Tehetséges bemutatkozás a Zsötem. Salamon András nevét eddig alig ismerhettük, most pedig elnyerte a legjobb első film kritikusi díját, és a Zsötem vetítésével nyílik meg a Magyar Játékfilmszemle. A filmet bemutatása hetében zsúfolt nézőtéren láttam, holott nézőterek ma már csak amerikai akciófilmeken vagy az Örökmozgó Wenders- és Kurosawa-premierjein telnek meg.
Vetítése alatt ellentmondásos érzések kerülgettek. Rokonszenves, hogy a rendező olcsón, kevés eszközzel és szerény filmet csinált, hogy sikerült megéreztetnie valamit nemcsak a jelenből, hanem sajnos feltehetően a közeljövőből is, hogy van érzéke az ironikus, groteszk hangvételhez. Rokonszenves, mert nem szakad el teljesen attól a hatvanas évekbeli filmeszménytől, melyet ma már nemcsak az új hullámok egykori (mára Oscar-díjassá konzerválódott) ifjai tagadnak meg, de jó néhány ma induló új rendező is.
A történetet Anita, egy húsz év körüli dunaújvárosi lány meséli el, az ő belső monológjai fűzik egybe. Sztálinvárostól egy vacak bécsi peep-show-ig. „Zsötem”, ezt Anita még ilyen romantikusan érzi, s érzelme tárgya, élete nagy szerelme, a pesti éjszakai élet seftelő, maffiózó félalvilági „császára”, bizonyos Laci. Ez a kisstílű nagymenő viszi Anitát és Szilvit Bécsbe, ő szerződteti őket feketén és alacsony árfolyamon egy negyedosztályú peep-show-ba.
Nem, a Zsötem nem nagy látvány, de látvány, nem akciófilm, de leköt, és érdekes a története és történetvezetése. Salamon András kitűnő érzékkel vezeti és engedi groteszk színekkel komédiázni színészeit: Lukáts Andor méltán kapott kritikusi díjat, s Börcsök Enikő a Három nővér után megint nem akármilyen tehetségnek bizonyul.
Feléig, harmadáig a film kiváló. Apró mozaikjelenetekkel építkezik, saját és következetes ritmusa van, hűvös és forró egyszerre, mint maga az irónia. Lenyűgözően mulatságos, miként válik a pesti éjszaka császára Bécsben pitiáner, utcasarki, megverhető, lépcsőn legurítható balekká. Nagyszerű jelenet, amikor a Bécsben vásárolt amerikai csodaautó tetője elromlik, s a piros sálas, nagymenőket utánzó, bokáig érő télikabátban igyekvő „élet császára” káromkodva szidja az amerikai kurvanyját… Sok minden benne van az ilyen fontos kis apróságokban, itt érződik igazán a rendező tehetsége.
A dialógusok lepusztult stílusa is kitűnő, bár Szomjas és Grunwalsky munkái révén nem előzménytelen az új magyar filmben. Rögtönzéseket hallunk (vagy csupán annak ható törmelékmondatokat), bugyuta dadogást, az értelmi-érzelmi üresség sivár makogását. A játék, mimika, hanghordozás, de a hősök ruházkodása, a csiricsáré, de menőnek hitt öltözet, a környezetrajz szépen vetíti elénk a mély ellentétet kisszerű vágyak és még kisszerűbb valóság között, a butaság és a vegetálás ronda bugyraiban. „Na mi van?” „Tőlem kérdezed, hogy mi van?” „Mér, mi van?” – hangzik egy párbeszéd, míg lassan mesebelien buta hősnőnk megérti, miről van szó.
Innen kezdve sajnos mindinkább egy melodramatikusabb, a hagyományos dramaturgiához közel álló szövevény hálózza be a filmet: a másik lány, Szilvi többször összevész Császárjával, végül verekszenek már, Szilvi elrohan, a császár ingben-gatyában utána. Megtudjuk, maffiózóhősünk osztrák börtönbe került, mert Szilvi feljelentette. Anita tehát egyedül marad a városban, a peep-show-ban, de egyedül marad a filmben is, s egyedül, elhagyottan bizony érdektelenebb, mint eleddig. Kicsit másról szól már a film, kicsit más hangon beszél. Más sínen járunk, mint elindultunk: a humor, az irónia itt-ott frissítőén fénylik még ugyan, de valamilyen, számomra kellemetlen, jól bevált patronok, izgalmak és sejtetések lökdösik előre a történetet.
