A szentatya csak egy dologról nem szólt széles körben terjesztett „intelmében”: mit érdemel az a bűnös, aki nem grúz embert gyilkol le, hanem abházt, oszétot, meszheti törököt, netán orosz az áldozata? A „nép” mindenesetre így is jól megtanulta a leckét: néhány nappal ezelőtt a tbiliszi kormánypalota ostromára váró ellenzéki (?!) harcos az alábbiakat nyilatkozta egy újságírónak: „Azt mondják, csecseneket küldenek az elnök támogatására. Nem grúzokat, hanem idegeneket. Grúzokra nem lövünk. De rájuk talán igen.”
Zviad Gamszahurdia még ennyire árnyaltan se fogalmazott: a nép ellensége mindenki, aki nem mellette áll. A hétfői hírek szerint azonban alig néhányan szöktek vele, amikor Azerbajdzsánban, majd Örményországban kért menedéket. Pedig alig egy hónapja még a Fekete-tengeri Flotta támogatásáról álmodozott: a volt szovjet körzetparancsnoktól azt követelte, hogy haladéktalanul adja át a grúz kikötőben állomásozó fekete-tengeri hadosztályt. A flottára azonban időközben Kravcsuk tette rá a kezét, mit sem törődve a FÁK többi tagja – különösképp az orosz hadvezetés – tiltakozásával. Lázadni készül a cirkálók legénysége is: hétfőn már demonstratív felvonulásra indult néhány csatahajó – számosan vannak, akik nem akarnak az ukrán zászlóra fölesküdni. Orosz–ukrán–grúz háború? Ehhez vajon mit szól Ilia patriarcha? Most ki kinek az ellensége?
A tbiliszi tragédia
Grúzia történelmének legutolsó szakasza véres tragédiával kezdődött: 1989. április 9-én szovjet rohamosztagok támadnak Tbiliszi főutcáján a tüntetőkre – akciójuk csaknem húsz halálos áldozatot követelt. A nemzeti függetlenség eme tragikus kezdetére emlékezve azonban évről évre szembe kell nézni egy fölöttébb kínos epizóddal is: röviddel e tragikus nap előtt kis híján háború tört ki Grúzia s a belőle kiválni igyekvő abházok között – a rohamosztagok épp emiatt érkeznek „rendet teremteni”.
A tbiliszi tragédia nyomán kibontakozó szolidaritási hullám mindenesetre jó esélyt kínál a grúz nemzeti és függetlenségi eszme megerősítéséhez és terjesztéséhez. Gomba módra szaporodnak a legkülönfélébb grúz irodalmi, történelmi, nyelvvédő és politikai társaságok, pártok, csoportok, olyannyira, hogy a grúz peresztrojka tetőpontján, a kilencvenes évek fordulóján már száznál is több bejegyzett szervezet van. Teljesen természetes, hogy hamarosan megindult a polarizálódás is közöttük: a grúz nemzeti-felszabadító mozgalom már az 1990 őszére kitűzött első demokratikus választás idejére kettészakad. Az egyik tábor amellett érvel, hogy teljesen független, nem hivatalos, „alternatív” törvényhozó szervet kell választani, míg a másik tábor, a Kerekasztal hívei, határozottan ellenzik e struktúra kiépítését, és a meglévő intézmény, a Grúz Legfelsőbb Tanács újraválasztása mellett agitálnak.
Különös patthelyzet alakult ki: a grúz válsztópolgárok két „demokratikus” hatalmi szervet választanak. Az egyik a régi belső ellenzékiek, köztük a Georgij Csanturia vezette, eleve rendkívül határozatlan funkcióval induló Nemzeti Kongresszus, a másik pedig a hivatalos Legfelsőbb Tanács, amelyben a Zviad Gamszahurdia vezette Kerekasztal–Szabad Grúzia-blokk szerez abszolút többséget. És ezzel megkezdődik a mostani karácsonyi „puccshoz” vezető kiszorítósdi.
Kiszorítósdi vagy kettős hatalom?
