Nos, megtörtént. Jack Nicholson megfogta Jessica Lange két lábát, hanyatt lökte a nőt az asztalon, és a FÁK verítékező polgárainak szeme láttára „bevágott neki”. Mindez február ötödikén történt, A postás mindig kétszer csenget című amerikai film sugárzása során. Hangsúlyozom: az állami televízió egyes csatornáján. Nyugtalanság lett úrrá rajtam, kinéztem az ablakon, nincs-e valami… valami mozgolódás. Semmi. Csönd. Tüntetés nincs, tiltakozást nem hallani, az éhes és „privatizált” nézőknek tetszett, ahogy Jack csinálta. És ahogy Jessica, az se volt rossz: kicsit kérette magát, de nem vitte túlzásba. Belepillantottam a tévéműsorba. Valószínűleg megvásároltuk az amerikaiaktól egy csomó kiváló film exkluzív jogát, mondanom sem kell, hogy nem éppen a legújabbakét; ezeknek itt az idő múlásával már lejjebb ment az áruk. És nem is a gyerekeim miatt lettem nyugtalan, mert őket előrelátó feleségem lefektette (a filmet ő sem látta!), hanem az anyám miatt. Vele szoktam megvitatni az erkölcsök hanyatlását a Miss FÁK-választás vagy a bemondónők istentelen frizuráinak kapcsán. Felhívtam telefonon.
– Mindent láttam – mondta. És elhallgatott. Megértettem, hogy azonnal át kell mennem hozzá, megbeszélni a dolgot. Noha gyanúm szerint én is körülbelül ugyanúgy fogantattam, nekik AZT megmutatni természetesen semmi szín alatt nem volt joguk. De ők AZT mégis megmutatták. Ezért felelni fognak!
Nemrég egy ismerős párhoz falusi rokon jött vendégségbe. A következő rossz viccet csinálták vele. Elmenvén otthonról, otthagyták az asszonyt a video előtt, s betették neki (egyébként ő kérte) a „Mély torkot” Linda Lovelace-szel. Mire hazaértek, az asszony sehol. Figyelmesen megnézte a pornófilmet, majd egyenesen visszautazott a falujába. Kusza, dühös levélkét hagyott csak a háziaknak, melyből kiderült, hogy noha már három gyereket szült, a közösülésnek eddig csupán egyetlen módját ismerte. És akkor Linda Lovelace mély torkáról még nem is esett szó. Miközben az ellenséges légierő a forradalmi lelkesedéstől ordító tömegek fölött köröz, s egyenesen az emberek torkába dobja a humanitárius segélyt, a határokon csendben beosont Oroszországba a SZEX. A pornófilm a kispolgárok, tolvajok, aranyifjak, kifinomult értelmiségiek és a szocsa egyszerű polgárainak cseretárgya, azoké, akik barterben vásároltak, loptak, cseréltek videót maguknak.
„Felnőtt mozi”, „Vidám kockák”, „Lihegős”, így hívják ezt errefelé. Csereberélik őket, nézik otthon, társaságban, villanyfényben és sötétben, szűziesen ásítozva bizonygatják, hogy ezt az egész „nyomorult pornót” naggyon hamar meg lehet unni. Miközben nagyon körülményes, akár csak három órára is kölcsönkapni ezt a bizonyos „nyamvadt pornót”, mivel már ez is – hiánycikk. A videotékákban a legérdekesebb dolgokat a kazetta alján, zárójelben lehet olvasni. Legfölül van a film címe, kicsit lejjebb az ár, és egészen apró betűkkel a besorolás, például: „enyhe szex”, „költői erotika”, „férfias erotika” (?), „lányok szerelme vízben”, „erotika és fantázia”. Időről időre razziáznak a kölcsönzőkben, de az ifjak és lányok tömegei továbbra is ugyanúgy vadásznak a „könnyed erotikába” sorolt, engedélyezett filmekre, például a „Vad orchideák”-ra és a „Két hold összeforr”-ra. Minden, magára valamit is adó, átlagos jövedelmű családban ott van a dohányzóasztalkára hanyagul ledobott Playboy és a WC-ben kötelezően kiragasztott naptár, melynek lapjain meztelen japán lányok jönnek ki az óceánból, fesztelen mozdulattal eltakarva japán szemérmüket. Az ostobácska német pornórajzfilmekkel véletlenszerűen találkozhat az ember egy-egy kazetta üres kockáin, rendszerint valami „meredek harcos film” kilencven percét követően.
