Alig egy hete beállított hozzám az unokaöcsém. Öt éve végezte el az egyetemet, ócska kis mérnöki állást kapott, pár kopejkát keresett. Család, két gyerek, szóval, egyhamar lelépett. Most kamionsofőr, tele pénzzel, bejárja az egész országot. Hozzám is benézett. Napraforgóolajat hozott Mihajlovkából, Moszkvában úgysincs. Nagy szíve van, idecipelt vagy tíz litert. Hálálkodok, asztalhoz ültetem, vodkával kínálom. Hat éve nem láttuk egymást. Öles vállú, szőke óriás. Ilyenekre mondják nálunk a Don-vidéken: igazi orosz. Lassan kezd berúgni. Nézzük a tévét. Épp egy Szaharov-emlékműsor megy.
– Rohadt zsidó – szólal meg csendesen.
– Orosz – vetem közbe.
– Nem igaz, büdös zsidó. A szagáról megismerem…
Próbálom másra terelni a szót. Nem először kerülök ilyen kutyaszorítóba, különösen amikor vidéken járok. A múltkor egy harcias öreg kozák rakott helyre: „A kozákokat is a zsidók telepítették ki Szibériába! Még a nevükre is emlékszem, a kurva anyjukat! Fejgin volt a komisszár, Szmidovics hajtott be a kolhozba…”
De az unokaöcsémtől nem vártam volna. Sokat olvasott, filmekről, könyvekről, sőt, versekről szoktunk beszélni, szenvedélyes vadász, vastag folyóiratokat járat, egyszóval, ritka, mint a fehér holló azon a vidéken. Mondom, hat évvel ezelőtt még szelíd, angyali teremtés volt, aki fülig vörösöd ott a „nemi aktusnak” már csak az említésére is. És most egyszerre csak neki is a „zsidók” akadtak az útjába…
Azon az estén csúnyán összevesztünk. Hiába érveltem bármivel, ő csak mondta a magáét, hogy ki mindenki volt zsidó a KB-ben már Lenin idejében is és Gorbacsov tanácsadói közt, hogy nagyapánkat, az öreg doni kozákot is zsidók lőtték agyon, hogy a moszkvai templomokat Kaganovics romboltatta le, hogy az atombombát Szaharov találta fel, és hogy ezt a Bonnert meg úgyis a saját kezével akasztja fel, amint alkalma lesz rá…
– Fogd ezt a kést – mondom neki –, és menj át a másik szobába.
– Minek? – kérdi elképedve.
– Szúrd le a feleségem, ő is zsidó. Félig. S ha már ott vagy, a gyerekeket is.
– Nem igaz! Hogy a nejed zsidó lenne?
– Menj csak, ha olyan nagy a szád! Valamikor el kell kezdeni, Bonner úgyis messze van, ezek meg itt vannak melletted!
Az éjszaka kellős közepén kihajítottam az utcára a fagyba. Nem sértődött meg. Fogta a megkezdett üveg vodkát, és elindult. Kifelé menet még visszaszólt:
– Ha bármi is lesz, a nejed nem bántjuk (!).
– Ki az a „mi”? Ki nem bántja?
– Hát mi, a garázs. Az egész banda belépett Zsirinovszkij pártjába…
Reggel persze első dolga az volt, hogy fölhívjon: ne haragudjak, mondta jó orosz szokás szerint, de részeg volt, semmire se emlékszik. Lecsaptam a kagylót. Ezt már ismerjük. Ezeket a reggeli kijózanodásokat. Zsirinovszkijt mindenesetre kezdem irigyelni: egy egész rohamosztaghoz jutott a „mi kamiongarázsunkkal”. És hány ilyen kamion-rohamosztag van Oroszországban? És mennyi vodka kell ahhoz, hogy ezek a szép szál szőke legények nekiinduljanak, és „megmentsék” Oroszországot?
1986. Kazany. A ifjúsági színház művészeti vezetője még premier előtt be akarja tiltani a darabomat. Már mindenbe beleegyeztem, vágásba, rövidítésbe, átdolgozásba, de csak nem enged. Bizalmasan behív az irodájába:
– Ne is fárassza magát. Az előadást betiltottuk, nem megy és kész.
– Miért?
– Megmondjam? – a fiatal, energikus művészeti igazgató félreérthetetlen mozdulattal felveszi a kagylót, majd félreteszi az asztalra. Szóval a KGB jelenlétében társalgunk… – Amíg én itt vagyok, minden erőmmel harcolni fogok a nemzetidegen (!) színház erőszakos betörése ellen!
– De hát amerikai és cseh darabokat is játszanak. O’Neil? És Capek? Ők nem nemzetidegenek? És Bábel, a zsidó?
– Őszintén megmondjam? Bárki jöhet, csak orosz ne legyen.
– De hát Csehovot három színházban is játsszák a környéken.
