Én például úgy gondolom, az idegen szép.
Az idegenhez képest mi például meglehetősen szürkék, unalmasak és érdektelenek lehetünk. Azt nem mondom, mert persze nem mondhatom anélkül, hogy hazugságba ne bonyolódnék, tehát nem mondhatom, hogy csúnyák lennénk, ám az idegen szép. Talán nem szebb nálunk, talán épp olyan szürke, unalmas és érdektelen, de legalább olyan szép. Vagy nem. Talán legalább olyan csúnya.
Az idegen szép. Meglehet – persze –, hogy az idegen csúf, sőt visszataszító, ám ha ez így van, akkor bizonyos szemekben, például éppen az idegenében, mi is rondák vagyunk, aztán, nem sokkal később a sajátunkéban is. A viszonyulás és viszonyítás így működik. Az idegen tehát majdnem olyan, mint a tükör, de csak majdnem. Szemében félig-meddig megismerszünk, ám a lényeget sohasem látjuk benne, ahogy saját szemünkben sem. Amit látunk azonban, a látszat tehát, épp elég. Épp elég szörnyű. Mert természetesen idegent pillantunk meg, miránk hasonlót, de mégis mást és ismeretlent.
Eredetileg úgy képzeltem, hogy elhelyezek még néhány dialektikus és patetikus patentet, majd történelmi példákkal kísérlem meg illusztrálni, milyen kétségbeejtő és veszélyes az idegengyűlölet. De félek: ez a xenofil himnusz könnyen giccsbe fordul, a múlt és a jelen pedig éppen nem alkalmas arra, hogy józanságra intsen, minthogy még soha senki egyetlen pillanatra sem vette komolyan az e tárgyban történteket. Sőt, úgy rémlik, éppen ellenkezőleg, a xenofóbia nagy ünnepei mindig üdítőleg és inspirálóan hatottak a mindenkori és büszke hazaiakra. Amíg bírtak otthon lenni, amíg volt hol nekik.
Azt hiszem, ezt a dolgot tényleg nem érdemes már sem történeti, sem szociológiai szempontból vizsgálni. Nincs szó és nincs mondat, amit le ne írtak volna az idegen(ség) ellen vagy annak védelmében; a „xenológia” egyidős az írásbeliséggel, a rendezett és rendszerezett hittel és hitetlenséggel, a megrajzolatlan és megrajzolt határokkal, aztán tessék… Mondhatnánk, isteni adomány, de ne mondjuk. Mondhatnánk, az idegen dialektikus, az idegengyűlölet metafizikus… ezt talán tényleg mondhatjuk. Vagy írjuk pusztán az ember számlájára, kezeljük – jobb híján – pszichés (pszichotikus) kérdésként, melyre egyszerűen nem jön, mert nem jöhet értelmes és okszerű válasz.
Vagy és de megpróbálhatjuk átküzdeni a problematikát az esztétika mezejére is, és akkor kijelenthetjük, mint fent, az idegen szép, esetleg fordítva, az idegen csúf. S bár rögtön majdnem ugyanoda jutunk, mint a történelmi-tudományos módszerrel, az eredmény mégis szelídebb, egyben színesebb és talán kevésbé fájdalmas. Fessünk, zenéljünk vagy írjunk tehát idegent, aztán rút pszichénket kényeskedőn szublimálva bíráljuk meg, s mert a kritikába – ahogy mondani szokás –, még senki sem halt bele, máris mindenki jól járt. (De valóban: egy nagy-nagy kiállítást kéne rakni, mely ha mást nem is, azt példázhatná, hogy nem mindenki „korszerű”. Vagy elegáns szívességet ajánlva és téve – megvethetnénk, megvetethetnénk vele egy új Entartete Kunst alapjait. Írni is lehetne minderről, de az valahogy mostanában mindig és még jobban félreérthető.)
Bár mit lehet tudni. A dolog annyira sötét és metafizikus, hogy talán tényleg semmi sem használ. Az sem, ha hazaiak, az sem, ha idegenek vagyunk. A legkevésbé talán az, ha vagyunk.
- Kultúra [6]