Beszélő: Az ember kezdi úgy érezni, hogy Európának ezen a tájékán legszebb rémálmaink is valóra válhatnak. Bősről is van rémálmunk: a kibékíthetetlennek látszó ellentét Szlovákia és Magyarország között a vízlépcső sorsával kapcsolatban valóban kibékíthetetlennek bizonyul, szlovák területen egyszer csak mégis kiveszik a Dunát a medréből, mi igazságért rohangálunk a közönyös nemzetközi szervezetekhez, válaszlépésként blokádot csinálunk, erre odaát is válaszolnak valamit, választ válasz követ, a konfliktus elmélyülésének a folyamatából nem tudunk kiugrani, s a végén a határfolyó védelmében itt, s az erőmű védelmében ott fegyverre kapunk.
Vargha János: Amit mondasz, azt a látszatot követi, hogy a front a Duna mentén húzódik, a népek között, de az igazi front merőleges a Dunára, az egyik oldalon vannak mindkét parton azok, akik erőművet akarnak építeni, s a másik oldalon a környezetet, a környezetüket féltő polgárok. Csak az arányok mások, mert másképp zajlottak le a történelmi és politikai folyamatok ott, mint itt, s ezt a különbséget érdemes megérteni.
Csehország Csehszlovákia létrejötte óta elég erőteljesen kizsákmányolta, nyersanyagbázisnak tekintette Szlovákiát, a beruházások egyenlőtlenül oszlottak meg a köztársaság két része között, s ez így ment 1968-ig. Azelőtt a bősi vízi erőmű tervét is mindig megvétózták Prágában, ’68-ban viszont a Szovjetuniót kiszolgáló szlovák politikus, Husák lett a legfőbb pártvezető. Szlovákia „revansot” vett, és egy sor nagy beruházást szerzett magának, felfejlesztették az acélipart, a hadiipart, építettek atomerőműveket, és így tovább. A bősi beruházás is ebbe a sorba tartozik. Szlovákia most ennek a diadalmas beruházási periódusnak a levét issza, s igen nehezen tud megszabadulni ezektől az elavult technológiára épített, túlméretezett létesítményektől.
Én azt hiszem egyébként, hogy semmilyen hatalmi, politikai intézménytől nem áll távol a gondolat, hogy vízlépcsőket építsen. A politikai struktúrák logikájától az ilyen beruházások nem idegenek. Magyarországon viszont a Duna-mozgalom, a vízlépcső elleni fellépés 1988–89-re széles nemzeti mozgalommá vált, amelyben minden új politikai erő részt vett. Sőt ebből az ügyből a hatalmi harc egyik eszköze is lett a kommunista párton belül. 1988 tavaszától pedig szabadon lehetett publikálni azokat az információkat, amelyek világossá tették, hogy nem szabad felépíteni a vízlépcsőt.
Szlovákiában ez a politikai folyamat nem játszódott le, ott az utolsó pillanatig nem juthattak szóhoz a vízlépcsőt ellenző szakértők. Szlovák szakértők például már a nyolcvanas évek elején írtak egy döbbenetes tanulmányt a vízlépcső hidrobiológiái problémáiról, a Duna élővilágára gyakorolt hatásáról, s ez a tanulmány kizárólag angolul, egy gyakorlatilag hozzáférhetetlen folyóiratban jelenhetett meg. A szlovák közvéleményhez általában igen kevés információ jut el a vízlépcsőről most is. Nekem az a személyes tapasztalatom, hogy ott még vezető kormányférfiak is igen keveset tudnak arról, hogy milyen problémákat okozna a vízlépcső.
1989 novemberében, közvetlenül a bársonyos forradalom után, a szlovák kormányzat létrehozott néhány szakértői bizottságot. Ezek 1990 elejére készítették el a maguk szakvéleményét, amelynek az volt a summázata, hogy az erőművet elsősorban az ivóvízkészlet veszélyeztetése miatt nem szabad üzembe helyezni. Ez a vélemény azonban különböző okokból nem érvényesülhetett. Például azért nem, mert a szlovák kereszténydemokrata mozgalomba igen sikeresen és gyorsan beépült az úgynevezett betonlobby. Ismeretes az a tény, hogy az erőmű felépítésében leginkább érdekelt mammutvállalat, a Hidrostav vezérigazgatója egyben a szlovák parlament alelnöke és mellesleg a kormányfő testvére.