Jekatyerinburgban létrehozták a Sztriptízszínházat, amely nemrég vendégszerepelt Moszkvában. De azért a főváros sem akar lemaradni. Már nemcsak a valutás éttermekben szabad a sztriptíz, de egyes szövetkezetiekben is; néhol szerényen „erotikus tündérjátéknak” hívják, másutt kicsit közönségesen „hullámlovaglásnak”. Egyébként akár így, akár úgy, és még a csikorgó fagy se számít odakint, a lányoknak nem marad más választásuk, mint hogy… igen! Vetkőzni, nyilvánosan! Nos, könnyedén elhajítva mindent, ami felesleges, az orosz nő a Nyugat nyomába eredt. És, amint az Önök előtt is világos, azonnal meg is előzte. Az nem lehet, hogy mi ne legyünk különbek. Nemrég (bevallom!), ahogy megnéztem egy hazai földalatti pornófilmet (inkább oktatófilm volt őrült hentesek számára), rájöttem, hogy vannak, igenis vannak nők az orosz tájakon! Mit nekünk Raszputyin s az ő zűrzavaros, bűnös ügye a cárnővel! Ki az a Samantha Fox meg Theresa Orlowski? Ha a demokratizálás-liberalizálás-privatizálás így halad, a nyugati pornósztároknak nem lesz más választásuk, mint eljönni hozzánk és tanulni.
Hogy hogyan nem kell ezt csinálni.
Emlékszem, hogy a peresztrojka hajnalán, a „mindent szabad” légkörét megérezve V. Picsul rendező a „Kis Vera” című filmbe beletett egy epizódot, ahol egy házaspár szeretkezett. Ráadásul a feleség volt fölül, egy szál trikóban, s a jelenet vagy tíz-tizenöt másodpercig tartott. Mit indított el ezzel! Több vödörnyi, több folyónyi tintát pazaroltak el felháborodott kritikákra, a botrány már-már a nemzeti tragédia méreteit öltötte, az újságok balzaci korú, bősz anyák leveleit közölték arról, hogy „ilyen nincs is”, hogy ez provokáció, valahol egy orvos (!) leveléből idéztek, aki teljes komolysággal állította, hogy „AZT ilyen pózban csinálni káros”. De aztán a „mi” (akkor még) egész Szovjetuniónkon végigment-söpört Alekszandr Galin „Csillagok a hajnali égen” című színdarabja, és bemutatták Todorovszkij filmjét, az „Intergyévocskát”, a szovjet prostik nehéz életéről. És az egész Szovjetunió elszörnyedve jött rá, hogy: bizony van ilyen, nem káros, és jobb előtte levetkőzni. Még jobb lenne, ha utána megmosakodnának. Az meg a legjobb – ha már úgysem szerelemből csinálják –, hogy ha valutát kapnak érte.
Később, amikor legálissá váltak a magánkiadók, mindenki villámgyorsan a Sade márkiról szóló ocsmányságokat adta ki, meg Grigorij Raszputyin fallikus kalandjait, melyek során a titokzatos szerzetes hol „az orosz koronát illette a faszával”, hol a mi utolsó cárnőnket „tette magáévá”, kényszerítve, hogy előtte is, utána is imádkozzék, s homlokát a fürdő vizes padlatához szorítsa. E termékek most már megtalálhatók minden sarkon, a metróban, ráadásul tizenegynehány éves ifjoncok árulják őket, közben persze előtanulmányokat végeznek belőlük – ingyért.
