[1]1981 decemberében, a lengyelországi szükségállapot bevezetésével egy időben jelent meg a szamizdat Beszélő első száma. Ez a történet jól ismert, mindenekelőtt a Beszélő olvasói számára. A lap indítását komoly viták előzték meg arról, vajon lehetséges és érdemes-e a szovjet rendszert újabb agresszióval megszilárdítani látszó lépés után olyan lap indításával kísérletezni, amelyiknek kevés esélye van, hogy elérje a nyilvánosság szélesebb köreit, és amely kockára teszi a hatékonyabb ellenzéki fellépés jövőbeni lehetőségét. Petri György azóta legendássá vált szavai vetettek véget a vitának: „Ez mind lila faszság, meg kell csinálni!”
Egy negyedszázad történelmi léptékkel mérve is számottevő idő. Ráadásul sűrű negyedszázad volt ez. A lengyelországi szükségállapottal és a hidegháború újabb elhidegülésével kezdődött, a szovjet birodalom összeomlásával folytatódott. Ma az utódállamok többsége a NATO és az Európai Unió tagja. A szamizdat Beszélő, amely a „demokratikus ellenzék”, vagyis az emberi jogi alapon álló ellenzék vezető orgánuma volt, meghatározó szerepet vitt a pártállam lebontásában és az új magyar demokrácia megalapozásában. A szovjet rendszer mindenütt összedőlt a régióban, de egyáltalán nem volt mindegy, hogy mi következik utána: alkotmányos jogállam és parlamentáris demokrácia vagy etno-posztkommunista tekintélyuralmi rezsim, netán káosz és polgárháború.
Az emberi jogi érvkészlet megrendítő csapást mért a pártállami diktatúrára, amely sem jóléti ígéreteit, sem az igazságosabb társadalom megteremtésére vonatkozó ígéretét nem tudta teljesíteni, noha ezekre hivatkozva kárhoztatta jogfosztottságra az alattvalóit. De a doktrína térhódítása a hatalom ellenzékére is megtermékenyítő hatással volt. Részben kiszorította, részben új keretbe ágyazta a hagyományos antikommunista érvkészletet. Az emberi jogi alapon álló magyar (és a vele rokon kelet- és közép-európai) ellenzék a szabadság és igazságosság egyetemesen értelmezhető erkölcsi értékeit szegezte szembe a diktatúrával. Nemzeti függetlenséget követelt, de nem volt nacionalista: kiállt a kisebbségek jogaiért. Kiállt a vallás szabadsága mellett, de nem volt klerikális: ragaszkodott az állam és az egyház szétválasztásához. Szembefordult a hatalomgyakorlók privilégiumaival, de mentes volt a faji/etnikai, vallási vagy társadalmi elitizmustól, arisztokratizmustól. Világossá tette, hogy nem pusztán a hatalomváltás, a hatalmat gyakorló elit lecserélése a célja, hanem a politikai közösség újraalapítása. Megkérdőjelezhetetlen volt demokratikus elkötelezettsége. Olyan keretet kínált, amellyel a nyugati demokráciák közvéleménye is kételyek nélkül azonosulni tudott, ami megsokszorozta nyomásgyakorló erejét és súlyát idehaza is. Mindez összességében utat nyitott a demokratikus fejlődés előtt egy olyan országban, amelynek demokratikus hagyományai a prekommunista korszakban is csökevényesek voltak. A szovjet blokk azon országaiban, ahol az emberi jogi alapon álló ellenzék erősebb és befolyásosabb volt, zökkenőmentesebb volt az alkotmányos demokrácia megteremtése, és a rendszerváltás kataklizmája nem torkollott véres etnikai konfliktusokba, polgárháborúba. Az összeomlás idővel mindenképpen bekövetkezett volna, de máskor és főképp máshogy. A Beszélő alapítóinak, neves és álneves szerzőinek, konspirációba kényszerített áldozatkész készítőinek és terjesztőinek a történelmi szerepe ebben áll, és ez józan ésszel nem vitatható.
Ilyen történelmi szerep betöltésére a szabad sajtó és a parlamentarizmus viszonyai között nincs vagy csak nagyon kivételes és senki által nem áhított helyzetben van mód. Az 1989 őszén útjára indult hetilap Beszélő erre nem törekedhetett. Ám az új magyar demokrácia születésének és kibontakozásának talán legforrongóbb szakaszában volt a közéleti, politikai küzdelmek egyik legfontosabb alakítója, egyben – önmaga iránt is – legőszintébb krónikása. A hetilap az új magyar demokratikus közélet és sajtó létrehozásában vitt úttörő szerepet. Hétről hétre addig nem ismert színvonalon, szokatlan elkötelezettséggel és lendülettel vetette bele magát a parlamenti csatákba, a politikai és világnézeti küzdelmekbe és a liberális táboron belüli stratégiai és taktikai vitákba. Ennek a korszaknak a történetét biztosan nem lehet a hetilap Beszélő nélkül megírni. Írásait az őszinteség, a nyílt kiállás, a polémikus hangnem és a kritikai önreflexióra való készség egyszerre jellemezte. Csupa olyasmi, ami idegen volt a puha diktatúra konfliktuskerülő, korrumpált, langyos és szervilis sajtóposványától. De mást is tett. Tényfeltáró riportjaival, szociológiai-szociográfiai ihletésű írásaival olyan témákat emelt be a szélesebb nyilvánosság terébe – a független érdekképviseletek, szakszervezetek küzdelmei, a politikai és gazdasági korrupció, rendőri erőszak, a hétköznapi és a politikai diszkrimináció, rasszizmus jelenségei, a szegénység, a hajléktalanság, a marginalizált társadalmi csoportok helyzete –, amelyek a megelőző évtizedekben legfeljebb a szamizdat által teremtett szűkebb nyilvánosságban jelenhettek meg. Ezek jórészt akkor is, ma is ún. „népszerűtlen témák” voltak, a hetilap Beszélő erőfeszítései nélkül ma jóval kevesebbet beszélnénk róluk. Mindez együtt volt a hetilap vitathatatlan sajtótörténeti szerepe és jelentősége.
Az 1996-tól folyóiratként újrainduló lap nem születhetett volna meg és ma sem létezhetne ezen előzmények nélkül, de nem hagyatkozhat rájuk. A Beszélő ambíciója ma nem lehet sem több, sem kevesebb, mint hogy az egykori ellenzéki hagyományban újjászülető magyar liberális diskurzus meghatározó fóruma legyen. Vagy betölti ezt a szerepet, és kivívja az olvasók, a szerzők, a szélesebb közönség figyelmét és támogatását, vagy elveszti létjogosultságát. A mai magyar liberális diskurzust több ellentét és vita szabdalja. Huszonöt év távlatából talán érdemes futólag szemügyre venni, melyek azok az alapelemek, amelyek ebben a gyorsan változó, ellentmondásos és konfliktusokkal terhelt korszakban is folytonosnak tekinthetőek a lap hagyományában. A rövidség okán most csak két területet említenénk: a liberális állam és a piacgazdaság viszonyát a társadalmi igazságossághoz, illetve az emberi jogok kérdését. Talán ez az a két terület, amely ma a leginkább megosztja a liberálisokat is.
A számunkra irányadó fölfogás szerint egy politikai rendszer erényeit és legitimitását azon kell mérnünk, vajon mennyire segíti elő a jó élet követését, az emberi személyiség és tehetség kiteljesedését a politikai közösség tagjai számára. Ez a kiindulópont. Jelenlegi ismereteink és meggyőződésünk szerint erre a liberális alkotmányon nyugvó parlamentáris demokrácia és a szabad piacon alapuló magángazdaság szimbiózisa a legalkalmasabb keret. Hosszú évtizedek óta folyik a vita arról, hogy e kereten belül milyen mértékben és milyen intézmények révén kell a politikai közösségnek, illetve az államnak részt vállalnia a társadalmi szolidaritás és kohézió biztosításában, a piaci tranzakciók és a piaci defektusok által együttesen kreált egyenlőtlenségek enyhítésében. A radikális piacpártiak – nevezzük őket libertáriusoknak avagy neokonzervatívoknak, netán neoliberálisoknak – szerint semennyire vagy csak nagyon minimális mértékben, részben azért, mert az önkényes, az állam által kierőszakolt jövedelemátcsoportosítás illegitim beavatkozás, részben pedig azért, mert hitük szerint nincsenek olyan piackorlátozó, redisztributív eljárások és intézmények, amelyek ne perverz módon hatnának: azaz költségesek, pazarlóak, és nem a rászorulók javára csoportosítják át a jövedelmeket, hanem éppenséggel a jobb helyzetben lévő csoportoknak juttatnak további adományokat. Ez álláspontjuk szerint mindkét esetben ellentmond az igazságosság követelményének. A liberális fölfogás azonban nem azonos azzal, amit a liberalizmus kritikusai részvétlen neoliberális doktrínának szoktak bélyegezni, és amelyet előszeretettel azonosítanak a szocialista/pártállami redisztribúció lebontását, átalakítását vagy reformját célzó elméleti és politikai törekvésekkel. A Beszélő, amelynek alapítói között ott voltak a SZETA alapítói is, sosem volt a neoliberális fölfogás szócsöve. Ha elfogadjuk a kiindulópontot, amelyből következik, hogy a közösség nem maradhat közömbös például az iránt, hogy egy ember sorsát vajon végletesen determinálja-e, hová, milyen körülmények közé születik, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy az egyenlőtlenségek korrekciójára való törekvés nem lehet ellentétes a liberalizmussal. Ez a vita soha nem fog végső nyugvópontra jutni, mert nincsenek véglegesen érvényes és minden tekintetben tökéletes megoldások. Az intézményi megoldások mindenkor könnyen belátható tökéletlensége azonban nem döntő ellenérv, hiszen nem ismerünk olyan társadalmi mechanizmust, intézményt, amely a céljait százszázalékos hatékonysággal tudná megvalósítani. Ellentétes viszont az általunk képviselt liberális fölfogással azoknak a jóléti, redisztribúciós politikáknak a támogatása, amelyek valódi racionalitása kimerül a szavazatvásárlásban. Ez nem más, mint közpénzen vásárolt hatalom, amelynek horribilis költségeit később többszörösen fizettetik meg magukkal a választókkal. A magyar kormányok ez irányú cinikus törekvése az elmúlt szűk évtizedben a tönk szélére juttatta az államháztartást, és veszélyes mértékben destabilizálta a köztársaságot. A reformok célja nem lehet a társadalmi szolidaritás szétzilálása: olyan megoldásokat kell keresni, amelyek ésszerűen és hatásosan mérséklik az egyenlőtlenségeket, szem előtt tartják a gazdasági racionalitás és hatékonyság kívánalmait, és gátat szabnak a politikai célú osztogatásnak.
A terrorizmus elleni háború vagy akárcsak az idei őszi zavargások is sokakat arra a következtetésre sarkallnak, hogy az államnak keményebb eszközökkel kell föllépnie a demokrácia ellenségeivel szemben. A liberális alkotmány biztosította jogállami normák és keretek szűkösek, korlátozzák az államot abban, hogy megvédje polgárait az erőszaktól, mivel túl nagy szabadságot biztosítanak a szélsőséges, radikális csoportok és mozgalmak számára. A mi fölfogásunk szerint a jogállami normák és az alapvető emberi jogok tiszteletben tartása nem ellentétes a köznyugalom és a közbiztonság érdekével, ellenkezőleg, annak alapvető feltétele. A törvényes kereteket áthágó állami erőszak, a politikai jogok korlátozásának, lefaragásának igénye, a rendőri túlkapások eltűrése vagy éppen szorgalmazása hosszú távon nagyobb veszélyt jelentenek a demokratikus politikai közösségre, mint a randalírozó huligánok vagy a szélsőjobboldali ideológiák és csoportok. A Beszélő, amelynek alapítói között ott találjuk a Független Jogvédő Szolgálat, majd a Magyar Helsinki Bizottság alapítóit, soha nem volt a rendpártiság szócsöve.
25 éves a Beszélő. Ez alkalomból közrebocsátjuk azt a CD-ROM-ot, [2] amelyen olvasható, a szerzők, címek és a szöveg szerinti keresés alapján is föllelhető a szamizdat, a hetilap és a folyóirat Beszélőben megjelent összes írás 1981-től 2005-ig. A folyóirat további évfolyamai a megújult honlapon kereshetők vissza. A lap jövője azon múlik, hogy továbbra is megtisztelnek-e bennünket érdeklődésükkel, támogatásukkal és előfizetésükkel. Köszönjük mindenkinek, az alapítóknak, szerkesztőknek, szerzőknek, a szamizdat egykori nyomdászainak és terjesztőinek, régebbi és mai munkatársainknak, és persze a lap iránt annak idején kissé kockázatos, manapság pedig elszánt érdeklődést mutató olvasóknak, hogy megérhettük ezt a tisztes ifjúkort.
- Folyamatos jelen [7]