Kozák Gyula

Nyomtatóbarát változat

Kétségtelen, hogy az Irodalmi Újság egyike volt azoknak a soha el nem alvó fényeknek, amelyek ébren tartották a nemzeti lelkiismeretet. Hogy kikhez jutott el, kik olvasták, azt nagyon nehéz lenne ma megmondani, s nyilván a szerkesztőséghez beérkezett levelek sem tájékoztatnak pontosan azokról, akiknek körében ez a mindvégig magas színvonalú lap kifejtette a hatását.

1955–56-ban, 14-15 évesen, természetes volt, hogy vasárnap esténként az EMKE-nél vártam a Népsport hétfői számát a Kinizsi és a Vörös Lobogó legfrissebb eredményeivel. Arra azonban ma sem tudok értelmes magyarázatot adni, miért vásároltam meg kiskamaszként az akkor még itthoni, hivatalos Irodalmi Újságot. Márpedig megvásároltam, s máig is őrzöm néhány példányát. Könnyen füllenthetném, hogy már akkor, gyerekként is oly bölcs voltam, hogy felismertem a kommunista rendszer ellen forduló írók ravasz megnyilvánulásait, de ez így nem lenne igaz. Valamit azonban mégiscsak megérezhettem, mert a lapot rendszeresen megvettem, és azt is fontosnak tartottam, hogy megőrizzem, lakáscserék során át életem szerves tartozékaként cipeljem magammal.

Később, már felnőtt fejjel felértékelődtek ezek az egyre sárguló és porladó lappéldányok. S különösen becsessé vált az utolsó Magyarországon megjelent szám, a november 2-i. A kinti, emigrációs Irodalmi Újsággal 1965-ben, első nyugati utamon találkoztam először, s én is úgy tettem, mint annyi más honfitársam: mindaddig olvastam és dédelgettem az ingyen kapott lappéldányokat, amíg el nem érkezett a hazautazás ideje. A repülőtéren pedig szégyenkezve bedobtam a szemétbe, mert féltem, hogy megtalálják nálam a magyar vámosok. A következő évben, amikor újra Nyugatra utazhattam, már kidolgozott stratégiával érkeztem meg Londonba. Arra törekedtem, hogy minél több emigrációs újságot, könyvet szerezzek be, s azokat külföldi állampolgárokkal hozattam haza. Ekkor kezdtem gyűjteni az emigrációs sajtót, könyveket. Volt, ami megérkezett, volt, ami nem. A hetvenes évek közepétől azonban már rendszeresített „szállítóim” voltak, akik kérés nélkül, maguktól is hozták – azt, amihez éppen hozzájutottak. Ezért nem is hiszem, hogy Magyarországon bárkinek is meglenne az Irodalmi Újság valamennyi száma.

Nagyon nehéz most, az összkiadás első két kötete megjelenésekor hat esztendő lapszámairól (1957–1962), azok politikai, irodalmi üzenetéről érdemben szólni. Nyilvánvaló, hogy mindenekelőtt el kell helyezni az emigrációs sajtótermékek sokaságában, ki kell jelölni helyét a politikai és irodalmi palettán.

Az Irodalami Újság szerkesztését olyan demokraták folytatták az emigrációban, akik már itthon is a Rákosi nevével fémjelzett rendszer ellen fordultak. Azok, akikre, ha itthon maradnak, biztosan börtön vagy akasztófa várt volna. Azok, akik már a forradalom előtti, de még inkább a forradalom alatti tevékenységükkel magukra haragították Moszkvát és Budapestet egyaránt. Profi újságírók, félprofi politikusok, lelkes hazafiak, akik mentesek tudtak maradni a vérgőzös bosszúvágytól, s intellektuelként elemezték a forradalom leverése utáni korszakban a megtorlás borzalmait.

Az Irodalmi Újság 1958. június 15-i számában jelent meg a lap közvélemény-kutatásának eredménye, amelynek legfőbb olvasói üzenete: legyen a lap minden magyar demokratikus irányzat orgánuma. Ugyanebben a közvélemény-kutatásban az is megfogalmazódik, hogy az olvasók (s tegyük hozzá: a világban szétszórt, zömében friss magyar emigránsok) a politikánál fontosabbnak tartják az irodalom nagyobb arányát a kéthetenként megjelenő lapban. A szerkesztői szándék, a hazai politikai események, a lap körül tömörülő írók, újságírók és az olvasói igények között kényes egyensúlyt kellett megvalósítani a mindig szegényes körülmények között tevékenykedő szerkesztőknek. Nyilvánvaló, hogy az írók számára az irodalom a legfontosabb, de az is nyilvánvaló, hogy az 1956-ot követő korszakban erkölcstelen lett volna csak irodalommal foglalkozni. Abban a történelmi korszakban, amikor itthon futószalagon születtek a halálos és súlyos börtönbüntetésre jogosító ítéletek, nem lehetett ezek mellett némán elmenni, annál is kevésbé, mert az ítéletek egy része olyan kollégákat sújtott, mint Déry Tibor, Eörsi István, Háy Gyula, Tardos Tibor, Fekete Sándor, Gáli József – hogy csak találomra emeljünk ki néhány nevet.

