Amikor telefonon megbeszéltük az interjút, azt mondta, a Holmiról ne kérdezzem, szívesebben beszélne, mondjuk, nőkről, folyókról, a halálról. Hogy a nők és a halál miért fontosak, az értem, de miért éppen a folyókat említette harmadiknak?
Hát ezt egy pszichoanalitikus tudná megmondani, talán. Gondolom, azért, mert az Apollinaire hídja alatt futó Szajna meg az én ablakom alatt futó Duna… vagyis a víz a költészetben is meg az emberi életben is a múlandóság jelképe. Pontosabban nem is a múlandóságé, hiszen az a víz is megmarad valahol, ami elfolyik, csak már nem a mienk. Nem mi látjuk, nem mi észleljük, hanem valaki más, és ez egyszerre szomorú is, vidám is. És hát a halál. Vas István mondta egyszer, hogy aki bizonyos életkoron túl nem csak a halállal foglalkozik, az hülye. Hát már én is túl vagyok ezen a koron, elmúltam 60… és Prospero is azt mondja, amikor eltöri a pálcáját, hogy ezentúl minden harmadik gondolatom – vagy második, erre már nem emlékszem – a halál lesz. Maga biztos tudja mint angolos, hogy hányadik. Az a szép ebben, hogy nem azt mondja, hogy minden gondolatom, mert akkor hazudna. A saját halálunk, mások halála… De erről nem kellene sokat beszélni, azt hiszem. Ez olyan bánatos dolog.
Éppenséggel bánatos dolgokról is lehet beszélni, de most inkább visszatérnék a folyókhoz. Volt a gyerekkorának vagy fiatalkorának is valamilyen kedves és jelentős folyója, mint most a Duna?
Volt. Aradon születtem, ott éltem 7 éves koromig, a Maros partján laktunk. Szép, széles folyó és a móc parasztok tutajokon hozták le a hegyekből az almát, gyönyörű látvány volt, gondolom, most már ez sincs… Nagyon kedves emberek voltak, megálltak Aradon, a széles, fából ácsolt, lapos tutajaikkal, és a gyönyörű piros almákat kirakták a parton, kosarakban. Ilyenkor mi anyámmal vagy a cselédlánnyal – többnyire inkább a lánnyal, mert apám orvos volt, anyám is, nem értek rá – kimentünk a folyóhoz, ott vásároltuk az almát. Akkor ez volt nekem a víz. ’37-ben átköltöztünk Nagyváradra. Ott is van folyó, a Körös, a Sebes-Körös. Amikor megérkeztem Pestre, 1947-ben, rögtön ebbe a lakásba kerültem. Ez apám lakása volt, és apám halála után visszaköltöztem ide. Amint látja, itt meg a Duna folyik. Órákig el lehet nézni. Azt hiszem, Pestben az a legszebb, hogy itt egy ilyen marha nagy folyó van.
És hogyan került Nagyváradról Pestre?
Apám ’47-ben, hála a jó Istennek, repatriált Magyarországra, minthogy Magyarországon, egy Vértes nevű községben született, és ilyen módon joga volt visszajönni. Énnekem nem volt jogom, mert Aradon születtem, tehát román területen, úgyhogy én 17 éves koromban átszöktem a határon. Akkor még könnyű volt szökni, a román határőrt le lehetett pénzelni, a magyarnak mondani kellett valamit, akkor átengedte az embert. Aztán érettségi után összevesztem apámmal, elkerültem az Eötvös Kollégiumba. Utána megházasodtam, hosszú évekig társbérletben laktunk a Báthory utcában. Amikor apám meghalt, ideköltöztünk anyámhoz. Ennyi az egész.
És az almákon kívül milyen emlékei maradtak Aradról és Nagyváradról?
Nagyon kevés dologra emlékszem. Erre olyankor szoktam rádöbbenni, amikor Erdélybe megyek, és találkozom valakivel, aki föleleveníti a régi emlékeket. Amiből arra kell következtetnem, hogy nem volt vidám gyerekkorom. Nem tudom, voltaképp mi az oka, mert ’44-ig különösebb baj nem ért bennünket. Egy-két ilyen szép emlékem maradt, mint ezek az almák a Maroson meg a strand.
A strand, az hol volt?
