Annyi bizonyos, hogy a karriertípusú rendszernek meglehetősen következetes – vagy inkább szélsőséges – változatát honosította meg minálunk az Országgyűlés március 31-i döntésével. A köztisztviselői törvény (a „Ktv.”) a koalíciós pártok egységes akaratát fejezte ki, az ellenzék fegyelmezett ellenkezése (illetve a szocialisták vegyes „nem” és tartózkodó szavazatai) mellett. A következetességhez kedvező történelmi pillanat kínálkozott, hiszen az új munkatörvénykönyvvel eltemették a szocialista munkajogot, azzal a rá oly jellemző dogmával együtt, hogy nincs lényegi különbség egy minisztériumi osztályvezetői íróasztal és egy kötöttáru-eladói pult között, tehát – így a dogma – mindkét esetben a szakszervezet köti meg a kollektív szerződést a kenyéradó állammal. Most a köztisztviselőket alkalmazó állam távolról sem dogmatikusan, hanem speciálisan szabja meg a hivatalnokai alkalmazásának és előléptetésének feltételeit. „A közszolgálati jogviszony… munkavégzés céljából létesített jogviszony, amelyben mindkét felet sajátos kötelezettségek terhelik és jogok illetik meg.”
A tisztviselő tizenkét ismérve
Az új köztisztviselői rendszer az előmenetelre épül. A négy besorolási osztályon belül besorolási fokozatok jelölik ki (francia és német mintára) az előmenetel stációit. Az I. és II. osztályba az felsőfokú iskolát, illetve középiskolát végzettek tartoznak (ők voltaképpen a köztisztviselők), a III.-ba és a IV.-be az ügykezelők meg a fizikaiak. A pályakezdő köztisztviselők gyakornoki beosztást kapnak, ezután – meghatározott időközökkel, az esetleg előírt speciális képesítés megszerzése után – lépnek feljebb és feljebb a fogalmazói, titkári, tanácsosi, főtanácsosi (a középfokú végzettségűek az előadói és főelőadói) besorolásokon. A besorolás pedig fizetési fokozatot is jelent, azaz, meghatározza a köztisztviselő alapilletményét (alapfizetését), mégpedig az úgynevezett illetményalap arányában. (Illetményalap = a kezdő középfokú végzettségű közhivatalnok alapfizetése.) A várakozási idő – amit le kell húzni a következő előléptetésig – törvényileg meg van szabva, bár a főnök meggyorsíthatja a jó tisztviselő feljebbjutását, és lassíthatja az arra kevéssé méltó beosztottjáét. Mindez a minősítéstől függ, amely, a személyi anyag részeként végigkíséri a tisztviselő pályafutását. A minősítés törvényileg előírt szempontjai: a) szakmai ismeret, b) elemzőkészség, c) ítélőképesség, d) pontosság, e) írásbeli kifejezőkészség, f) szóbeli kifejezőkészség, g) felelősségérzet, h) hivatástudat (itt véletlenül alliteráció csúszott be), i) kapcsolatteremtő képesség, j) szorgalom, igyekezet, továbbá – k) és l) pont alatt – vezetői minősítés. (Az ellenzék hiába akarta elérni, hogy ne iktassák törvénybe a kevésbé megfogható vagy inkább csak a puszta lojalitás ecsetelésére alkalmas paramétereket; viszont elérte nagy bravúrral – Deutsch Tamás javallatára –, hogy írásban kelljen megindokolni az alkalmasság megítélését).
Mobilitás és merevség
A képesítés és a képességek komoly szerepet játszanak ugyan e karrierrendszerben, mégis nyilvánvalóan annak van több esélye az érvényesülésre, aki több szolgálati időt tudhat maga mögött. A pótlólagos szakképesítést valószínűleg könnyebb lesz megszerezni, mint egy vállalattól átkerülve átugrani a ranglétra lépcsőfokait. Más viszont a helyzet, ha egy kívülről jövőt vagy egy alacsony besorolású köztisztviselőt vezetőnek (osztályvezetőnek, főosztályvezetőnek, államtitkárnak) neveznek ki, vagy kormányfőtanácsadói, kormány-tanácsadói, miniszteri (fő)tanácsadói munkakörbe helyeznek. E kinevezésekkel nagyot lehet ugrani a szamárlétrán. Felülről, az apparátus vagy a politika felső régióinak kezdeményezésére tehát a rendszer mobilizálható. Ez pedig alaposan megkérdőjelezi a széltében-hosszában meghirdetett politikasemlegességet, azt a deklarációt, hogy a köztisztviselői kar csak a törvényeknek és a szakmai szempontoknak rendelődik alá.
Oldalról viszont már csak azért is szinte lehetetlen bejutni e karba, mert a Ktv. egyik napról a másikra teremt új helyzetet, úgyszólván forradalmian minősítve köztisztviselőnek a már bent lévőket, és kirekesztve a másutt foglalkoztatottakat. Ez a bent lévők számára védettséget jelent, táplálva a koalíciós reményt, hogy megnyeri magának a hivatalnoksereget. A „tavaszi nagytakarítás”-t hirdető plakát már rég leolvadt a házfalakról. A Ktv. nem honosította meg a francia és különösen a német rendszernek azt a vonását, hogy nemcsak az életfogytiglanra elkötelező köztisztviselői jogállással lehet elhelyezkedni az államigazgatásban (ámbár a meghatározott idejű alkalmazás intézményét a Ktv. is ismeri). Nem is beszélve arról, mily messze van a gyakorlatias Amerika, ahol nem az úgynevezett zsákmányelvű rendszer működik, a szabályozás nem a köztisztviselői pályát írja körül, hanem a megpályázható állásokat, alkalmazkodva a magánszférában elnyerhető állások versenyéhez. A zsákmányrendszer, mondják, erősen pártpolitikafüggő, a kormány változásával könnyebben kerülhetnek be a győztes párt emberei a közhivatalokba is. A karrierrendszernek viszont – ha merev – az a veszélye, hogy a belterjes profizmus elhatalmasodik a laikusság, a választási elv érdembeli érvényesülése felett (lásd Szabó Miklós írását, Beszélő, 1991. március 9.). Gondoljunk csak a tavaly év végi költségvetési vitára: hogy igyekezett akkor paprikajancsit csinálni az apparátus a fenséges nép képviselőiből!
