[1]
Ennek ellenére sincs semmi példamutató abban, ahogy Németország az ex-NDK reálszocialista múltjával küszködik – konstatálhatjuk némi kelet-közép-európai malíciával. Már a mikéntről és a hogyanról folytatott vita stílusa sem mindig különbözik jelentősen az analóg magyar vita stílusától: az érdes érvek Németországban is gyakran csapnak át ordas inszinuációkba.
Az igazságosság kedvéért utalnom kell arra, hogy a Vergangenheitsbewältigung össznémet jellege – mindennek van ára – nem csak előnyöket jelent. Emiatt ugyanis a szocialista múlttal való küszködésre az ossi–wessi viszony ellentmondásai is rátelepülnek.
Azt is figyelembe kell venni, hogy a múlt vonatkozásában a keletnémet közhangulat okkal lehet fortyogóbb, mint például a magyar. Az NDK a Fal leomlása előtt néhány perccel még kemény diktatúra volt. Nyugati határát az emberi „élő erő” mellett 700 ezer akna, 60 ezer önkioldó lőszerszám és ezeregyszáz kutya biztosította saját polgáraival szemben. Az NDK-ban 1989-ben még csaknem olyan magától értetődően ítéltek el embereket politikai okokból, mint 1965-ben. A keletnémet rezsim 1989-ben még gyilkoltatott a német–német határ mentén. Az a keletnémet társadalom, amely most elégtételt követel, azonos azzal a társadalommal, amely a minap még a saját bőrén érezte a diktatúra „vasöklét”.
Ráadásul az a megkerülhetetlen tény is bonyodalmat okoz, hogy a német történelem nem Walter Ulbrichttal kezdődött. A nácizmus rossz emléke a szocializmussal való leszámolásra is ráveti árnyékát. Gerhard Zwerenz, az ex-NDK-ban üldöztetéseket elszenvedett, ennek ellenére baloldalinak megmaradt író szerint a keletnémet rezsimmel való leszámolás során „Hitler gyermekei szüleik vétkeit Sztálin szolgáin próbálják megbosszulni”. A szolidan polgári Neue Zürcher Zeitungnak is „úgy tűnik fel, hogy a nyugatnémetek a náci múlt feldolgozása során elmulasztottakat igyekeznek most kompenzálni”. Másokat viszont éppen az hoz ki a sodrukból, hogy a németek látszólag soha sem tanulnak, hogy a náci múlt feldolgozásának elégtelenségeit most a szocialista múlt elégtelen feldolgozásával akarják tetézni. „Már megint mentségeket kezdünk keresni magyarázatok helyett?” – kérdezte önkritikusan Alfred Gomolka a CDU drezdai pártkongresszusán.
Tompa tapintat és vékony jég
A német helyzet tehát sok tekintetben különbözik a magyartól. De minél inkább különbözik, annál inkább ugyanaz. Tanulságos tény, hogy a körülmények minden különbözősége dacára az alapvető dilemmák meglepő hasonlóságot mutatnak. A múlt jogi, erkölcsi, politikai feldolgozása nehéz, kínos ügy. Lehet Brandt exkancellárral úgy érvelni, hogy a múltban való vájkálás kontra-produktív, mert életfontosságú energiákat von el a jelen feladataitól. Lehet Rudolf Augsteinnal, a Spiegel kiadójával annak veszélyeire figyelmeztetni, ha a társadalom Borges madarához válik hasonlóvá, amely hátul hordja a szemét, mert fontosabb neki az, hogy honnan repül, mint az, hogy hová. Lehet azon tűnődni, hogy az igazság valóban annyival fontosabb-e, mint az irgalom és a megbocsátás; hogy sok tettes nem volt-e egyúttal áldozat is.
Ugyanakkor elgondolkodtató a „Politikai tisztogatás Európában” (Politische Säuberung in Europa) című monográfia szerzőinek, Klaus-Ditmar Henkének és Hans Wollernek az okfejtése is, mely szerint a poszttotalitárius társadalmak erkölcsi-politikai alapja nem csekély mértékben a legyűrt rezsimmel való konfrontáció révén jön létre. S meg kell hallgatni Wolf Biermannt is, az NDK-ból több mint másfél évtizede elűzött dalszerzőt, aki az áldozatok nevében intéz lutheri dörgedelmeket „a mélyebb megértés érdekében csatározgató” nyugati tárcaírók címére. „Minden hamvában holt regényíróból lett szerkesztő szeretné humanista lényegét ez alkalomból piacra dobni” – írja Biermann. „Minden üresfejű firkász uzsorahaszonra akar szert tenni; párgrammnyi tehetsége révén és mélypszichológiai arabeszkek kiötlése közben még az agyát is kificamítja, csak hogy képes legyen áldozatként leleplezni a szegény tetteseket. Az igazi áldozatok számára nem marad az együttérzésből, rájuk nem pazarolnak ilyen sok tompa tapintatot és erkölcsi agyzsírt, hogy a gyakorlati segítséget szóba se hozzam.”
