Hosszabb takarót szeretnék, nem tudom közölni. És ne kössenek le, ne deszkázzák be az ágyat. Ne kössenek le, viszket a szemem, nem bírom megvakarni. Gonoszok, mert látják. Kínoznak. Mit csodálkoznak, hogy hányom-vetem magam és üvöltök? Nem tudok beszélni, de ezt értik, annyira hülyék nem lehetnek, mégis lekötnek, holott az orrom is viszket. Különben sem ebben az ágyban akarok meghalni. Ebben fázom és izzadok. Másik ágyat szeretnék, mi ebben a furcsa? Még felkelek, ha hagynak. Fel szoktam kelni, és járok, mezőkön, repülök is közvetlenül a fű fölött, hűvös, finom, csak valahogy mindig ide kerülök viszsza, ez a baj. Azok is, akik bejönnek, csak néznek és elmenekülnek. Valami rokonok. Ételt és italt tesznek az éjjeliszekrényre, mintha el tudnám érni, mintha nem lopnák el. De nem is kell nekem semmi, alulról cső van bennem, nem tudják? Elmenekülnek, rendben van, de miért nem értik, hogy hosszabb takarót szeretnék? Fázom! Legalább fognák meg a kezemet. Miért nem fogják meg a kezemet? Csigolyám eltört, üvöltöttem, mikor kiültettek, hogy fáj, nem hitték, aztán végre megvizsgáltak, megint nekem lett igazam, de még bocsánatot se kértek. Azóta hagynak feküdni. De a hátamon a sebek, az a nővér nagyon durván mossa, fáj. Gyűlöl. Talán már nem tart soká. Odaát anyám vár, most már fog szeretni, elég régen meg van halva, volt ideje gondolkozni.
- Kistotál [6]