– Csehov az más, ő klasszikus. De maga csak egy egyszerű orosz drámaíró. És oroszok ide, amíg én itt vagyok, nem teszik be a lábukat. Kazanyban tatár darabokat fognak bemutatni, és kész. Egyébként is még nincs háromszáz éve se, hogy jött a maguk Rettegett Ivánja, és se szó, se beszéd, felgyújtotta Kazanyt. Ne féljen, mi tatárok nem fogjuk az ilyesmit egykönnyen elfelejteni. Úgyhogy jegyezze meg, amíg én itt vagyok, jöhet cseh, zsidó, akárki, de oroszok – soha!
– Egyébként én szeretem a tatár költőket, Musza Dzsamilt, Bella Ahmadullinát – mondom, hogy lecsendesítsem. De erre még inkább felbőszül.
– Én viszont gyűlölöm a ti (!) Puskinotokat. Mert gyűlölte a tatárokat. Felolvassam, mit írt róluk? – és csak őrjöng, őrjöng és őrjöng…
A múlt nyáron felkértek, írjak forgatókönyvet egy tehetséges fiatal ukrán filmrendezőnek, mégpedig egy ukrán író, Grebinka művei alapján. Megcsináltam a szinopszist, elfogadták, bemutatnak a fiatal tehetséges ukrán rendezőnek. Alig váltottunk pár szót, bizalmasan kihív a folyosóra.
– Miért változtatta görögre a zsidó főszereplőt?
– Mert úgy gondoltam, hogy ha most egy zsidóból csinálok negatív főhőst, az felér egy etnikai konfliktus szításával, és elvégre mesefilmet csinálunk, nem politikai botrányfilmet.
– De hát egy ukrán klasszikusról van szó! És azt eltorzítani?!
– Ha már egyszer feldolgozást csinálok, akkor jogom van ahhoz, hogy ne egy zsidót tegyek meg gyilkossá, fekete mágussá.
– Miért? Maga is zsidó?…
Mielőtt végleg elutaztam volna – együttműködésem a fiatal ukrán tehetséggel ugyanis nyomban véget ért –, az ifjú ukrán filmesek köre meghívott valami búcsúivászatra. Amint beléptem, rögtön ukránul kezdtek beszélni, nem is sejtve, hogy mindent értek, lévén, hogy félig ukrán vagyok. „A rendező a neve alapján ukránnak gondolta, és kiderült, hogy zsidó” – meséli az egyik röhögve. „Itassuk le, és dobjuk ki az utcára” – javasolja a másik fiatal ukrán tehetség. És nem tréfálnak. Kínálnak, de nem iszom. Ők viszont már egyre részegebbek, s azon szórakoznak, hogy én nem értek semmit. Egyszer csak az én reménybeli rendezőm leránt a falról egy szőttest Tarasz Sevcsenko képével:
– Nézd meg jól – dugja az orrom elé –, ez az igazi költő, a ti (!) Puskinotok meg egy nagy rakás szar! Minden marhaságot összehordott az ukránokról.
Próbálom nyugtatni, hogy nekem Puskin és Sevcsenko egyformán tetszik, elkezdek oroszul Sevcsenkót szavalni nekik, erre ők ököllel nekem esnek, ahányan csak vannak. Még az se bőszítette volna fel őket ennyire, ha bevallom, Puskint jobban szeretem, de hogy Sevcsenkót oroszul szavalni, ez már végképp szentségtörés volt. „Rohadt muszka /!, rohadt muszka/!” – ordítják utánam, nevemet elferdítve, mikor nagy nehezen kiszabadulok a kezük közül.
Az írószövetségi tagsághoz két neves író ajánlása szükséges. Mondom egy kritikus barátomnak, Veniamin Kaverintől kellene ajánlást kérnem, jó véleményt írt rólam az egyik folyóiratban.
– Sürgősen felejtsd el. Nem fognak felvenni.
– Miért? Elvégre elég neves író?!
– De zsidó. És ráadásul nagyon sokra vitte. Menj el inkább egy középszerű íróhoz, de feltétlen orosz legyen.
– A másik ajánlóm Bitov. És ő orosz.
– Orosz, de nem eléggé. És NEKIK nem tetszik.
A tagfelvétel napján, a titkos szavazás után odajön hozzám egy fiatal író:
– Mit játszod az eszed? Nézd meg, én x-től és y-tól kértem ajánlást (két teljesen ismeretlen orosz írót nevez meg), és rögtön felvettek. Neked meg kaputt! És ŐK (!) most már mindig rajtad tartják a szemüket, akárkitől hozol is ajánlást…
Mit mondjak, igaza lett. Azóta se vagyok írószövetségi tag…
Néhány napja felbontották a szerződésemet: így hát évek óta tervezett novelláskötetem kiadása is kútba esett. Nem különösebben indokolták, miért: papírhiány, kapacitáshiány. Az igazi ok persze egészen más: a kötetbe tervezett elbeszéléseket eredetileg a Znamja című folyóirat közölte, ami viszont köztudomásúan „zsidó” folyóirat, és egyébként is folyton zsidó filmrendezőkkel dolgozom, mindenféle Germanokkal barátkozom, úgy kell nekem. Hiába volt az első kötetem „falusi próza”, a „mi emberünk”-ből ellenség lettem. A fő-fő ruszofil kiadó, a „Szovjetszkij piszatyel”, három év után visszadobta a kéziratom. S nemcsak az enyémet. Iszonyatos erővel megindult a nagy újrafelosztás – különösen az értelmiség körében: orosz–nem orosz, ellenség–barát, mi emberünk–nem a mi emberünk: nas–nye nas.
A nosizmus szót Alekszandr Nyevzorov, a hírhedt pétervári tévékommentátor találta ki, sőt már szervezi is a pártját (a forradalom bölcsőjében): nasisztáknak hívják őket. Az ultrajobboldali gyülekezet fő programja az idegenek elleni harc, Oroszország megmentése a nemzetközi cionista összeesküvéstől. Taglétszámuk szigorúan titkos, egyes újságírók becslései szerint az egyik zártkörű ülésükön legalább ötezren voltak… Amikor Nyevzorov „Hatszáz másodperc” című tévéműsorát, a rafinált rasszista propagandafogások fő orgánumát beszüntették, Moszkvában két tiltakozó gyűlést is tartottak nagy hirtelen – nyíltan fasiszta plakátokkal, jelszavakkal. Az egyiket – zokogó kamaszlányok vitték – pontosan megjegyeztem: „Hagyjátok, hogy a mi orosz férjeink és vőlegényeink nyugodtan éljenek orosz földön!”
Lenin kedvenc könyve a „Ki a bűnös?” volt. Nem véletlen. De kinek a bűne, hogy ma így élünk, ki a bűnös, ha nem mi magunk, hogy undorral fordul el tőlünk az egész világ, hogy félnek tőlünk, hogy szorongva menekülnek előlünk, inkább fizetnek, csak nehogy valami világraszóló perpatvart rendezzünk – mi, oroszok – az atombombáinkkal. Ma reggel a szemközti bolt előtt német élelmiszer-segélycsomagot osztottak a háborús veteránoknak. Kilométeres sor kígyózott. A fasizmus legyőzői szótlanul várták a karácsonyi alamizsnát. Aztán mentem a piacra, és látom, az én hallgatag veteránjaim már ott árulják a csomag tartalmát. Nem, nem spekulánsok. Egyszerűen nincs miből élniük. Az egykori győzteseknek.
A Városi Tanács épülete felől újabb óriási tömeg közeledik. „Az éhezők menete.” Munkások, nagyon sok fiatal. Csöndben vonulnak. Nincsenek plakátok, nem skandálnak jelszavakat. A január másodikára meghirdetett árfelszabadítás ellen tiltakoznak: egyes statisztikák szerint 100 millió orosz él a szegénységi küszöb alatt. S januárban ez a szám jó ha csak másfélszeresére emelkedik. Sokan szociális robbanás fenyegetését emlegetik, az „éhségmenetről” mindenesetre a tévé hallgatott.
„Nincs menekvés, hiába minden” – tartja az orosz mondás. Az újdonsült moszkvai demokrata városatyák egyebet se tesznek, csak a helyeken, bársonyszékeken, fejadagokon marakodnak, a breszti hármas szövetség csak arra kellett, hogy kiebrudalják Gorbacsovot, akiből már mindenkinek elege volt a közös fazekával együtt, Ruckoj orosz alelnök, az egykori „hős” afgán bombázórepülő most Jelcinnek próbál betartani mindenfelől. A demokraták civódnak, s közben az ország menetel a nasizmus felé. Az egyre növekvő, iskolázatlan orosz lumpentömeget csak egy dolog érdekli: „Ki a bűnös? Ki a bűnös abban, hogy szegény vagyok, hogy úgy élek, mint az állat?” És válasz mindig van: ellenség, nem a mi emberünk, mindig akad a közelben: zsidó, német, kaukázusi, litván, ukrán… És ugyanígy megleli a maga ellenségét az ukrán, a grúz, a kazah. És még lumpennek se kell lennie.
„Gorbacsovok mennek, Jelcinek jönnek!” – kiabálta nemrég egy nagygyűlésen Zsirinovszkij úr, a bősz orosz, aki a tavaly nyári orosz elnökválasztáson nem kevesebb, mint hatmillió szavazatot szedett össze. Gorbacsov megy, Zsirinovszkij, a reménybeli nasiszta népvezér, marad. „Fogtok ti még kérni, hogy vegyem kézbe a hatalmat. Majd gondolkodom rajta” – mondja minden szava, minden gesztusa. És az emberek özönlenek a Zsirinovszkij-pártba. Azt mondják, Zsirinovszkij rettenetesen hasonlít Hitlerre, de a mi orosz fajtánkból valóra: akár Hlesztakovot látnánk, Gogol Revizorjából.
Eljött tehát az orosz nasizmus, Hlesztakov képében. Ám az előadás még csak most kezdődik.
- Külföld [6]