Skip to main content

Fasizmus és antikommunizmus jegyesek?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


1941–42 telén Riga mellett 60 000 zsidót végeztek ki az SS-ek és lett kommandósok. Az idei megemlékezésen a lett miniszterelnök elismerte, hogy a lettek is bűnösök, de hozzátette, nem szabad elfelejtenünk: a kivégzettek magukat okolhatják halálukért, hiszen a megtorlás azért következett be, mert 1940-ben oly lelkesen fogadták a szovjet megszállókat.

Honnét ez a cinizmus? Honnét ez a hang, mely alól egyetlen kelet-európai ország sem kivétel? Antonescu, aki a második világháború alatt fasiszta-katonai diktatúrát vezetett be Romániában, akit 1946-ban háborús bűnösként ítéltek el és kivégezték, most emlékünnepségek hőse, miközben tagadják a romániai zsidók üldözését és kiirtását, legfőképpen Románia bűnrészességét. Őrült történelmi képzet van kialakulóban a kommunizmus utáni Kelet-Európa mély válságában, a közvéleménybe és a napi politikába ágyazottan. A blokád alól mélységesen hamis múltkép tűnik elő.

A kommunizmusból örökölt nyilvánosságnak ugyanakkor egyre kevésbé van nyelve saját ellentmondásai megfogalmazására: az értékeket vákuumba terelte, a fogalmakat elpusztította. A fasizmus fogalmát is. Minden valódi vágy csak vélt ellenfelet fasisztának bélyegzett. Így lettek fasiszták a Kelet-Európában ragadt német kisebbségekhez tartozók, a keresztény ellenzékiek, a polgárság, sőt a sztálinista perekben kommunisták is szerepeltek a fasizmus ügynökeiként. A fogalom így gyökeresedett meg a hivatalos nyelvezetben is. A romániai Securitate még a 70-es években is azzal vádolta a baloldali „Bánáti Akciócsoport”-ot, hogy fasiszta propagandát terjeszt – holott „csupán” német kisebbséghez tartoztak.

A jugoszláviai konfliktusban a szerb politikusok – a csetnikvezér Seseljtől kezdve Milosevics elnökig – mindenki fasiszta veszélyről beszél: a horvát függetlenséget értik alatta. Így lesz a fasizmusvád politikai diszkreditáció eszköze. Egyre inkább az a képtelen helyzet alakul ki, hogy a kommunisták maguknak sajátítják ki az antifasizmust mint értéket, amely így végképp kiüresedik. Ez a fejlemény közvetlenül a második világháború után kezdődött, amikor a propaganda a fasizmust a németekkel azonosította. Így keletkezett az a kényelmes, háború utáni antifasizmus, amely a többi népnek lehetővé tette, hogy a fasiszta bűnökről szépen elfeledkezzen. Bár a német nemzetiszocializmus és az olasz fasizmus valóban döntő szerepet játszott, a többi európai országban kialakult irányzatok is hathatósan, sőt kezdeményezésre készen működtek együtt velük. Utaljunk csupán a horvát usztasákra és a román Vasgárdára.

A háború utáni antifasizmus vakvágányra terelte az antifasizmus történelmét. Gyermekkorom a romániai Bánátban telt, amely az 50-es években tele volt szovjet antifasiszta háborús filmekkel, ahol a németeket nevetséges vagy rémisztő náciknak ábrázolták. Vasárnapról vasárnapra vittek minket, iskolásokat a filmmatinékra, hogy ne mehessünk templomba. Így kapcsolódott össze a háború utáni antifasizmus fogalmaiban a fasizmus a németekkel, elfedve, hogy egész Európára kiterjedő jelenségről van szó.

A probléma valódi, kritikai feldolgozását megakadályozta a hidegháború és a bolsevizmus manipulációja. Most pedig a mindenen eluralkodó függetlenségi eszmék és a nemzetállam ragyogó eszménye áll a valódi magyarázat útjában. Különösen végzetes lehet az, hogy a kelet-európai országok rendszerint csak a világháborúk közti időszakot ismerik el – és dicsőítik – saját, valódi független állami létük egyedüli korszakaként. Valóban: Szlovákia és Horvátország csak a második világháború éveiben volt „független” állam – Hitler vazallusaként. Az állami függetlenség a fasizmus képében jelent meg. Nem véletlen, hogy Pozsonyban nemrég már több ízben tüntettek Tiso-képekkel, Horvátországban a hajdani jugoszláv máskéntgondolkodó, Paraga militarista politikai szervezete ideológiailag közel áll Ante Pavelic fasiszta usztasáihoz.

A kelet-európai nacionalizmus a 30-as években nem csupán autoriter, hanem fasiszta vonásokat is öltött. Nemcsak a kemény Pats (Észtország), Ulmanis (Lettország), Pilsudski (Lengyelország), Horthy (Magyarország) vagy Antonescu (Románia) volt nacionalista: követeléseiket a fasiszta hatalmi csoportok messzemenően magukénak vallották. Ezért lehetnek ma a fasiszta vezérek szabadságharcos szimbólumok és nemzeti hősök. Pavelic a független horvát államot vezette, Tiso a szlovákot, amelynek függetlenségét Hlinka – akiről a Hlinka-gárdát elnevezték – vívta ki, Antonescu a Szovjetunió által 1940-ben elfoglalt Besszarábiát és Bukovinát 1941-ben visszahódította. Ezzel egy időben a kelet-európai fasiszta rendszerek a kommunizmus ellen harcoltak. Így lettek ezek a vezérek Horthytól Antonescuig egyik pillanatról a másikra fasisztából antikommunista hősök.

(A cikk, melyet rövidítve adunk közre, a Frankfurter Allgemeine Zeitung január 18-i számában jelent meg.)
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon