E sorok írásakor még bizonytalan a hét eleji brüsszeli Bosznia-értekezlet kimenetele, de félő, hogy megegyezés híján megállíthatatlanná válik a háború további terjedése. Az egyetlen biztató jel pillanatnyilag az, hogy az összecsapások ellenére sem függesztették fel az ENSZ-csapatok Jugoszláviába küldését.
Forrongó Bosznia
A boszniai helyzet sokáig kiegyensúlyozottnak és nyugodtnak számított a szerb–horvát viszonyhoz képest. Ez jórészt Izetbegovics elnök higgadt, mindkét féltől távolságot tartó politikájának volt köszönhető, aki idejekorán felismerte, hogy egy boszniai háború annyival lenne pusztítóbb a horvátországinál, amennyivel az volt a szlovéniaihoz képest. A muzulmán Izetbegoviccsal ez év elejéig szorosan együttműködött a (Tudjman azonos nevű pártjától szervezetileg független) Horvát Demokrata Közösség, újabban azonban mintha engedne álláspontjából, mintha kevésbé ragaszkodna a köztársaság integritásához, lehet, hogy éppen Zágráb nyomására is. Valószínűleg ezzel függött össze Kljuics pártelnök februári lemondása. A boszniai légkör felforrósodását mégsem ez, hanem a szerb politika taktika váltása okozta.
Belgrád hosszú ideig nem tartotta aktuálisnak a boszniai kérdés végső kiélezését. Így fordulhatott elő, hogy miközben a szerbek és a horvátok a Szávától északra háborúztak, a Szávától délre a muzulmánokkal együtt hármas koalícióban kormányoztak. A múlt év őszétől azonban Karadzics, a helyi szerb párt vezére „boszniai Babicsként” viselkedik: mereven elutasítja a köztársaság függetlenségét, illetve a függetlenséget csak abban az esetben hajlandó elfogadni, ha a decentralizáció gyakorlatilag a köztársaság felosztásával lenne egyenértékű. Az öt héttel ezelőtti népszavazás és Bosznia esetleges nyugati elismerése felpörgette az eseményeket: a szerb fél kész helyzetet kíván teremteni a végső döntés előtt.
A három nemzeti párt és az EK-közvetítők között folyó tárgyalásokon körvonalazódott egy megoldás: nemzeti alapon széles önállósággal bíró kantonok jönnének létre, s Bosznia szövetségi államként maradna fönn. Ez a március 18-án született szarajevói megállapodás lényege, amellyel szemben hol egyik, hol másik fél emel utólag is kifogásokat. A szerbeknek és részben a horvátoknak a kantonok tervezett területét és önállóságát illetően vannak fenntartásaik, a muzulmánoknak pedig az egyezmény egész logikája iránt.
A muzulmánok a kantonizálásban a feldarabolás első lépését látják. Ha ui., mint ma már mindkét fél állítja, „lehetetlen” a jugoszláv méretű szerb–horvát állami együttélésnek akár a leglazább formája is, akkor fölöttébb kétséges, hogy bármilyen trükkös államjogi konstrukcióval lehetővé válna ugyanez „kicsiben”, azaz Bosznia keretein belül. Bár elképzelhető, ha az elmúlt évek trendjei alapján nem is valószínű, hogy éppen az efféle áttörés mozdíthatná ki a szerb–horvát viszonyt a holtpontról. Ezért a muzulmánok, bár nem zárkózhatnak el kategorikusan a kantonizálás elől, továbbra is az egységes Boszniát részesítik előnyben, amely független köztársaságként tagja lenne egy laza délszláv társulásnak. Vagyis a boszniai helyzet kulcsa szerintük Bosznián kívül van.
Az etnikailag csaknem egész területén vegyes Boszniában mindegyik fel csak „rosszul vagy még rosszabbul” járhat, de főleg a muzulmánok lennének vesztesek. Igazi patthelyzet alakult ki: a szerbektől nem tudnak szabadulni – Boszniában sokkal több szerb él, mint Horvátországban, ráadásul Szerbiában van egy muzulmán sziget: a Szandzsák. A csonka Jugoszláviában sem akarnak maradni a szerb dominancia miatt, a köztársaság felosztásával pedig ők válnának az államilag leginkább feldarabolt délszláv néppé. A szerbek és a horvátok ugyan elvileg egyetértenek a kantonizálással – de mihelyt konkrétan kell elhatárolni a kantonokat, rögvest területi vitákba kezdenek… A legfélelmetesebben éppen Boszniában látszik, hová vezetett és hogy hová vezethet még a „nagy” köztársaságok „nemzetállami” politikája.
Mikor robban Koszovó?
A közeljövő másik nagy kérdése Koszovó. A háborús események a külföld előtt háttérbe szorították az albánok „kevésbé látványos” gandhista-erőszakmentes ellenállását, de ez nem jelentette az ottani feszültségek tényleges enyhülését. Csak taktikaváltásról volt szó, mert a két évvel ezelőtti tüntetések több tucat halálos áldozata az albánok számára igen fájdalmasan mutatta meg az adott erőviszonyokat. Nem tudni azonban, hogy az albánoknak meddig lesz türelmük passzív rezisztenciával viselni a rendőruralmat. Az albán ellenzék sokáig hajlandó lett volna elfogadni a Szerbiától független Koszovó konföderális Jugoszláviához tartozását, ma már azonban úgy nyilatkoznak, hogy az albánoknak a megcsonkult Jugoszlávia semmilyen formájában sincs keresnivalójuk. S bár Koszovó és Albánia gyors egyesítését nem vetik fel, hosszú távon egyetértenek a „majdani két albán állam” egyesülésének lehetőségében – annál is inkább, mert a demokraták által kormányzott Albánia vonzóbb lehet a koszovóiaknak, mint a régi.
Az albániai fordulat más módon is befolyásolhatja a koszovói eseményeket. Tiranában az új győzteseknek nemcsak a válsággal, hanem a választási kampány során részben általuk felfokozott várakozásokkal is meg kell küzdeniük. Márpedig az álmokból nehéz felébredni, így nem elképzelhetetlen, hogy a minden bizonnyal elhúzódó gazdasági-szociális krízist az új kormányzat valamilyen „nemzeti sikerrel” akarja majd kompenzálni – már csupán azért is, mert az egyesülés perspektívájával mindegyik tiranai párt egyetért. Itt persze nem feltétlenül „fegyveres segítségre” kell gondolnunk, inkább arra, hogy Albánia fokozott erőfeszítéseket tesz majd a koszovói kérdés internacionalizálására. Mindezt olyan körülmények közepette, amikor a számottévő szerb politikai tényezők változatlanul nem hajlandóak lemondani Koszovóról; különbség legfeljebb annyiban van közöttük, hogy a nyílt erőszakot vagy a tárgyalásokat részesítik-e előnyben.
- Külföld [6]