Fantasztikus időket élünk. Moszkva-szerte spontán létrejöttek az élelmiszer-bolhapiacok. Mindent eladnak és viszonteladnak. Mint a háborúban. És minden az állami üzletekből származik. Az „1905-ös év utcája” nevű metróállomásnál ezt a csendéletet láttam (ebben az utcában lőttek a forradalmi munkások a cári csapatokra 1905-ben): harmincfokos fagyban, egy Pravdával leterített sörösdobozon egymás mellett díszelgett egy adag kolbász (kilója 160 rubel), egy doboz olasz koton (bajszos), egy ajtózár, egy üveg vodka s egy pazarul illusztrált könyv Egészséges szex címmel. Mindezt egy ötven körüli, intelligens kinézetű nő árulta, aki úgy állt ott, mint akinek „ehhez” voltaképpen semmi köze. Amikor megvettem tőle a zárat, meglepetésében tíz rubelt engedett az árból. A komor adásvétel kapkodva, alig néhány szó kíséretében zajlott, s miközben a kotonok és a fagyott kolbász között azt próbálgattam, hogy működik-e a zár, egyszerűen nem tudtam a nő szemébe nézni. Valami az irodalomtanárnőmre emlékeztetett benne. Még azt is hallani véltem, amint mondja: „»A Szép: igaz s az Igaz: szép!« - sose / áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!” Mondja a távoli hetvenes években, amikor a miniszoknya, a rúzs és a trapéznadrág ellen folyt a harc. 1968-ban tizennégy éves voltam, és a Csehszlovákia megszállása utáni napon az irodalomszakkörben a tanárnő javasolta, hogy olvassuk el a Svejk, a derék, katonát, majd később azt elemezte velünk, mi az, hogy „katona”, „háború”, milyen az alárendeltség idiotizmusa. Megpróbálta megértetni velünk, hogy a csehek és a szlovákok ugyanolyanok, mint mi, semmi bűnük nincs, hacsak az nem, hogy nincsenek T–72-es tankjaik. Valaki följelentette. A szakkört megszüntették. Onnantól a lakásán gyűltünk össze. Vajon miért most jut eszembe mindez, amikor sem a témához, sem a helyhez nincs köze? Azért, mert ő, vagy valaki, aki olyan, mint ő, olasz kotonokat árul, hogy átvészelje ezt a telet. Tehát valami nincs rendjén velünk. Az asszonyainkkal. És persze a férfiakkal. Hallottam egy történetet egy híres színésznőről, aki a pangás éveiben egyszer Párizsban járt a barátnőjével. A Montparnasse-on. Elegáns autóban két francia nő érkezett, az egyik kiszállt, s a kocsinak támaszkodva, kulcsokat pörgetve kihívóan mustrálgatta az arra járó férfiakat. Mire az orosz barátnő odasúgta a másiknak:
– Odanézz má, Ljuda, kurvák!
– A kurvák, azok mi vagyunk. Ők viszont nők – válaszolta a híres szovjet színésznő.