A lobbyk beépülése persze Magyarországon is megtörtént. Például az energiaipar urai, mindenekelőtt a nukleáris lobby is kereste a kapcsolatot a különböző pártokkal már a választások előtt is. A vizeslobbynak erre a beépülésre sokkal kisebb esélye volt, miután sötét szerepüket a Duna-védőmozgalmak eléggé nyilvánvalóvá tették.
A másik nagy különbség az, hogy a szlovák ellenzék egészen más stratégiát követett a forradalom után, mint a magyar. Ők azonnal elfoglaltak kormánypozíciókat egy szűk körű alku nyomán. Erre a magyar ellenzék – nagyon helyesen – csak a szabad választások után volt hajlandó. Ott a vezető pozícióba került kevés ellenzéki azonnal szembetalálta magát a változatlan struktúra, az apparátus ellenállásával, és ez nagymértékben meghatározta az álláspontjukat. Már 1989 decemberében, amikor Bősön tüntetést rendeztek a vízlépcső ellen, érezni lehetett, hogy a komoly politikai bázis nélkül a kormányba bekerült ellenzékiek az apparátussal való kiegyezés útját keresik.
Beszélő: Ebben a helyzetben nem lehet valamiképp kihasználni Pozsony és Prága eltérő érdekeltségét az ügyben?
V. J.: A politikai ellentétekre nem szabad rájátszani, sokkal inkább azt hiszem, hogy a zsarolási helyzetekből kellene kitörni Prágának is és egyébként nekünk is. Szlovákia a maga részéről ezt ürügyként használja mint a szlovák sérelmek jóvátételének szimbólumát. Prágának fel kell ismernie, hogy a szlovák–cseh ellentéteknek nem a vízlépcső a kiváltó okuk, és így nem is lehet ezeket a Duna ügyében tett elvtelen engedményekkel kezelni, mert ezek csak a zsaroló fél étvágyát növelik.
Egyébként a magyar kisebbséggel kapcsolatban is ugyanezt mondta a Duna Kör már a 80-as évek közepén: a vízlépcső ügyét és a szlovákiai magyar kisebbség ügyét szigorúan külön kell választani. A vízlépcső felépítése egyébként magyar lakosságú falvakat vág el Pozsonytól, és tizenhat méterre a fejük fölé duzzasztja a vizet a kétes minőségű gátak között. A szlovákiai magyarok éppen akkor válnak tússzá, ha ezt a helyzetet elfogadjuk.
Beszélő: Azt most már tudjuk, hogy mit nem kell csinálni, nyilván ez az egyszerűbb kérdés. A nehezebb az, hogy mit lehet csinálni, hogyan lehet kezelni a szlovák kormánnyal való konfliktusainkat?
V. J.: 1989 végén, 1990 elején már tárgyalni kellett volna. Igen súlyos hiba volt ezt a történelmi pillanatot elszalasztani. Talán volt még erre esély 1990 nyarán is, akkor azonban a határozott lépések helyett megalakítottak egy tényfeltáró bizottságot Keresztes K. Sándor miniszter úr vezetésével, amely semmiféle tényt nem tárt fel, csak az időt fogyasztotta. A parlament egyéves késéssel, 1991 áprilisában hozta meg a határozatát az építkezés leállításáról és az ezzel kapcsolatos feladatokról, ezeket azonban azóta sem hajtotta végre a kormány.
A parlamenti határozat ugyanis nem egyszerűen arról szólt, hogy nem építünk vízlépcsőt, hanem arról is, hogy ki kell dolgozni a részletes elképzeléseket a természet védelmére, az ivóvíz védelmére, árvízvédelemre, új hajózási rend kialakítására és egyáltalán, a vízlépcső elhagyásából következő összes tennivaló megtételére. Ma erre a területre még mindig csak a felépítés terve létezik. Még arra sincs részletes tervvariáns, hogy hogyan kell rendezni a terepet, ha Nagymaros nem épül meg!
Az ellenszavazat nélkül elfogadott parlamenti határozat lezárta azt a hosszú küzdelmet, amelyet a 70-es évek végén néhány szakértő kezdett el, s amely 1988– 89-re széles, nemzeti tömegmozgalommá vált. Úgy gondolom, ezt a határozatot komolyan kell venni, és kidolgozva a konkrét terveket, költségvetéssel, műszaki részletekkel a fölösleges építmények lebontására és a környezet helyreállítására.
Beszélő: És ilyenek nincsenek.
