Egyes hírforrások szerint az algériai rendkívüli állapot kiprovokálásában komoly szerepük volt az „afgánoknak”. Ez valószínűleg túlzás, az intézkedést nem „provokálták”, az inkább logikus, előre látható következménye az előző lépésnek a második választási forduló elhalasztásának, az átlátszó fátyollal leplezett katonai diktatúra bevezetésének. De hogy a rendkívüli állapotot már most meghirdették, az csakugyan nem egészen független ezektől a bizonyos, macskakörmök közé tett „afgánoktól”, azaz az afganisztáni polgárháború fanatikus algériai önkénteseitől. Az iszlám megmentési front még szabadlábon lévő – és az adott helyzetben a mérsékletet taktikailag előnyösebbnek tartó – vezetőivel szemben főként ők kezdeményezték a pénteki és szombati összeütközéseket, amelyek több mint 50 halálos áldozatot követeltek, és indokul szolgáltak a rendkívüli állapot hétfői meghirdetéséhez.
Mellesleg szólva Afganisztánban is a végsőkig kiéleződött az ellentét a világi irányzatok és a szélsőséges iszlám csoportok között. De ott a kabuli rezsim utódpártjainak meg a nacionalista (és a mérsékelten vallásos) csoportosulások valószínűleg megegyeznek, és a királyság restaurációjának jegyében összefognak a fundamentalisták ellen. Az algériai jelek viszont azt mutatják, hogy a fundamentalista irányzat meg a demokráciát akaró pártok egyöntetűen szembefordulnak a katonai diktatúrával, és egyaránt követelik a választások második fordulójának megrendezését.
Szunniták és síiták
Az afganisztáni ellenállást támogatta az Egyesült Államok, amíg ott voltak a szovjet csapatok, és főleg az amerikai támogatás „térítésével”, szétosztásával megbízott Pakisztán. De a szovjet katonák hazamentek, és az Egyesült Államoknak most már az a fő szempontja, hogy Afganisztán ne váljék fundamentalista országgá, többek között épp az országgal határos volt szovjet köztársaságokra való tekintettel. Semmiképp sem szeretné, ha a Khomeini-rendszer bevezetésének 13. évfordulóját épp most ünneplő Irán mellett még Afganisztán is a fundamentalizmus útjára próbálná terelni a néhai Szovjetunió határain belül élő tádzsikokat vagy üzbégeket. Már Pakisztán sem szeretné ezt, sőt az afganisztáni ellenállókat ugyancsak vastag adományokkal segítő Szaúd-Arábia sem. Az utóbbi főként azért nem, mert szunnita ország lévén attól tart, hogy az iszlám fundamentalizmus síita válfaja kerekedik fölül. A tisztára szunnita Algériával kapcsolatban viszont föl sem merülhet a lehetőség. Nincs helye gyanakvásnak az algériai fundamentalistákat egyformán segítő irániak és szaúd-arábiaiak között.
Bízvást segíthetik, a felszólítás: nők, tessék visszabújni a csadorba, és aztán haza a négy fal közé, nemcsak a bigott iszlám két irányzatának, de – árnyalatnyi változásoktól eltekintve – a világ minden maradi, fundamentalista irányzatának fő jelszava, leglényege. Nincs ellentét szunniták és síiták között a Saria, a középkort visszahozó, kézlevágást, megkövezést előíró iszlám törvénykezés visszahozásának kívánásában sem.
De nem elég elszörnyülködve hivatkozni arra például, hogy az algériai fundamentalisták szerint „nacionalizmus, demokrácia jelentés nélküli szavak”, el kell gondolkozni azon is, miért nyerhette meg a választást az arab világ egyik legfejlettebb, legkulturáltabb államában az iszlám fundamentalizmus teljesen szabad, demokratikus körülmények közepette. Ennek oka az lehetett, hogy a függetlenségi harcot győzelemre vivő és azóta 30 éven át kormányzó nacionalista párt nem váltotta be az életszínvonallal, a foglalkoztatottsággal, a modernizációval kapcsolatos ígéreteit, viszont kihívta az uralkodó katonatiszti és hivatalnoki kaszt elleni gyűlöletet. Számba véve az elégedetlenséget, a realitásokat figyelmen kívül hagyó gazdaságpolitika keltette elégedetlenséget, Bendzsedid elnök fordulatot kezdeményezett. Demokráciát ígért, mindenekelőtt szabad választásokat.