A jogállam szeszélyei
Bárhogy is van, a jogállam meglehetősen tehetetlen az „alkotmányosan” elrendelt, államilag irányított, munkamegosztásban végrehajtott jogtiprással szemben. S ha mégis megkísérel legalább „valamit tenni”, vékony jégre merészkedik ki. A múlttal perlekedni nehéz, németül, magyarul egyaránt.
Éppen ezért a nagypolitika képviselői és a mérvadó véleményformáló körök a német egység helyreállítása idején nem is akartak a múlttal szöszmötölni. Ha minden Kohl és De Maizière elképzelései szerint folyik, ma a keletnémet múltról csak publicisták vitáznának – ők is szordínóval – egymás között, és nem államügyészek bírákkal és ügyvédekkel. Az Egyesülési Szerződés hemzseg az olyan paragrafusoktól, amelyeknek nyilvánvalóan azt a célt kellene/kellett volna szolgálniuk, hogy néhány főbonctól eltekintve megnehezítsék az NDK szolgálatában bűncselekményeket elkövetők büntetőjogi üldözését, sőt: hogy biztosítsák ezen obsitosok anyagi gondoktól mentes nyugalmát. Az Egyesülési Szerződés aláírásakor a megfigyelők többsége a nyakát tette volna rá, hogy az össznémet Bundestag egyik első dolga egy széles körű amnesztia kihirdetése lesz.
Nem így történt. A keletnémet közvélemény kulturális sokként élte meg, hogy a jogállam jogot – és nem igazságot – szándékozik szolgáltatni. A strammul antikommunista bajor CSU hallani sem akart semmiféle amnesztiáról. A liberális FDP nem akart ebben a népszerűtlen ügyben frontálisan ütközni a CSU-val – erre van alkalma bőven más, jobb ügyekben, például az abortusz kérdésében, a külföldiekre vonatkozó jogalkotásban stb. Részben talán a vörös sarokba való beszorulást elkerülendő a szociáldemokraták sem forszírozták az amnesztiát.
Az amnesztia ezzel lekerült a napirendről. Amnesztia híján azonban feltétlenül szükség lett volna – és egyre inkább szükség van – valamiféle tisztázó előírásra, a joghelyzetet értelmező törvényre. A joghelyzet ugyanis hajmeresztőén kaotikus. Az Egyesülési Szerződés értelmében NDK-s állampolgárok cselekményeit az NDK törvényeinek megfelelően kell elbírálni. A Szerződésnek e pontjával szemben áll a Szövetségi Köztársaság állami filozófiájának soha vissza nem vont sarkalatos elve, mely szerint az NDK nem szuverén állam, szervei csak bitorolják a szuverenitás kellékeit. Ebből minimum az következik, hogy az elévülés az NDK fennállásának egész ideje alatt nyugodott. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az Egyesülési Szerződés ellenére sem egyedül az NDK törvényei minősülnek jogforrásnak. Az NDK által aláírt nemzetközi emberjogi egyezmények hatályosak – noha a keletnémet vezetés ezeket (előrelátó módon?) nem ratifikáltatta a Népi Kamarával. Jogforrás ezenkívül az „überpositives Recht” is, az írott, kodifikált jog fölött álló legáltalánosabb jogi elvek halmaza. (Ez a jogi figura vitatott ugyan, de a nyugatnémet jogban a náci bűnözők büntetőjogi felelősségre vonása során valamelyest gyökeret vert.)
Tulajdonképpen érthető, hogy a bonni törvényhozás miért vonakodik egy ilyen tisztázó törvényt meghozni. Egyrészt a volt NDK-val kapcsolatban – esetleges ossi érzékenységekre tekintettel – nem akarja magát a győztes pózába vágni, szeretné elkerülni a különleges törvényhozásnak még a látszatát is. Másrészt dicséretes módon bízik a demokratikus, jogállami igazságszolgáltatásban, és talán kevésbé dicséretes módon egy kicsit túl is becsüli ennek lehetőségeit. Harmadrészt pedig szerepet játszik a politikai gyávaság: a törvényhozók szívesen bíznák a kényes kérdések eldöntését a karlsruhei alkotmánybírákra.
Az ilyen tisztázó törvény meghozását valószínűleg mégsem lehet majd megúszni. Az igazságszolgáltatás ugyanis olyan módszert talált a keletnémet múlt büntetőjogi feldolgozására (erre korlátozó törvénykezés nélkül köteles), amely jogilag valószínűleg nehezen kifogásolható, de erkölcsileg és politikailag bizarr eredményekre vezet. A büntető törvénykönyvet minden jogállamban tisztes köztörvényes bűnözők testére szabták. Az NDK-ban munkamegosztásban elkövetett jogtiprások esetében a tettes szerepe a törvénytelen vagy emberietlen parancsok, utasítások és „szívességek” közvetlen végrehajtóira, kivitelezőire illik leginkább. Ezek felelősségre vonása tehát jogilag problémamentes. Az NDK felső vezetésének tagjait pedig egyfelől a parancsteljesítők felbujtásának vádjával szeretnék bíróság elé állítani, másfelől igyekeznek valamilyen minden kétséget kizáróan köztörvényes deliktumot (sikkasztás, hivatali hatalommal való visszaélés stb.) is a nyakukba varrni. Például a nyolcvanhárom éves Erich Mielkét, a Stasi hajdani teljhatalmú urát a Spiegel információi szerint napokban kezdődő perében az általa 1931-ben (!) elkövetett kettős rendőrgyilkossággal is vádolni fogják. A középkáderek pedig, mivel csak közvetítők voltak, meg fogják úszni, így következhetett be az, hogy a hivatásos határőrtisztek csak tanúkként szerepeltek a határőr sorkatonák emberölési perében.
Az akták
A közelmúltig lehetett abban reménykedni, hogy az automata pilótára állított német igazságszolgáltatás briliáns jogi koncepciójával nem fogja túlzottan megrongálni az erkölcsi világrendet. Erőforrások és nyomozati buzgalom híján csak kevés per folyt. Csakhogy január 2-án hozzáférhetővé váltak a Stasi aktái. Több mint száz folyókilométernyi akta, 80 ezer hivatásos és több százezer amatőr ügynök szorgalmának bizonyítéka. A híresztelésekkel ellentétben ezek az akták nemcsak trivialitásokat tartalmaznak. A Stasi nemcsak kukkolt, hanem operatív intézkedéseket is foganatosított. Az ellenséges személy pszichológiai lerombolásának céljából, amelyet gyakran súlyos bűncselekmények elkövetése útján kívántak elérni. Így a célszemélyek aktái gyakran kész vádiratokat tartalmaznak viszonylag könnyen azonosítható hivatásos ügynökök és magánszorgalmú téglák ellen. Lehet, hogy több ezer, lehet, hogy több tízezer bíróság elé vágyakozó ügy búvik meg ezekben az aktákban. Az igazságszolgáltatás ezekhez az ügyekhez a jelenlegi koncepció szellemében nem nyúlhat hozzá. Sőt, az is valószínű, hogy ennyi üggyel egyáltalán nem fog tudni mit kezdeni. Ez azt jelentené, hogy a keletnémet múlt büntetőjogi feldolgozása azelőtt fejeződik be, mielőtt igazából elkezdődött volna.
Pfuj Biermann
Jürgen Fuchsot, Wolf Biermannt és társaikat a büntetőjogi felelősségre vonások esetleges ellehetetlenülése minden bizonnyal hidegen hagyja. Ezek a nyugatnémet száműzetésben élő keletnémet irodalmárok – akik a szakmai okokból protestáló sajtó mellett kulcsszerepet játszottak abban, hogy a Stasi-akták valóban hozzáférhetővé váltak – mindenekelőtt a szocialista múlt erkölcsi-politikai feldolgozását tartják fontosnak. De pontosan ez az, amit Németországban, különösen a nyugati felében, értelmiségi körökben igen kevesen akarnak. Mert ez nevek nyilvánosságra hozatalával jár, sebekben való vájkálással, ráadásul kínos meglepetésekhez, sőt, blamázshoz is vezethet. Melyik kritikus örül annak, ha kedvenc költőjéről bebizonyítják, hogy a Stasi kreatúrája? Ha a Prenzlauer Bergről – amelyet ő a New York-i East Village-re adott reálszocialista válasznak tartott – kiderül, hogy tényleg az, csak másként: ti. egy Stasi által menedzselt Patyomkin-falu? Ahová ő – Biermann szavaival – „plasztikvirágokból műmézet szopogatni” járt.
De a nyugatnémet értelmiségiek Vergangenheitsbewältigungtól való ódzkodásának van egy komolyabb oka is. A Vergangenheitsbewältigungnak értelemszerűen a történelemről alkotott kép módosításával kell járnia. Eberhard Jackel stuttgarti történész szerint ez a módosítás máris túl jól sikerült. A bolsevizmus rémtettei annyira előtérbe kerültek, hogy a náci bestialitás relativizálódik. Ez a motívum a Biermannéknak címzett szemrehányásokban gyakran felmerül. A nyugatnémet baloldali intelligencia mindig is szilárdan meg volt győződve egyrészt arról, hogy a német demokrácia a nácizmus elutasításának konszenzusán áll vagy bukik, másrészt pedig arról, hogy az antikommunizmus gyengíti ezt a konszenzust. Ezért számukra csip-csup Stasi-ügyek felemlegetése az etikett szempontjából illetlenség, történetfilozófiai szempontból pedig a demokrácia elleni merénylet.
Biermannék ezzel nagyon nem értenek egyet. S nem kizárt, hogy igazuk van.
- Külföld [6]