V. J.: És ilyenek még nincsenek. Mi itt az ISTER-ben szerény lehetőségeinket kihasználva kezdtünk elképzeléseket kidolgozni. A részletkérdések tömegével kell foglalkozni. Néhány példa: hogyan kell elősegíteni az ártéri erdők visszatelepülését, melyik mellékágat kell ismét megnyitni, hogyan kell a főmedret szabályozni ott, ahol túlkotrások történtek, hogyan kellene az oldalcsatorna gátját eltávolítani, az ártéri területet a veszélyes hulladéktól megtisztítani – ilyenekről kellene beszélni, de nem erről folyik a szó.
Beszélő: Hanem például a szlovák–magyar közös bizottságról folyik a szó. A magyar fél egy miniszterelnöki levéllel megerősítve kijelentette, hogy nem veszünk részt a közös bizottság munkájában, ha a szlovák fél nem hagy fel az építési munkák egyoldalú folytatásával. Te milyen lehetőséget látsz ebben a közös bizottságban.
V. J.: Nekünk nincs szükségünk arra, hogy egy közös bizottságban az üzembe helyezés különböző változatait újra végigvizsgáljuk, ezek mindegyikéről egyszerűen belátható, hogy katasztrofális. Közös bizottságot akkor érdemes felállítani, ha az azzal foglalkozik, ami megfelel a parlamenti határozatnak: vagyis, hogy mi történjék a vízlépcsőről való lemondás után. Ha mást akarnak vizsgálni, azt a szlovákok csinálják maguk, mi már túl vagyunk ezen.
Beszélő: A magamfajta laikus talán mégis tartana az együttműködés kereteinek a szétrúgásától.
V. J.: Miért kellene azt szétrúgni? Az együttműködésnek sokféle formája van. Az például, hogy a szlovák fél átnyújt nekünk különböző kidolgozott variánsokat a vízlépcső általuk elképzelt üzembe helyezéséről, és mi ezeket szakértői szinten feldolgozzuk, és ezek alapján az álláspontunkat tudatjuk velük. Sőt kezdeményezhetnénk is, hogy végre adjanak át nekünk ilyen variánsokat. Ilyeneket ugyanis még nem nyújtottak be. Se a C variánst, se mást. Nekünk viszont azokat a vízlépcső elhagyásával számoló részletes elképzeléseket kellene átnyújtanunk, amelyek kidolgozását a kormánybizottság elmulasztotta.
Sajnos eddig nem jött létre egy világosan definiált, világos feladatokkal ellátott kormányszerv vagy egy kormányszerven belüli részleg, amely a környezetvédelem szempontjainak megfelelően foglalkozna a Dunával.
Beszélő: Gondolod, hogy csak a végrehajtás áll ingatag lábakon, vagy maga az álláspont is?
V. J.: Az álláspont esetleg annyiban, amennyiben több jel mutat arra, hogy Keresztes K. Sándor miniszter úrtól nem áll távol az a szándék, hogy a Duna elterelésének az érdekében tevékenykedjék.
Beszélő: Milyen jelek mutatnak erre?
V. J.: A miniszter úr korábban kinevezte kormányzati biztosnak dr. Tóth János hidrobiológust, aki korábban a Duna-mozgalom résztvevője volt, s most – talán politikai naivitásból – az oldalcsatorna hajózási célú üzembe helyezését támogatja, mondván, hogy akkor a Szigetközben nem lennének a hajózás miatti mellékágelzárások, s a Szigetköz ismét a hajózás érdekeitől nem érintett, a természetnek visszaadott terület lenne. Ebben az a feltételezés politikai naivitás, hogy az oldalcsatornának és a duzzasztóműnek a hagyományos folyószabályozás költségeit messze meghaladóan költséges fenntartása mellett el lehet kerülni azt, hogy előbb-utóbb beindítsák a turbinákat. Erre ürügyet is lehet teremteni, mondjuk, egy másik erőmű átmeneti leállításával. De egyébként a duzzasztással járó negatívumok, a tározó és környéke ökológiai problémái, a terep fölé duzzasztott hatalmas vízmennyiség okozta rendkívüli katasztrófaveszély akkor is fennállna. A miniszter úr igyekezett Tóth János álláspontját érvényesíteni, amely a parlament határozatával természetesen nem egyeztethető össze. Ezért állítja most Keresztes úr azt, hogy a határozatot nem lehet végrehajtani.
