De már most kétféle érték rejlik az üzemben, hallottuk Talyigás Judit ügyvezető igazgatótól. A tulajdonosi négyes az ügyvezető asszony jellemzése szerint „hosszú távon gondolkodik”, így fantáziát látott az ajkaiak képzettségében, szakértelmében is, és persze a megvásárolt termelővagyonban is.
1962-ben alapított gyáregységébe a székesfehérvári vállalat ’78-ban szovjet megrendelésű katonai rádiógyártást telepített, és ettől fogva komoly épület-, infrastrukturális és gépi beruházásokkal is megtámogatta az ajkai „spec.” termelés fellendülését. De a szovjet piac ’90-ben teljesen bedugult. A legutolsó mű, a magasraktár már csak ’89 végén készült el, ennek már nem is vehették hasznát; az épület egyik felében most discontáruházat nyitott a Kvattro. Egy szakértői becslés, méltányolva az üzem közművesítettségét és rendezettségét, négyzetméterenként 1000 forintra taksálta a telek árát, szemben egy nemrég 450 forintjával elkelt, rendezetlen és a közművekkel csupán határos gyártelekkel. A becslés közvetlenül a privatizálás előtt készült; 68 millió forgalmi értéket tulajdonított a gyártelepnek, ehhez jött volna hozzá az ingatlanok 743 milliója.
A privatizálás előtt három másik Videotonon belüli kft. nevén volt a vagyon, ebben gazdálkodott az EKG. A kusza tulajdoni viszonyok és a székesfehérvári irányítás mellett – ahogy beszélgetésekből leszűrhettük – nemigen kristályosodhatott ki helybéli üzleti elképzelés arról, mihez kezdjen a gyár a haditermelés kifulladása után. Mivel ’91 nyarán csődbe került az EKG, a privatizálást a Szanáló Szervezet bonyolította le szeptember 20-án, egy zártkörű, meghívásos licit keretében. Amint arról lapunk is írt (Beszélő, 1991. október 5.), a meghívottak nemcsak a vételárra alkudtak, hanem arra is, ki vállalja több alkalmazott átvételét; ehhez a szanálónak azért fűződött érdeke, mert a privatizálási bevételből kell kifizetni a végkielégítést az elbocsátandóknak, sőt a felmondásig a béreket is. Összesen 792 dolgozó sorsáról volt szó, ami eleve komoly csökkenést jelentett a boldog haditermelés-kori csúcsidőszak kétezer foglalkoztatottjához képest. A Kvattro azzal nyerte el a vásárlás jogát, hogy amellett a 190 millió forintos vételár mellett, ami után még áfát is kellett fizetni, de amibe nemcsak az ingatlanok, hanem a gépek is beleértendők, még 500 ember átvételét is vállalta, szemben az utolsónak maradt három ellenféllel, akik együttvéve is csak 350 főt tartottak volna meg. A Kvattro egyúttal többségi részesedést szerzett az EKG Kft.-ben, hogy jogilag is megoldódjék az utódlás kérdése; ezzel viszont a készletek is birtokon belülre kerültek, az átvétel épp most folyik, jelentékenyen leszállított nyilvántartási áron.
Az indiszkrét kérdésre, hogy vajon milyen forrásból fizették meg a 190 millió+ÁFA vételárat, azt a választ kaptuk, hogy magánembertől ma még nem várható el, hogy a saját zsebéből húzzon elő ekkora összeget. Próbáltuk kutatni az ügylet banki vonatkozásait a helyi földhivatalnál, hátha meg van terhelve a gyártelep; ám a földhivatal jó két évvel késlekedik a nyilvántartásokkal. Pedig a földhivatal egyetlen intézmény (a cégbíróságon kívül), ahol bárki információt kaphat az egyéni gazdasági ügyletekről; így a földhivatalnak a gazdasági demokrácia alapintézményének kellene lennie, hiszen nincs demokrácia nyilvánosság nélkül.
Hosszadalmas válogatás eredményeként dőlt el, kiket alkalmaz az új tulajdonos, és kiknek mondanak föl. Ennek során az egyes részlegek keretszámokat kaptak, amelyek azonban már a rossz munkaellátottság folytán is szükségképpen önkényesnek bizonyulhattak. A válogatás során Talyigás Judit mintegy 20-25 vezető munkatárs véleményét tette mérlegre. Két szempontot sikerült érvényesítenie a helyi vasasszakszervezetnek és a munkástanácsnak: hogy a háromgyerekes szülő védettséget kapjon, és hogy a házaspároknál maradjon a férj, és csak a feleség menjen. Akkor inkább maradjanak a feleségek is – vélekedett Talyigás üzletvezető asszony. Viszont a létszámcsökkentési adatok azt mutatják, hogy inkább a férfiakat részesítették előnyben, mint a nőket. Ezenkívül kisebb mértékben „építették le” a képzettebb (a szellemi és a szakmunkás-) állományt, mint a képzetlenebbeket; aránylag több 40 év feletti dolgozót tartottak meg, és kevesebb 30 évnél fiatalabbat, bár a vezetőcserék a fiatalabbaknak kedveztek. E válogatással kétségkívül többletterhet is vállalt a Kvattro, hiszen az átvett dolgozók átlagosan bruttó 13 ezer forint körül keresnek, szemben azzal a 11 ezres átlaggal, amivel a licit idején számolhattak. Az új munkaadó meghatározatlan időre szóló szerződést kötött dolgozóival, tehát bármikor felmondhat nekik; de vállalta, hogy a korábbi munkaadóhoz hasonló feltételekkel fizet végkielégítést, ez pedig költségessé teszi az elbocsátást.