Önmagában véve persze e sajátos kettős hatalom még nem szükségszerűen vezetne robbanáshoz. Észtországban is kettős választást tartottak: a hivatalos, központi Legfelsőbb Tanács mellett ott is született egy helyi, alternatív hatalomgyakorló szerv, a Nemzeti Kongresszus, ám ott ez a kettős hatalom éppenséggel a békés átmenet garanciája lett, Grúziában viszont az ellentétek fő forrásává vált. A grúz választást ugyanis a legradikálisabb (ultrajobboldali) elszakadáspárt nyeri meg, miközben a mérsékelt függetlenségpártiak háttérbe szorultak. Persze a radikális és mérsékelt irányvonal Grúziában nem egészen ugyanazt jelenti, mint a Baltikumban. A grúz radikalizmus a végletekig feszítette a nacionalista-soviniszta eszmét, s miközben retorikájában egyre a függetlenségi harcot emlegeti, a kommunistákkal, a KGB-vel, a hadsereggel való titkos egyezkedést magától értetődőnek tartja. Grúziában ez a vonal túlsúlyba került a Legfelsőbb Tanácson belül, a balti államokban viszont az Interfront legföljebb zajos volt, de mint Moszkva-párti orosz kommunista csoport, mégiscsak kisebbségben maradt az anyanemzettel szemben. A Kaukázusban a mai konfliktusok forrásai épp az így kialakult kettős hatalom repedéseiből törtek elő.
A „zviadizmus” alkonya
Az 52 éves filológus, a grúz irodalom klasszikusának fia nem kevés érdemet szerzett a grúz polgárjogi mozgalom megalapításában. Ám 1978-ban, a bíróság előtt, majd egy televíziós műsorban nyilvános önkritikát gyakorol „szovjetellenes” nézetei miatt. S miközben egykori harcostársait sorra börtönbe juttatta, ő maga megúszta két év „javító-nevelő” munkával: népművelő és propagandista a kaukázusi hegyi pásztorok közt.
És ettől kezdve tevékenységére egyre inkább rávetül a KGB-vel való együttműködés árnya, különösen ami a politikai ellenfelei megsemmisítésére irányuló akcióit illeti. Így lett például „autóbaleset” áldozata a grúz ellenállás élő legendája, Merab Kosztava. Gamszahurdia cinizmusát mi sem jellemzi jobban, mint hogy az ő emlékére alapított társaság számlájára befolyt (vagy kényszerrel beszedett) összegekből vetette meg az említett Nemzeti Gárda alapjait. Az 1990. őszi kettős választások előtt végképp elszabadul a pokol: egymást érték a provokációk, pogromok a Nemzeti Kongresszus főhadiszállása s képviselői ellen. Amikor 1990. október végén a Legfelsőbb Tanács elnökévé választják, menten megkezdi a grúz KGB, azaz a grúz állambiztonsági bizottság nemzetbiztonsági szervezetté való átalakítását. Teheti: a köztársasági KGB-k legénységében legendásan a legelvakultabb nacionalisták gyűltek egybe.
A cselgáncsbajnok belügyminiszter
Gamszahurdia aztán új pozíciójában végképp bármit megtehet az alternatív hatalmi szerv, a Nemzeti Kongresszus képviselői és szimpatizánsai ellen. Az első áldozat az a halk szavú filozófus, Merab Mamardasvili, aki elsőként mondta ki: „A választások eredményeként olyan vegytiszta bolsevizmus jutott hatalomra, amely már semmiféle ideológiával nem tartja szükségesnek leplezni magát. (…) Másik eredménye: hogy kizárták a törvényhozói tevékenységből a grúz kulturális és közélet összes valódi értelmiségi képviselőjét.” Mamardasvili nem téved: Gamszahurdia belügyminisztere például az egykori hűséges testőr, a szovjet válogatott egykori cselgáncsbajnoka. Méltó segítőtársa a parlament nemzetbiztonsági és jogrendi bizottságának elnöke, aki a választási kampány idején a fegyveres provokációk elvakult parancsnoka volt. Ők ketten ókumulálták ki a súlyos szívbeteg filozófus számára a megfelelő halálnemet: a Nemzeti Kongresszus tagjává frissen megválasztott filozófus-képviselőt, a kiváló Kant- és Hegel-szakértőt egész egyszerűen kitiltják egész Grúziából, és visszatoloncolják Moszkvába. Mamardasvilit a moszkvai reptéren éri a szívroham…
Közben Gamszahurdia kikiáltja Grúzia teljes függetlenségét, 1991 májusában a Legfelsőbb Tanács elnökéből – „teljesen szabályos” népszavazáson – köztársasági elnökké lép elő, nem sokkal később a Legfelsőbb Tanács teljhatalommal ruházza fel, „polgári engedetlenségi mozgalmat” hirdet a központi szervekkel szemben. Dühöng a cenzúra, közvetlen elnöki irányítás alá kerül a rádió, a televízió. Úgy látszik, már nem lehet megállítani. Elnöki programja egyre kristálytisztább alakot ölt: Grúzia a grúzoké, minden hatalmat az igazi grúzoknak. A Legfelsőbb Tanács egyetlen tollvonással megszünteti Dél-Oszétia autonómiáját, s így egyszer s mindenkorra lehetetlenné teszi Észak-Oszétiával való egyesülését. Az elnökhöz hű csapatok ostrom alá veszik Chinvalit, az oszét fővárost, megindulnak a pogromok, erőszakos kitelepítések. És a „központ” mégsem avatkozik be.