Vágy és dac
A választások első fordulója után kiderült azonban, hogy nem a demokrácia, hanem az iszlám hadállásai erősödtek. A tömény csalódottság az európai ideáloktól való elforduláshoz vezetett: az elérhetetlen utáni vágy dacba csapott át. Még nincs veszve minden, gondolta az elnök, aki rá akarta venni az embereket, hogy a második fordulóban ne segítsék abszolút többséghez az iszlám megmentés pártját, és arra is hivatkozott, hogy komoly ütőkártyák vannak a kezében: meglehetősen széles körű elnöki hatalmával megakadályozhatja a fundamentalisták fő célját, az iszlám törvénykezés bevezetését.
A nagy hatalmú főtisztek és exponensük, Ghozzal hadügyminiszter – ők eleve viszolyogva nézték a demokrácia kísérletét – viszont megragadták az alkalmat, és államcsínyt hajtottak végre. Lemondatták a „kohabitációra”, az iszlám párttal együttélésre hajlandó elnököt, és visszaállították a szuronyok igazában még meg sem döntött diktatúráját. Két legyet akartak ütni egy csapásra: a fundamentalisták megállítását és a demokratikus kísérlet folytatásának megakadályozását.
Restaurálták a régi, korrupt, hitelét vesztett réteg uralmát. De a „homlokzatnak”, az emigrációból visszahozott Boudiaf vezette államtanácsnak nincs tekintélye, a tényleges hatalom átcsúszott a hadsereg kezébe, melynek tábornokai megbízhatóak, de katonái a lakossághoz húznak.
A diktatúra perspektívái
Bendzsedid igen kockázatos kísérletre akart vállalkozni. De nem reménytelen kísérletre. A fundamentalisták francia egyetemeken végzett vezetőitől ugyan sok jót nem lehetett várni, akiknek efféle illúziói vannak, megfeledkeznek róla, hogy a Vörös Khmer vezetői szintén francia egyetemekre jártak annak idején. De a választás első fordulóját sokan bojkottálták, s az Európával szembeforduló dac nem ölte ki a nép lelkéből a modernizáció iránti vágyat; meggyőzés és anyagi eredmények kombinációjával még elő lehetett volna hívni a tömegek jobbik énjét. Próbálkozása fokozott erőfeszítésre sarkalhatta volna a demokráciában hívő pártokat.
A katonák uralma viszont a nem vallásos rétegekben is fölkeltette a dacot, és az összes pártokat (még az FLN-t, a régi uralkodó pártot is) összehozta az iszlám fundamentalistákkal. Valamennyien, mind együtt követelik a választások második fordulóját, függetlenül attól, hogy a bigott, vallásos pártnak csak arra kell a demokrácia, hogy megsemmisítse, miután a választás eredményeként hozzájutott a hatalomhoz.
Ez meglehetősen bizonytalan perspektíva. De a magukra maradt katonák diktatúrájának perspektívája még vigasztalanabb. A múlt hét végén 50 halott volt, lehet, hogy e hét végén már 100 lesz vagy kétszáz. És mi lesz az azután következő pénteken, amikor az emberek kitódulnak a mecsetből? A katonák aligha lesznek képesek hatékony intézkedéseket hozni a szociális feszültség enyhítésére, a minden második embert sújtó munkanélküliség csökkentésére. Az ő igazságuk csak a puskacsőből jöhet. Kénytelenek lesznek mind kegyetlenebb eszközöket alkalmazni az ellenséges – és egyre inkább a fundamentalistákhoz kötődő – lakossággal szemben.
- Külföld [6]