Az elbocsátottak vállalati (nem állami) végkielégítésben részesülnek; a válságövezetek számára elkülönített alapot (amelyből a Videoton révén fizethettek az ajkaiaknak) már kimerítették a korábban elbocsátottak. Fejenként a ’91-es átlagbér fele, 56 ezer forint végkielégítés jár, és erre jön rá egy 4 vagy 6 havi átlagbérnek megfelelő összeg aszerint, hogy tíz évnél hosszabb ideig dolgoztak-e a cégnél. (Mivel vállalati végkielégítésről van szó, az elbocsátottakat nem sújtja a foglalkoztatási törvény megszigorítása, amely szerint a végkielégítésnél figyelembe vett idő háromszoros tartamáig nem jár munkanélküli-járadék.)
A munkaerő kiválogatásával egy időben némileg átrendeződött az irányítás szervezete is. Csak az ügyvezető igazgatónő jött Pestről (hetente kétszer-háromszor jár le Ajkára, fennmaradó idejét a cég fővárosban intézendő ügyei kötik le). A korábbi helybéli vezetők, noha munkaerőként továbbra is számítanak rájuk, nem minden esetben tarthatták meg régi posztjukat. A volt igazgató forgácsoló üzemvezető, volt helyettese beosztott mérnök lett; megszűnt a termelési osztály és vele a megfelelő vezetői hely is, más osztály élén vezetőcsere zajlott le. Egy-egy konkrét elgondolás kidolgozásáért és megvalósításáért a projektvezető felel; a projektvezető mintegy vállalkozóként (anyagilag is érdekelve) viszi végig a rábízott üzletet, amibe szükség szerint vonhatja be a hagyományos üzemi hierarchia vezetőit (a terület- és az üzemvezetőket) és beosztott munkatársait. Ezzel az újításával Talyigás Judit nyilvánvalóan a hierarchia természet adta merevségét igyekszik megtörni, és formát adni az alkalmasnak látszó vezetők kiválasztásának.
Mindehhez persze hasznot hozó projektek is kellenek. Nem véletlenül biztatta a január eleji munkásgyűlésen egybegyűlteket az ügyvezető asszony: aki tud, szerezzen üzletet. Az október–novemberi átmeneti hónapokban két időleges, nem nagy volumenű munkát szereztek az ajkaiaknak (benzinkútfejgyártás, háztartásigép-szerelés); ezenkívül folytatják a korábbi bérmunkát, német és osztrák megrendelésre (potméter, illetve villanyborotva-alkatrészek gyártása). Egyelőre távolról sincs elég megrendelés ahhoz, hogy az árbevételből fizessék meg a havi 25 millió forintos rezsiköltséget (energia- és bérköltséget).
Mindezek után felvetődik a kérdés: miért kellett a Kvattrónak az ajkai üzem. A találgatások közül a spekulációt, amiről széltében-hosszában beszélnek, bízvást elvethetjük – pontosabban ezzel a válasszal nem megyünk semmire. Hiszen ahhoz, hogy busás haszonnal lehessen továbbadni a gyárat, meg kell szervezni ennek piacát is, ki kell találni, hogy ha egyszer nincs szovjet haditermelés, mire való a termelővagyon. Ha ez sikerül a tulajdonosnak, megérdemli a profitot, hiszen akkor az ajkai gyár is meg lesz mentve.
Projektként (kimunkálandó üzletként) szerepel a telefonprogramban való részvétel. A tavalyi telefontender egyik elnyerője ismert módon Széles Gábor vállalata és a svéd Ericsson volt (a másik nyerő a Siemens–Telefongyár kettős). Országszerte létrehoztak már részvénytársaságokat a Műszertechnika és az önkormányzatok részvételével a helyi telefonhálózatok kiépítésére; az önkormányzatok az igénylők 15 ezer forintos beugrójából gyűjtik össze ehhez a hozzájárulást. Most van alakulóban ilyen társaság Ajka és Zirc térségének majd’ 60 településének részvételével. 18 ezer vonal telepítésével számolnak, egy vonal költsége 80 usque 120 ezer forint, milliárdos nagyságrendű üzletről van szó. Ennek egy részét igyekszik megszerezni a Kvattro, gondos előkészítéssel és jogos reményekkel, hiszen itt is Széles Gábor az egyik résztulajdonos.
Egy másik eshetőség (ami, bevalljuk, a mi részünkről spekuláció) a parlamenti költségvetési vitáról jut eszünkbe; igen sűrűn ecsetelték a parlamentben, hogy milyen elavult a hadsereg technikailag. Hogy a nagyobbik halat, Székesfehérvárt is megszerezte a Műszertechnika (ha kisebbségi részesedéssel is), tekintélyes hadiipari kapacitások halmozódtak föl egy kézben – eszközök és szaktudás egyaránt –, bár ezek egyelőre parlagon hevernek. Talán-talán (és, ismételjük, ez tényleg csak találgatás!) hadsereg-fejlesztési ügyben is bejöhet még egy kis megrendelés…
Kapcsolódó cikkek
- gazdaság [7]