Lothar de Maziere, a NDK utolsó miniszterelnöke – aki eltűnt a süllyesztőben, de nemcsak azért, mert a Stasi-aktákban szerepelt –, elvezetvén népét az ígéret földjének határáig, érdekes, de a saját karrierje szempontjából valószínűleg végzetes kijelentést tett: „Németország ezután kissé protestánsabb és kissé északibb lesz.”
Talán furcsa, hogy ilyen messziről kezdem, amikor Horvátország és Szlovénia függetlenné válása a témám. Úgy talán érthetőbb, ha jelzem: az angolszászok – és egyes nyugat-európai országok – úgy vélik, a Jugoszlávia léte vagy nem léte körüli nézeteltérés még nem elég ok, hogy kenyértörésre vigyék a dolgot Németországgal. Különösen most nem, amikor a szovjet atombombák begyűjtésének feladata megkívánja az ipari világ eddiginél is szorosabb együttműködését.
A volt keletnémet kormányfő jóslata egyébként nem vált be. A protestánsok ugyan többségbe kerültek az egyesített államban, de Németország – épp fordítva – délibb és katolikusabb lett. Nem egész függetlenül attól, hogy a második világháború után ismét külön államot akaró horvátok ügyet sikerült rokonszenvessé tenni a németek szemében. A nemzetiségi konfliktust a jelenlegi horvát határokon inneni fegyveres harccá, katonai agresszióvá átfejlesztő szerbek ellen viszont sikerült ellenszenvet ébreszteni. Az érzelmi folyamat „vehiculurna”, fő vivőereje a bajor CSU lett, amely országos párttá szeretett volna fejlődni az egyesüléskor, de hasztalanul próbálkozott keletnémet fiókpárt alakításával. Továbbra is regionális párt maradt, amelynek jelentősége – ha nem tesz ellene – az ország nagyobbodásával arányosan csökken. A CSU nem védekezett, támadott. Még elszántabb élharcosa lett az abortusz elleni kampánynak, és mindent elkövetett, hogy nemzeti üggyé avassa a horvátok támogatását.
Irányzata párhuzamos volt a Vatikán új politikájával, amely a kommunizmus összeomlása után előtérbe állította – az ökumenikus mozgalom gyengülését is megkockáztatva – a kelet-európai támaszpontokról elindított katolizációt. Most, amikor a Vatikán Németország után másodikként elismerte Horvátországot és Szlovéniát, Hallier vatikáni német követ rámutatott a két állam szemléletének „lényegi koincidenciájára” a szerb–horvát konfliktussal kapcsolatban.
A német szociáldemokraták is felsorakoztak a horvát ügy mellé, de talán kevésbé az ügy miatt, inkább azért, hogy elkerüljenek egy korábbi hibát. Az előző hiba az volt, hogy az SDP jogos, de népszerűtlen, nem szívesen hallott fenntartásokat hangoztatott az egyesülés körüli kormánypárti fogadkozásokkal kapcsolatban. Nekik volt igazuk, az adót csakugyan felemelték, de nem sokra mentek vele: Kohl pártja győzött a választásokon. Genscher ugyancsak egy régi hibát akart jóvátenni: ki akarta köszörülni az Irak elleni háború ütötte csorbát. Meg azt is gondolta: a bajorok mindenáron új, harciasabb külügyminisztert akarnak. Ám legyen. De az új miniszter is én leszek.
Cyrus Vance, a kulcsember
Valószínű, hogy mire az olvasó ezt a számot a kezébe veszi, az Európai Közösség országainak többsége elismerte Szlovénia és Horvátország függetlenségét. Első az EK-országok összhangja. A balkáni német hegemóniát igencsak rossz szemmel néző brit külügyminiszter is azt mondja most: nincs értelme az elismerés további halogatásának.
Valójában már Cyrus Vance legutóbbi belgrádi látogatása meghozta a fordulatot. Az ENSZ főtitkárának megbízottja elérte, hogy a szemben álló felek 14 eredménytelen fegyverszünet után új, most már be is tartott fegyverszünetet kössenek. A fegyverszünetet az vitte sikerre, hogy Milosevics, a szerb diktátor – bár ezt akkor még nem hozták nyilvánosságra – lemondott a területi igényekről, s ennek fejében Vance az ENSZ nevében garantálta a jelenlegi horvát határokon belül élő 600 ezer szerb védelmét, nemzetiségi jogainak biztosítását. Megígérte, hogy a kilátásba helyezett 10 ezer kéksisakos ENSZ-katona akár tíz évig is Horvátország szerblakta területein állomásozik.
Az olasz és francia EK-megfigyelőket szállító helikopter lelövése sem állította meg a folyamatot. Sőt! A hadsereg vezetőinek gyors bocsánatkérése, a személyi konzekvenciák levonása inkább azt juttatta kifejezésre, hogy semmiképp nem akarják megtorpedózni a fegyverszünetet, és komolyan akarják a harc befejezését, a csapatok Horvátországból való kivonását. Némi nyugtalanságot keltett, hogy a lemondott hadügyminiszter helyére a szerb Adzicsot nevezték ki, akit okkal lehetett horvátellenes elfogultsággal vádolni, mert mindkét szülőjét, egész rokonságát kiirtották az usztasák. De kiderült, nincs aggodalomra ok, Adzics tartja magát a megállapodáshoz. Kissé bonyolultabb a helyzet a krajinai szerb kisebbség vezetőjével meg a Bosznia-Hercegovinában élő szerbek pártjával. Ők árulással vádolják Milosevicset. Ebből származhatnak bajok, de nem olyanok, amelyek az ellenkező irányba terelhetnék a folyamatot.
Amióta kezébe vette az ügyet az ENSZ, valamelyest csökkent az Európai Közösség szerepének jelentősége. Pinheiro portugál külügyminiszter, az Európai Közösség miniszteri tanácsának soros elnöke arra teszi a hangsúlyt, hogy folytatódik az EK kettős taktikája: a fegyverszünetet kivívó ENSZ erőfeszítéseinek támogatása meg a lord Carrington vezette béketárgyalások ösztönzése. Bagatellizálva az elismerés körüli nézeteltéréseket, inkább azt hangsúlyozza, hogy az elismerés nem szünteti meg a kihívást, amit a háború folytatása jelentene.
„A horvát helyzet foglya”
Most, amikor többé-kevésbé kialakult, hogy mi várható az eddig előtérben álló horvát–szerb viszonyt illetően, nagyobb figyelem irányul a horvát–szlovén viszonyra. A két ország között komoly eltérések vannak. Ez megmutatkozott többek közt a szlovén alkotmány vitája alkalmával. Noha logikailag két teljesen távol álló dologról van szó, eszméletünkben valahogy összekapcsolódott, ikerpárrá alakult Horvátország ajnározása és a törekvés a század nagy vívmányának, a születés szabályozására, a családtervezésre való képességnek a kiiktatására. Szlovéniában, visszaverve a konzervatívok támadását, azt foglalták bele az alkotmányba, hogy nem az államra, hanem a közvetlenül érdekelt állampolgárokra tartozik a döntés az utódokról.
Ljubljanában rezignáltán veszik tudomásul, hogy-Szlovénia a horvát helyzet foglya lett – állapítja meg a Frankfurter Allgemeine Zeitung. „Hiábavaló a szlovén diplomácia minden fáradozása, nem tudták elérni, hogy köztük és a horvátok között különbséget tegyenek.” A szlovén fővárosban tudják, hogy a horvát politika bizonyos aspektusai, a horvát vezetők bizonyos kijelentései rosszul csengenek a nyugati külföldön. (Az egyik legutóbbi International Herald Tribune hosszabb cikkben taglalja, hogy Tudjman horvát elnöknek a történelmi igazság feltárását ígérő, 1988-ban megjelentett – és 1989-ben, 1990-ben újra kiadott – könyve áltudományos nézeteket terjeszt. Azt akarja elhitetni, hogy a horvát usztasák üzemeltette jaszenováci koncentrációs táborban „a zsidók részt vettek a cigányok, sőt más zsidók legyilkolásában”. Tudjman szerint szerbek ezrei haltak meg zsidók és nem horvát fasiszták kezétől.)
Az autoritárius vezetés, a szüntelen lobogtatása egyes fogalmaknak, például annak, hogy „történelmi”, „keresztény”, „katolikus”, „közép-európai”, „napnyugati”, különösen az angolszász országokban ébreszt negatív asszociációkat. Szlovénia, jóllehet katolikus ország, nem akar vallási vagy kultúrtörténeti alapokra épülő arcvonalakon küzdeni – írja a frankfurti újság.
A szlovének hálásak a németeknek – véli a Reuter. „De nem naivak.” Azt hiszik, mielőbbi elismerésükért harcolva Bonn azt akarja kikóstolni, meddig mehet el akaratának rákényszerítésében európai partnereivel, illetve az Egyesült Államokkal és az Egyesült Nemzetekkel szemben.
- Külföld [6]