Miért is mondom ezt? Ugyanazért. Nemrég például irodalmár entellektüeljeink, akik lihegve vetették rá magukat nagy orosz írók, filozófusok és zeneszerzők végre publikált levelezésére, naplóira, egy egész folyóiratszámot állítottak össze, ahogy Majakovszkijnál mondják: „Arról…”. Ez lett a Lityeraturnoje Obozrenyije tizenegyes száma. Nem elemzem részletesen ezt a gyűjteményt. Ugyanis nem érdemli meg. Nyilvánvaló, hogy a nagy emberekről szóló „meztelen igazság” nem több, mint amikor valaki a fürdőben kukkol egy résen át. A dokumentumokból, levelekből s az irodalmárok „okos” következtetéseiből végérvényesen kiderül, hogy Belinszkij, a demokrata kritikus önfertőző volt, Csajkovszkij az inasát „szerette”, csakúgy, mint Rettegett Iván és az utazó Przsevalszkij. Lermontov és Gogol is gyanús, bár Gogolnál még rosszabbat gyaníthatunk, nagy előszeretettel írt ugyanis repülő boszorkányokról, holttestekről, vámpírokról és varázslókról, „pozitív” nőideáljai pedig hol hullákra, hol vízbefúltakra hasonlítanak. No és persze Csehov is megkapja a magáét. Előbányásztak egy levelet, melyben Anton Pavlovics felkiált. „Kurafiak, nekem annak idején egy fekete szemű hindu nővel volt viszonyom… és hol? Egy kókuszpálmaligetben, holdfényes éjszakán!” „Elszólta magát” a legcsodálatosabb szerelmi monológok és „A kutyás hölgy” szerzője, miszerint egyszer „meggyakott” valami japán nőcskét. Megtudván, hogy Csehov is csinálta azt, amit én is csinálok, s amit remélem, a csehovi finomságok gyűjtője, bizonyos A. Csudokov is csinál, becsuktam a folyóiratot. És elgondolkoztam azon, mit szól ehhez az esztétikai érzékem. Súg ott legbelül valamit – vagy nem súg. Kiadták ezeket az írásokat, rendben? Jó, rendben. Megtudtam valamit? Meg. Igazság vagy hazugság? Biztosan igazság. De nem hasonlít-e mégis ez az egész valami irodalmi perverzióra – kiadni olyan leveleket, amelyek – Csehov más leveleit ismerve – semmiképpen sem arra valók, hogy több ezer példányban publikálják őket a bárdolatlanoknak, a kukkolóknak, az ostobáknak. Akik Csehovot ugyan nem olvasnak, de azt már tudják, hogy valakit egyszer „meggyakott”?! Valami rossz érzés támadt fel bennem. Mintha a KGB munkatársa lennék, s lehallgatnám egy bizonyos Anton Pavlovics telefonját. Ezért aztán nem is akarom elolvasni valami Karlinszkij nevű szerző cikkét sem arról, hogy a történelmi Oroszhonban szinte minden szent ember homokos volt, de Borisz és Gleb biztosan. Nem akarom tudni! Mert ha ezt tudom is, attól még nem ismerem meg AZT! És semmi újat nem jelenti, ha tudom, hogy Tolsztoj nemi terrorista volt, Puskin szalmán szeretett és állandóan Barkovot olvasott, akinek minden második sorában szerepel a fasz és a picsa.
Szegénynek szegények vagyunk, a lehetőséget, hogy „mindent” ki lehet nyomtatni, a magunk oroszos módján használjuk ki. Megnézném én azt az angol kritikust, aki azt merné mondani a királynőről, hogy… vagy azt az olasz zenetudóst, aki egy komoly folyóiratban Verdi és az orális szex összefüggéseiről értekezne. Gyötrődöm a magam félázsiai, Európától elmaradott tudatával, mert nem tudom, kell határ vagy nem kell? És talán ezért, hogy amikor találomra felütöttem Vaszilij Rozanov orosz filozófus és kritikus „A magányos” című művét, örvendezve olvastam: „Minden szerelem gyönyörű. Mert az egyetlen dolog a földön, ami »önmagában igaz«: a szerelem. A szerelem kizárja a hazugságot… Ha kihuny a szerelem – kihuny az igazság. Ezért hát »igaznak lenni a földön« azt jelenti: állandóan és igazán szeretni.” „Szerelemre születünk. És amennyire nem gyakoroljuk a szerelmet, annyira gyötrődünk e világon. És amennyire nem gyakoroltuk a szerelmet, bűnhődünk majd a túlvilágon.”
(Fordította: Morcsányi Géza)
- Kultúra [6]