Beszélő: Azzal szoktak megnyugtatni minket, Te is és mások is, hogy a C variáns megépítésének nincs igazi realitása. Én pedig azért nem tudok igazából megnyugodni, mert nincs olyan irracionális elképzelés, amely alkalmasint ne ugorhatna egy irracionális politika középpontjába, ne válhatna annak demonstratív elemévé.
V. J.: Sokszor nyilatkoztam már, hogy a C variáns felépítéséhez minimum három-négy év kell, és legkevesebb 15 milliárd korona. Erre a szlovák kormánynak nincs ideje, nincs gazdasági ereje, nincs elegendő politikai hitele. Ahogy múlik az idő, ahogy a gazdasági válság mélyül, úgy csökken a C variáns megvalósításának egyébként is csekély valószínűsége. Ehhez hozzáteszem azt, hogy én ezt politikailag is kizártnak tartom. Úgy tűnik, hogy ha mindenféle kardcsörtetés ellenére az unió egyelőre marad, akkor a szövetségi kormányt aligha lehet rávenni arra, hogy egy ilyen nemzetközi jogi szempontból védhetetlen, önkényes megoldást támogasson, mint ahogy eddig nem is sikerült rávenni. Pedig a szlovák kormány ezt már többször megpróbálta, és persze pénzt is kért mellé.
Beszélő: Lezajlott már néhány nemzetközi jogi szempontból aggályos akció mifelénk, amit a nemzetközi közvélemény lenyelt.
V. J.: Ez nagyon súlyos precedens lenne. Nemigen ismerünk példát, hogy ilyen önkényes döntés született volna egy ilyen nagy vízhozamú, sűrűn lakott területen lévő folyóvíz esetében, amely az alvízi ország ivóvizének 40 százalékát adja. Ne felejtsük el, hogy jó néhány ország van, amelynek jól felfogott érdeke, hogy ilyen precedens ne jöjjön létre.
A szlovák fél persze mutatni akarja „eltökéltségét”, ezért összevontak egy csomó buldózert. Ezek túrták a földet Dunavarsányig, de ettől még nem omlik össze a világ.
Beszélő: Azért természetet pusztítani csak tudnak.
V. J.: Nemigen van mit. Ez már egy lecsupaszított terület, a növényzetet már kiirtották. Azzal okoznak kárt, hogy nem engedik visszanőni a növényzetet, pedig az nagyon akar.
Beszélő: Akkor mi volt a tétje annak a nagy nyári tüntetésnek, amikor környezetvédő ifjak hősiesen próbálták megakadályozni, hogy vizet pumpáljanak az oldalcsatornába.
V. J.: A visszanövő növényzetet kell védeni, és nem a tározó tönkremenni készülő szigetelését. A néhány ezer köbméter víz pumpálásának a világon semmi köze nincs a C variánshoz és a vízlépcső üzembe helyezéséhez. Viszont egy látványos akció, amellyel kész helyzetet lehet imitálni. De csak imitálni. A szlovák fél régóta él ezzel az eszközzel. Bősön a hajók várakozó tere és a turbinákra folyó víz közötti elválasztó falat, amely az egész műnek egy jelentéktelen darabkája, két évre előre hozva építették fel 1982–83-ban, mert könnyű volt felépíteni, s nagyon impozáns laikusok számára, hiszen mégiscsak 18 méter magas. A magyar politikusokat ehhez a falhoz lehetett állítani. Elvitték oda Marjai József urat, hadd lássa, hogy itt már nincs mit csinálni…
Beszélő: És ha egyszer tényleg nem lesz mit csinálni…
V. J.: Akkor sem kell bűntársnak jelentkezni. A C variáns környezetvédelmi szempontból lényegében se nem jobb, se nem rosszabb, mint az eredeti változat, amelyhez vissza akarnak téríteni minket. Sőt, a C változatban a tározó kisebb, kiesik egy része, amely iszapcsapdaként működne. Természetesen igyekezni kell minden politikai és mozgalmi eszközzel megakadályozni, hogy Szlovákia végigvigye ezt az őrültséget, de ha nem sikerülne, miért kellene nekünk tevőlegesen részt venni ebben a rémtettben? Miért kellene még anyagi, politikai, erkölcsi terheit is magunkra vállalnunk? Erre egyszerűen nincs semmi okunk. Ha azzal zsarolnak minket, hogy megölnek, ha nem leszünk öngyilkosok, akkor nem kell túl sokat töprengeni ezen az ajánlaton. Legalább ne legyünk hóhérsegédek a saját kivégzésünkkor.
- Környezet [6]