Mert a „központnak” nagyon is megfelel a Gamszahurdia-féle radikálnacionalista bolsevizmus, amit a grúz elnök a kommunizmus kiseprűzése ürügyén meghonosít. Ne feledjük: már mögöttünk van a januári vilniusi véres vasárnap, a rigai csata, arat Pugo belügyminiszter és a fekete ezredesek kara, s bár Gamszahurdia retorikájában elszakadóbb az elszakadóknál, jól tudja – ha máshonnan nem, a vilniusi példán –, mit se ér a legszebb függetlenségi program, ha nem adja rá áldását a KGB és a hadsereg. Sebaj: a Gamszahurdiára fölesküdő régi KGB-elnökhelyettes előlép elnökké, helyén marad a főügyész, a kulcsfontosságú kormányférfiak, csak az ún. másodlagos helyekre kerülnek újdonsült lelkes hívek. Parlamenti szóvivő lesz például az a kerekasztal-aktivista, aki egy televíziós adásban mesterétől a Nyugat-ellenes gyalázkodás művészetét eltanulva lekurvázta az egész Nyugatot.
Grúzia, a Messiás
Gamszahurdia, a szakképzett filológus persze árnyaltan megformált szakmunkát is ad ki hívei ideológiai felvértezésére. 1990-ben jelenik meg alapműve: a Grúzia szellemi küldetése című monográfia. A grúz nép – mondja Camszahurdia – az i. e. III. évezredig az egész ókori civilizáció vezető népe volt, ám a barbár indoeurópai törzsek leigázták, és odaláncolták a Kaukázus hegyeihez, akár Prométheuszt. De ebben az állapotában is megőrizte az ősi küldetés szellemét: hogy az igazi keresztény szellemet újjáteremtve, a Szentlélek hordozója s a világ bírája legyen. Miként Lázár, úgy a grúz nép is eltemettetett, de négy nap, azaz négy évszázad múltán feltámad. És ez a feltámadás épp most, 2000-ben esedékes. „A grúz nyelv, a grúz faj küldetése ugyanaz, ami a Szentléleké: azaz a Szentlélek a grúz nyelv, a grúz faj segítségével viszi véghez küldetését, amikor bekövetkezik órája az ő Második Eljövetelének!” – hangzik a Gamszahurdia-féle prófécia.
A Második Eljövetel
Minden bizonnyal e Második Eljövetelt látta maga előtt Gamszahurdia, amikor ama augusztusi reggelen a szovjet tankok bevonultak Moszkvába. Persze hivatalosan és nyilvánosan nem nyilatkozik, de a kulisszák mögött már megegyezik a katonai körzet főparancsnokával, hogy teljesítik a puccsisták parancsait. Nem először kerül sor erre: már februárban egyezséget kötöttek, hogy közös erővel leszerelik az ellenzék felfegyverzett alakulatait, sőt, az ellenzéki vezérek letartóztatásában is közreműködnek. Most azt akarják elérni, hogy a Nemzeti Gárda egységei alakuljanak át rohamosztagokká (OMON-egységekké), hogy ily módon lehessen őket bevetni a grúz nép ellenállása esetén.
A Tengiz Kitovani vezette Nemzeti Gárda azonban megtagadja a parancsot. Szembefordul vele a kormány két kulcsembere: Tengiz Szigua miniszterelnök is, akit nyomban menesztettek az elnök bírálata miatt, Georgij Hostaria külügyminisztert pedig a moszkvai KGB szedi le a repülőgépről. Mindkettőjüket házi őrizet várja.