A sejtetésekkel van a legnagyobb baj. A film lapos csúcsizgalmat készít elő, sejtelmesen forralja, kifőzi a nagy meglepetést: a gyanútlanul liba-naiv Anita nem is sejti, hogy a rámenős és dörzsöltebb Szilvi mindvégig szerelmének szeretője volt, s közös lakásuk is van. Kár, hogy a néző viszont végig sejti, s azon imádkozik, hogy nehogy ez legyen a film nagy poénja, a legvégül feltáruló meglepetése, mert ahhoz kis fajsúlyú és más hangulatú, másfajta filmbe illő ötlet marad. Valamiképp megfojtja, ellappasztja a Zsötem eddigi fanyar, érdes humorát. (Technikailag, primer dramaturgiai szinten is baj van ezzel az agyon-előkészített s mégis papírvékonyságú ötlettel: épp attól kezdve ugyanis, hogy Szilvinek titkos lakása lesz a férfival, Laci börtönben ül.) A két konspirátor valahogy rosszul tempózik, éppoly ügyetlenkedve, akár az író, Salamon András.
Filmjének lepusztult roncsvilága, tépett és üresre-ostobára rongyolódott hősei addig élnek, amíg az író nem lépteti be őket egy rosszul összefércelt féltékenységi anti-leányregénybe. E valóságos és lelki-szellemi roncsvilágot a mára alapfilmnek, sőt klasszikusnak számító, s persze, több, mélyrétegű Kis Valentino után Szomjas György és Grunwalski Ferenc is bejárta már. Az Egy teljes nap kapcsán írta „Brékó-Magyarország” című kiváló kritikáját Kornis Mihály a Filmvilágban. Bármennyire tudatos vagy kevésbé (netán alig) tudatos e rokonság, előnyére válik a Zsötemnek, másrészt viszont nem éri még el színvonalukat. Nem a kezdő rendező szakmai bizonytalanságairól van itt szó. Salamon valamiképpen bizonytalanná válik filmjének alapdallama, felfogása, látásmódja ügyében. Ebben sajnos az egykor kirobbanó tehetségűként megismert Kardos Sándor operatőri felfogása is ludas: szokása szerint ismét „dögösre”, különösre, hatásvadászóra vesz egy-egy jelenetet. Például a sivár bécsi lebujban megerőszakolják hősnőnket, de minden feszültség szertefoszlik, mert harsányra, zajosra, képileg tolakodóra hamisodik a jelenet. A filmet záró (s sajnos némi iróniával mondom), „megkoronázó” gyilkossági szcénát Salamon egy tévékrimi (igaz, talán jó tévékrimi) harsányságával tálalja, dübörgő és álságosán hamis beállításokkal, a figyelmet erőszakosan felkeltő zenével, elfedve a pőreséget, a szennyes nincset, hőseinek külső-belső mínuszát. Pedig épp a gyilkosságot megelőző szép, furcsa, szabálytalan csendekkel és elhallgatásokkal megteremtett jelenetben látszott, van érzéke hozzá, tud bánni a megnyújtott, lassúbb pillanatokkal, ritmusváltásokkal. Ezért, hogy a filmnek igazán az indulása, alapelképzelése, első fele tetszett, s amibe beletorkollik, amivé elcsúszott, sokkal kevésbé.
Dunaújváros és Bécs között. Naivság, fény, hamis éjszaka, kellő érzelem és távolságtartóan fegyelmezett ábrázolás, csúszás és bizonytalanság saját tárgya felől, a Zsötemben minden együtt van még. Tünetértékű, hogy vele nyílik a magyar filmszemle. Hiszen ennek a szemlének a megszűnni látszó, az eddigihez tán – miként egy még inkább előzménytelen első film, a Halálutak és angyalok (Kamondi Zoltán) érdekes, eredeti-modoros tehetsége is jelezte – mostantól már alig hasonlító, de főnixként újjászülető magyar film jövőjét kell megéreztetnie.
- Kultúra [6]