Így együtt látva az első hat évfolyamot, igazán meglepő, hogy a politika és az irodalom egymásba fonódása, egymást átszövése milyen organikusan, szinte észrevétlenül történik meg, soha semmi erőltetettség, a rendkívül nívós szerzői gárda elegánsan találja meg azt a modus vivendit, amely – sajnos – e térségben az irodalom legkiválóbbjainál máig természetes: hogy az író apolitikusan nem szólalhat meg.

Úgy gondolom, nem értheti meg az elmúlt negyven év történelmét, aki nem forgatja az emigráns Irodalmi Újság példányait. Micsoda írók alkottak az emigrációban! A lap létrehozását a friss emigránsok, az ’56-osok kezdeményezték, de a korábban külföldre távozni kényszerültek közül is a legjobbak csatlakoztak hozzájuk. Az alapító főszerkesztő Faludy György mellett az első szám kolofonjában ott találjuk Aczél Tamást, Cs. Szabó Lászlót, Enczi Endrét, Kovács Imrét, Pálóczy-Horváth Györgyöt és Szabó Zoltánt a szerkesztőbizottság tagjai között. A szerzők névsora pedig maximális igényességről, a megalkuvásmentes minőségre törekvésről tanúskodik. Azok a pályakezdők, akiknek a neve akkor még semmit nem mondott az itthon élő olvasónak (de persze az emigrációban élőnek sem), az idő múlásával patinás íróvá váltak. A lap szerzői között találjuk a londoni egyetemista Sárközi Mátyást, a cambridge-i polonistahallgató Gömöri Györgyöt mint költőt (ma megbecsült professzora a nagy hírű egyetemnek), Kristóf Ágotát (akit a hazai közvélemény csak az utóbbi években fedezett fel), Ferdinándy Györgyöt (aki akkor még franciaországi egyetemista volt, s később lett Puerto Rico-i professzor), de természetesen a szerzőgárda gerincét azok az „öregek” adják, akik már akkor vitathatatlan tekintélyei voltak (itthon is!) kulturális életünknek.

Ignotus Pál, Fenyő Miksa, Méray Tibor, Határ Győző, Fejtő Ferenc, Enczi Endre, Cs. Szabó László mellett rendszeresen megszólalt a lapban a Bécsben élő filozófus Hanák Tibor, A Rajk-perben elítélt Szász Béla, a fiatal berni történész Gosztonyi Péter, a negatív utópia angol–magyar halhatatlanja Koestler Artúr, Anglia nemzeti humoristája Mikes György és természetesen Márai Sándor, a polgári irodalom óriása, aki ekkor még Európában élt.

Ami igazán lenyűgöző – s ezzel egy kicsit kénytelen a recenzens előbbre ugrani –, hogy az Irodalmi Újság megszűnéséig (megjelenése átmeneti fölfüggesztéséig?) megtartotta karakterét. A politikai esszék originalitását, a szociográfiai-szociológiai írások érzékenységét (könnyű volt, hiszen Kovács Imre és Szabó Zoltán írásai voltak a mérce!), s hogy frissen, tiszta szóval reagált a magyar eseményekre. A szerzők, de különösen a szerkesztők lelkükben egy pillanatra sem hagyták el Magyarországot. Az itthon történtekre talán érzékenyebben reagáltak, mint az itthoniak, mert kívül maradhattak a kisszerű hatalmi harcokból.

S hogy a világirodalom sem volt számukra közömbös, hogy a világkultúra megismertetését is missziós feladataik közé sorolták, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy rendre beszámoltak az irodalmi világ eseményeiről, s terjedelmi lehetőségeikhez mérten Faulkner, Jorge Louis Borges, Romain Gary, Salinger, Paszternák, Graham Greene, Dylan Thomas, Alberto Moravia és más nyugati írók műveit, műveinek részleteit is elsőként jelentették meg magyarul.

A Bethlen Gábor Könyvkiadó, összeszövetkezve az Akadémiai Kiadóval, szinte reménytelen vállalkozásba kezdett, amikor útjára bocsátotta a nyolckötetesre tervezett hasonmás kiadás első két kötetét. Egyre romló életszínvonalunk alig teszi lehetővé, hogy a kötetenként 950 Ft-ba kerülő Irodalmi Újság összkiadását, akár több évre elosztva is, azok vehessék meg, akikhez szól. Pedig a nyolc vaskos kötetnek s az utolsóban a már készülő tartalomjegyzéknek és névmutatónak ott kellene állnia minden magyar értelmiségi könyvespolcán, mert, miként a Nyugatban vagy Kassák folyóiratában, a MA-ban s a közeljövőben megjelenő szamizdat-Beszélőben, úgy az Irodalmi Újságban is minden megjelent írás érvényes maradt, sőt, miként a jó bor, az idő múlásával új ízekkel gazdagodott.

Befejezésül arra szeretném biztatni a kiadót, hogy legalább a nyolcadik kötetben tegyen közzé egy összegző tanulmányt a lap történetéről, mert még itt élnek közöttünk (igen, közöttünk, ha nem is Magyarországon) a hiteles tanúk, a lap szerzői, szerkesztői. Az pedig a sors különös kegyelme, hogy az alapító főszerkesztő, Faludy György írásaival a Magyar Hírlap minden szombati számában találkozhatunk. Megkérte már valaki, hogy írja meg az Irodalmi Újság születésének és első, londoni éveinek történetét?

• Kultúra