A politika személyessége
A másik veszély nagyon is itthoni specialitás. Az államhatalom lebontását kívánjuk (mármint mi, liberálisok). Ezzel szemben most itt a Ktv., amely egy védett, vagyis az államleépítéssel szemben nagyon is ellenérdekelt réteget termel ki! Igaz, oszlatja némelyest ezt az aggályt a Ktv. ama vonása, hogy igen erős munkáltatói pozíciókat biztosíts köztisztviselőkkel szemben. Így könnyen lehet állást megszüntetni, áthelyezni. Külön indoklás nélkül mozdíthatnak el vezető állású tisztviselőt a pozíciójából. Az ellenzék éppen – iménti érvelésünkkel ellentétes irányban haladva – épp ezt az igen erős pozíciót támadta a Ktv. vitája során. Sajnálták is a kiszolgáltatott helyzetbe kerülő hivatalnokokat (különösképp a szocialisták), de különösen azt bírálták élesen (különösképp Deutsch Tamás), hogy a kormánypolitikusok mily könnyen rángathatják a hivatalnoki kart. Így éppen hogy személyteleníteni igyekeztek a szabályozást (több-kevesebb sikerrel), hátha erősbödnek a szakszerűség garanciái. De – tegyük hozzá – az utóbbi két év eseményei (MNB-elnök leváltás, tv-alelnök, megyei bírókinevezés stb.) azt mutatják: a politika személyessége könnyen fölülkerekedik a jogszabályi személytelenségen.
A pálya vonzerejét természetesen az anyagiakkal is növelni kívánják. A fizetés az említett alapilletményből, illetménykiegészítésből és pótlékokból áll. A központi apparátusok dolgozóit – az alapbér 15 százaléka erejéig – illetménykiegészítéssel díjazzák. Ismeri a Ktv. a 25 százalék éjszakai pótlékot, a 13 százalék gépjárművezetői pótlékot, a 45 százalék veszélyességi pótlék és a 15-25 százalék nyelvpótlék intézményét. Elbocsátáskor több a végkielégítés, mint amennyit a munkatörvénykönyv az apparátusokon kívüli dolgozók számára előír. Viszont a köztisztviselői túlmunkát nem pótlékkal, hanem a ledolgozott többletidőnél hosszabb többlet-szabadidővel honorálják: nehogy önkizsákmányolással próbáljon szert tenni nagyobb jövedelemre. Ez bizony a köztisztviselői jogállás komoly erkölcsiségére vall. Szántak egy másik etikus rendelkezést is a Ktv.-be: ne lehessen egy államhivatalnok gazdasági társaság igazgató tanácsának vagy felügyelőbizottságának fizetett tagja. De végül ezt – Szabó Iván (MDF) javallatára – kipottyantották az elfogadott szövegből. Gondoljunk csak arra, milyen sok hivatalnok vállalt már eddig is ilyen szerepet, és mennyi állami tulajdonú kft. és rt. fog alakulni ezután! Sőt megjelennek a tartósan állami tulajdonú társaságok is – oda pedig különösen államhivatalnokok kellenek.
A politikafüggő vezetők alapilletménye már elég vonzó támasztékul szolgál a felelősség elvállalásához. Az osztályvezető az illetményalap 3-szorosát, a főosztályvezető-helyettes 4-szeresét, a főosztályvezető 4,5-szeresét, a helyettes államtitkár 5-szörösét, az államtitkár 5,5-szeresét, a miniszter és a miniszterelnök 6,5-szeresét kapja meg, amihez hozzájönnek a vezetői pótlékok (helyettes államtitkáról fölfelé rendre 5, 15, 40 és 120 százalék). A számításokat a tisztelt olvasóra bízzuk. Tudni kell hozzá, hogy a Ktv. az idei illetményalapot 15 ezer forintban állapította meg, viszont a tényleges fizetések törvényi előírásokhoz igazítását 1995. január 1-jéig tolta ki (a kivételt lásd gazdasági rovatunkban). Jelenleg – belügyminisztériumi becslések szerint – több mint 50 százalékos a tényleges köztisztviselői fizetések általános elmaradása a 15 ezer forinton alapuló törvényi illetményrendszerhez képest. Durván 8 milliárdot kellene kiadnia a költségvetésnek, ha azonnal megcéloznák a Ktv.-ben előirányzott szintet. Ugyanakkor a költségvetés végső megváltoztatásakor (az 1991. december 30-áról 31-re virradó éjszakán) ki kellett venni a büdzséből a közszolgálatra elkülönített 2,5 milliárdos céltartalékot.
Egy nem túlzottan merész jóslat: az ez év végi költségvetési vitán a korábbinál is jobban nyomul majd a koalíció – a köztisztviselők törvényes létezéshez való jogáért.
- Beszélő [8]