Pici, finom kiállítások sorjáznak most egymás mellé; talán azért, mórt nincs hely a nagyoknak – a valószínűleg most még látható egyetlen méretesnek, a nemzeti galériabeli Stúdió-tárlatnak egyrészt lassan vége, másrészt, mert jobbára művészeten kívüli szempontok szerint válogatódott anyaga a művészet szempontjából így elemezhetetlen, kívül esik a befogható (márminthogy az én kapacitásommal átlátható) tartományokon –, és persze pénz sincs, pénz nélkül pedig nem lehet grandiozitásra törekvő kiállítóművészetet csinálni.
Apró zugolyokban zajlik tehát a pesti télutó vizuális zsúrja, régi, középúj és vadiúj lakásokban, üzlethelyiségekben, lépcsőgádorokban, pincékben, vagyis hát kicsiny galériákban; kedélyes és boros vernisszázsokat, köpködős gyűlölködéseket és szidolos idollá emeléseket előzgetve és követve. Kis kiállítás, kis kiruccanás, aztán kiskocsma itt-ott.
Az általában hűvös, posztkonceptualista vagy kimért arte povera munkákat kedvelő és prezentáló Knoll Galériában Szobrászrajzok címen négy jól ismert művész Stanislav Kolibal, Willi Kopf, Bernd Lohaus és David Rabinowitch vázlatai láthatók. (Az osztrák Knoll egyébként igen rokonszenves hőse a budapesti művészeti szcénának, hiszen szinte egyedül fekteti le azokat a pallókat, melyek a nyugat-európai vagy amerikai galériákat összeköthetik az itthoniakkal. Pestre hozott művészei általában – most is – az igen jók, az aktuális művészet valódi protagonistái közül valók.) A februárban bemutatott lapok nem egyértelműen, vagyis nem csak műhelyrajzok, hanem képgrafikák is a szó konvencionális értelmében, tehát autonóm, teljes értékű munkák is többnyire. Neogeosra stilizált, színesen sraffozott konstruktivista-újkonstruktivista struktúrákat hozott Willi Kopf, bonyolult, már-már ironikusan fontoskodó szerkesztéseket a cseh művészet lassan nagy öregjévé váló Stanislav Kolibal; a húszas-harmincas évek flamand és francia geometrikus absztrakciójára emlékeztető, de annál jóval személytelenebb műveket David Rabinowitch, a szovjet-orosz és közép-európai avantgárdot poverásítva idéző, egyszerű és szellemes kollázsokat Bernd Lohaus.
A Knollnál kiállított munkák a tér személyességét vizsgálják, közvetlenül. A szerkesztett vagy csak vázlatosan felvetett helyzetek klasszikus, legalábbis a XX. századi geometrikus klasszicizmus által toposszá tett vizuális fogalmakat elemeznek, s talán csak Rabinowitch munkáin nem tapasztalható az érzékiség, a régimódi fogalmazásból és az arte poverás hányavetiségből sugárzó intimitás. Az ő munkáin érezhető leginkább valami misztikus, a kézjegyet semmibe vevő, tagadó objektivitás.
Hasonlóképpen tesz Halász András is, de bonyolultabb, egyszersmind mechanikusabb eljárást választva, s látszólag feladva az azonosítható, individuális részvétel, a teremtés gesztusát.
A hetvenes években készült nagyszerű fényképein és fotogramjain önmagát – kiszolgáltatva, tárgyként tételezve – elemezte a fényben és sötétségben viselkedve vagy megdermedve. A szó legszorosabb értelmében vett lírai gesztust, a végleges alanyiságot évekkel ezelőtt föladta (Amerikában) a csak megfoghatatlan jelekben megnyilatkozó virtuális valóságért. A Bartók 32 Galériában kitett friss sorozata (Atlantic City) kereskedelmi forgalomban kapható számítógépes demoprogram alapján készült, s egy körbefutó golyó meg annak az árnyéka által leírt pálya 38 pontját rögzíti. A talált tárgyként, vagyis programme trouvé-ként viselkedő, bárki által elérhető sorozat kinyomtatva, majd felnagyítva feledteti gépi eredetét, annál is inkább, mert a nagyítás révén – akaratlanul és hibaszerűen – egyrészt feladja perfektségét, másrészt kiegészül vagy inkább felgazdagszik – ismét hibaszerűen – véletlen és rejtélyes elemekkel. A másolás és nagyítás közben, a technika tökéletlenségéből eredve keletkező foltok a golyó egyszerű, valamifajta csillagászati ábrára, ugyanakkor a rulettre is emlékeztető rajzát titokzatos és egyszeri, tehát ismételhetetlen képpé avatják, s finom iróniával figyelmeztetnek a véletlenek, a kiszámíthatatlan helyzetek többszörös egymásra rakodásából megszülető újabb és újabb esetlegességek már-már törvényszerű és objektív működésére, sőt igazságára. Ami önmagában a dolgot és a dolog megítélését persze kétségessé, ambivalenssé teszi, az a művész helyzete ebben a folyamatban. Halászra ugyanis csak a várakozás és a választás marad; várni a szép pillanatra, főként a szép hibára, s megkülönböztetni azt a csúnyától, az alkalmatlantól. (Régen ezt csak önmagával kellett elintéznie.) Nem mintha ez túlságosan egyszerű lenne, viszont magában hordja annak a veszélyét, hogy munkái és főképp eljárása mihamar – a világ tükörévé válva – életszerű, s annak folyományaképpen hihetetlenül unalmas lesz.
Knoll művészei meg Halász András – ha különböző módon is meg természetesen igencsak közvetetten, pontosabban: metaforikusán – a külső realitás megfogalmazására törekszenek, Szirtes János akvarell alapú, vegyes technikájú munkái a személyességről beszélnek. A Várfok Galériában függő lapokon bánatosan, szomorúan ülepednek meg a színek, fáradttá törve a finom és érzékeny mozdulatokat. Szirtes korábbi, dekoratívan drámai festményei és performance-ai, klippes hiperaktivitása, a dinamikus képzőművész lét furcsa folytatást kapott ezekkel a képekkel, melyek inkább sugallanak rutinírozott fájdalmat, mint valami jól felfogott kétségbeesést vagy legalább bút így a télutón.
- Kultúra [6]