkciókhoz bekukkantás, ha nem előzi meg nézői előképzettség. Na, még mit nem! – szól közbe a józan ész –, majd leckéket veszek színháznézésből? Nem elég fülem és szemem megítélni az adott előadások minőségét?

Nem. Alkalmi színházlátogató fölüdülést találhat szériabohózatban (bár, ha akár más városból jött, föl nem foghatja, min nevet szomszédja oly jóízűen). Kielégülhet érzelmes színműtől. Gyönyörűségét lelheti romantikus színpadi kalandban, zenés mulatságban, a színházi szórakoztatóipar megannyi fontos és szép mulatságában. Van azonban a színháznak egy komoly fajtája. Ide művelt néző kell. Legalábbis előképzettséggel rendelkező. Nem iskolai bizonyítvány, egyetemi diploma igazolja a néző felkészültségét, hanem az a társadalmi ismeretanyag, amivel lépést tart a mindennapok nyilvános eseményeivel vagy rejtett nyilvánosságával.

A legfőbb azonban a figyelni tudás és a más megtűrésének erénye. Azok a nézők távoztak lógó orral, akik produkcióéhségükben nem vették észre: itt nem kényszeres produkciókat árulnak. Őszinteségükkel házalnak. Nem izzadnak a teljesítményért, csak fáradnak az eredményért. Magasra törnek, de nem magasugrásból. Roppant energia és képzelet befektetésével létrejött előadásokat láttunk, de nem erőlködőeket. (Szacsvay László, ez a minden hájjal megkent komédiás a sorozat végére kicserélődött. A mesterség fogásait tudva elfelejtette alkalmazni a céhbeli trükköket. Működtetni kezdte rejtett tartományait. Fölragyogott természetes kedvessége és saját, eredeti humorérzéke.)

Volt egyszer egy vad urad

Ha Othello szoknyát visel (október 27., csütörtök, 19. oldal. Népszabadság, Itthon-melléklet). Bedecs Éva nyílt levele a 17 évi házasság után a szomszédasszonyra féltékenykedő feleségről.

Halász előszót tart a féltékenységről. Nem a házastársi, hanem a nemzeti féltékenységről. A hivatás körében elkövetett (különös tekintettel a színházi) féltékenységekre.

Majd: panellakás bohózat. Kovács Sándor és felesége, Kovácsné Szabó Aranka lakik Szabó Sándor és felesége, Szabóné Kovács Aranka szomszédságában. Gyermekeik: Kovács Sándor ifjabb és Kovács Aranka, illetőleg ifj. Szabó Sándor és Szabó Aranka.

Ezzel a két családnévvel el is vannak ismeretlenelméleti kabaréjukban. Ionesco: A kopasz énekesnőjének házaspárja panelházban, írhatta volna Spiró György is, de ő gyorsasági versenyeken vesz részt.

A Halásznak kikölcsönzött társulat vizsgaelőadása. Magasabb osztályba léphetnek. Készek a rögtönzésre. Úgy tudnak belefeledkezni a játékba, hogy szabatosan ellenőrzik magukat, a hatáselemeket, a nézőket. Akkora a vidámság: időről-időre elnevetik magukat a játszók is. Képtelenek uralkodni az ellenállhatatlanul komikus helyzeteken és szövegeken. A vígjátékjátszás technikájának régi eszköze a nevetési ingerét legyűrni képtelen színész. A nevetés ragályát terjeszti. Itt: szembesít. Kritikai rálátáshoz juttatja a nézőt. (Megjegyzendő: éppen ezen estén mondja két lépcsőről fölkelt kisasszony kifelé menet: „műkedvelők”. A haragos kisasszonyok természetesen ingyenes bemenők. Örök törvény: minél kevesebbet fizetsz a jegy áráért, annál kevésbé tetszik; és viszont.)

Az eltűnt identitás nyomában röhögő rögtönzött bohózat csúcsőrületében Lukáts békésen üldögél Huszárik ölében: nem gyermekeskedik, oly komolyan viselkedik, amennyire komolyságát őrző csak egy kisgyermek lehet. A szín másik oldalán ugyancsak ölben Siedhoff. Az ellenkező komikai úton halad: nyelve hegye kilóg szájából, égre forgatja szemét debil kisfiúként.

Búcsú

Brook Szentivánéjijének végén elbúcsúztak a színészek a nézőktől. Alájöttek a nézőtérre, lekezeltek. A Kamrában a 27. estén lejönnek a színpadról, kezet nyújtanak a sorok közé, és bemutatkoznak. Nem saját nevüket mondják. Hanem a játékosan vállaltat. Állampolgári önmaguk és mégsem. Szerepeket hordanak és fesztelenek. Gyógyítók és gyógyulók.

Az utolsó estének azután nincsen híre, nincsen címe, nincsen szerkezete. Alcíme lehetne: Lukátsra várva. Kihúzandó együtt az idő, amíg Lukátsék átérnek a Szentivánéjiből (nem a Brookéból). Jóval tíz után megérkezik Söptei „Ez megy itt nyolc óta?” – kérdéssel. Ez. Lehet rendelni: az elmúlt műsorokból mazsolázni. Játszhatnának a nézők is, de nem akarnak. Nézzük egymást. Színpad a nézőteret, nézők az emelvényen lévőket. Unjuk egymást. Unjuk, de csak a hospitálók mennek el. A törzsnézők maradnak. Fáj elválni. Balogh Mari takarodót fúj. Takarodunk.

A Mű emlék előadásának végén (szeptember 27.) hazament már a nézők többsége, amikor beült a színészek közé az asztalhoz Fazekas Pál (52 éves). Úgy fest, akár egy pravoszláv sekrestyés. Haja-szakálla-bajusza Dosztojevszkij-fazonú. A Goldschmiedt Dénesről elnevezett gyógyintézetben végzi terapikus munkáját. Kitartó Halász-hívő Balatonboglár óta. Rendületlenül végignézte a Hatalom előadásait. A Sándor-villa bezártjait megszemélyesítő színészek között egyórás laudációt tartott. Autista-módon boncolta önmagát szép, szabatos mondatokban, választékos kifejezésekkel. („Figyeli, Pickering, van valami istenadta szónoki véna ebben a fickóban. Hallgassa csak ezt az ősi ritmust…”) Fazekas a félig elhagyott díszletben, ahol összeér színház a valósággal, bámészkodó a demonstátorral: meghirdette a szeretet hitét. Az egymással törődés közös kötelességét. Megvérzett hitelességgel tett hitet amellett, hogy élni szép, ha érzékeny a színház, részvéttel teliek a játszók, s nem kiszolgálják, hanem nevelve szolgálják a nézőket.

Fazekas Pál legtisztább és legjobb nézője Halász Péternek és csapatának.

Köszönöm. Hogy együtt ülhettem vele a nézőtéren, és hogy az előadások előtt köszönthettük egymást összeesküvők módjára.

Vége