Csanturiát, a legellenzékibb ellenzékit, alig egy év alatt legalább tízszer kiáltják ki a nép ellenségének, Kreml-ügynöknek, Sevardnadze-bérencnek nevezik, nyílt utcán, fényes nappal akarják agyonlőni. Csatlakozik a nyílt ellenálláshoz a Legfelsőbb Tanácson belül kialakuló ellenzék is. Gamszahurdia ettől kezdve már kizárólag csak az ellenségeivel törődik. Szeptember 16-án letartóztatják Csanturiát a közrend megsértésének vádjával (barikádokat építettek), súlyosan bántalmazzák az éhségsztrájkoló diákokat, miközben már jószerivel csak a feketeharisnyáknak nevezett nők hisztérikus csapata van mellette, s iskolából kivezényelt gyerekhad csiripeli: „Veled vagyunk, Zviad bácsi.” Fizetett zsoldosokat hozat vidékről, akik a 30 drachma gyanánt napi fél kiló cukrot és vajat kapnak. E fölhergelt tömeg élére állva verik szét a Gamszahurdia-hű parlamenti képviselők az ellenzéki pártok irodáit: az etnikai, ellenzéki-kormánypárti, kommunista–antikommunista konfliktust most még e mesterségesen szított város–vidék ellentét tetézi. Küszöbön áll a polgárháború.
Ki a bűnös?
A Nemzeti Gárda az elnök közvetlen testőrsége kivételével teljes egészében átáll az ellenzékhez, amire állandó provokációsorozat a válasz. Október 5-én hatalmas tömeg vonul az utcákra, hogy tiltakozzon e megtorló akciók ellen. Gamszahurdia a békés tömegbe lövet: ismét számos halott, sebesült. S bűnbak ismét az ellenzék.
De bűnhődik az oszét kisebbség is. Dél-Oszétiában október végére olyan nagy erővel újulnak ki a harcok, hogy az orosz kormány ultimátumot intéz Gamszahurdiához: ha nem állítja helyre Oszétia státusát, gazdasági blokádot indít ellene. Gamszahurdia visszaüzen: amíg Oroszország nem ismeri el Grúzia függetlenségét, nem ülnek tárgyalóasztalhoz. „Vagy hadat üzenünk Oroszországnak, vagy csatlakozunk a katonai-gazdasági szövetséghez” – állítja végső választás elé az egyébként is végletekig megosztott Legfelsőbb Tanácsot. Novemberre leváltja ellenfelei maradékát is: csupa kerekasztal-hívővel veszi körül magát.
A nyomaték kedvéért december közepére kirakatpereket időzít. Megkezdődik Csanturia pere, a „Mhedrioni” (Lovagok) nevű alternatív katonai mentőszolgálat tagjai egyszerűen banditizmussal vádolják. Oszét férfiakat ítélnek el etnikai konfliktus szításáért.
Érlelődik a vád Tengiz Kitovani, a Nemzeti Gárda renegát főparancsnoka ellen: állítólag szünet nélkül provokálja a kormánypárti grúz belügyi alakulatokat, s a volt szovjet belügyi alakulatokkal összejátszva polgárháborút szít. A belügyminiszter, a volt cselgáncsbajnok december 13-án bejelenti: a diáklázadások és éhségsztrájkok túllépték a tűrési küszöböt, Tengiz Szigua, a volt miniszterelnök és Kitovani puccsot készítenek elő az elnök ellen: legfőbb ideje, hogy elkezdjék a barikádépítést vasbetonból, tankokból, sóderszállító teherautókból, a német munkaszolgálatosok által amúgy is rendkívül stabilra épített kormánypalota köré. Karácsonyra elszabadult a pokol…
Nem tudni, miféle forradalom ez. Alig van igazi forradalmár szereplője: Csanturia és néhány igazi renegát társa még most is a KGB magánzárkájában ül. A hivatalos hírek nem szólnak róluk. Az igazi sztár most Kitovani hadvezér és Szigua, az egykori miniszterelnök, akinek már múltját is rég homály borítja: a Kohászati Főiskola szófogadó rektora volt, míg ki nem lépett az SZKP-ból, hogy csatlakozzon Gamszahurdia kerekasztalához. Tbiliszi főutcáján még gránátok robbanak a tüntető tömeg közt, de már alakul az új kormány is: Tengiz Szigua már üzent Sevardnadzénak, kérte, vegyen részt legalább a demokratizálásban. Vajon milyen lesz ez a demokratizálás?
- Külföld [6]