A Maros-parton, Aradon. És emlékszem persze az iskolára is. Aztán következett Várad, az egészen más típusú város volt, mint Arad. Aradra azt mondták, hogy Arad marad: konzervatív város volt, komolyabb kulturális élet nélkül. Tudomásom szerint jelentős író soha nem élt Aradon, a lapok sem voltak túlságosan jók, Váradon viszont, mint ismeretes, nyüzsgött az élet és a művészet Ady óta, de már előbb is. Ha apám meghallotta, teszem azt, hogy Malraux-nak megjelent egy új regénye a Gallimard-nál, akkor bement a Vidor-könyvkereskedésbe, megrendelte, és egy hét múlva már olvashattuk. Volt egy nagyszerű kölcsönkönyvtár is, a Hegedűs; ott a világon minden megvolt, ami kellett, magyar, fordítás, külföldi, rengeteget olvastam, 14 éves koromig, amikor gettóba kerültem, aztán internálótáborba. Volt egy nagyon jó színház is. Remek előadásokat láttam a Szigligeti Színházban, a Cyranót, a Karnyónét, a Tragédiát. Vagyis Váradon komoly kulturális élet folyt ’44 tavaszáig, a németek bejöveteléig. Akkor magyar város volt, mert mint tudja, ’40 őszén a bécsi döntés kettévágta Erdélyt, Arad Románia maradt, Nagyvárad Magyarország. Hát ennyiben szerencsénk is volt meg balszerencsénk is volt, hogy Váradon éltünk.
És milyen volt magyarnak lenni a két világháború közötti Romániában?
Evidencia volt, hogy az ember magyar. A szüleim alig tudtak románul. Az erdélyi zsidók magyarok voltak. Apám magyarul írt könyveket.
Miről írt könyveket az édesapja?
Egyrészt orvosi szaktanulmányokat, másrészt életrajzi regényeket Stefan Zweig modorában, például Giordano Brúnóról, a filozófusról, meg Mesmerről, a XVIII. századbeli delejező orvosról. A léleklátó volt a címe, meg is jelent a háború után új kiadásban. Hat vagy hét könyve jelent meg. A Nyugatban írtak is róla, vagy a Magyar Csillagba? Benedek Marci bácsi is járt le Váradra, ő volt apám nagy barátja, már csak azért is, mert mindketten szabadkőművesek voltak. De az első író, akit megismertem, nem ő volt, hanem Horváth Imre, a költő. Kiváló költő egyébként. Nagy nyomorban élt Váradon, alkoholista volt. Ma már nem az, de most is szegénységben él. Sokat jártam hozzá, még az idegosztályra is, volt egy nagyszerű román orvos Váradon, a Ruzsdean doktor, nagyon szerette Imrét, hozzá feküdt be. Egyébként ezek a háború előtti idők román–magyar szempontból, hogy úgy mondjam, utópisztikusak voltak a maihoz képest. A magyar és román értelmiség kijött egymással úgy-ahogy Erdélyben. A városi románok általában tudtak magyarul, mert ez a régi nemzedék még magyar iskolákba járt. Nekem is voltak román barátaim, meg apámnak is. Ez aztán a magyar időkben, ’40 után valamit romlott. Ugyanis a visszacsatolás után a vezető funkciókba nem az ottani nagy erdélyi családok kerültek, hanem itteni emberek, magyarországiak, és ezek többnyire szélsőjobboldaliak voltak, akiktől itt meg akartak szabadulni, s ezért küldték őket oda. Úgy hívták őket: ejtőernyősök.
El kell áruljam, hogy ahány embernek említettem ezt az interjút, az mind valami olyasmit kérdezett, hogy na és ír-e naplót Réz úr, vagy írja-e már az emlékiratait. Csakugyan, írt valaha naplót?
Hát igen, elég rémes, hogy az ember lassanként nagy idők tanújának számít. Naplót csakugyan írtam olykor az életem során, de nem folyamatosan. Többnyire megsemmisítettem őket.
Melyik időszakokban?
Például ’56 után, a forradalom után. Azt nem is nagyon mertem itthon tartani. Aztán egyszer írtam egy emlékiratfélét, a Nehéz szerelem hatására. Vas azt mondta, az életnek van 6-7 nagy köre, a lakásunk, a szerelem, a pénz, a történelem, a munka, a nem tudom mi, és hát a költészet, persze, és hogy ezeket mind külön meg kellene írni, bár a végén, az önéletrajzi regényében ezek összeolvadnak. Én a politikát írtam meg – a politika és én –, ami elég röhejes, mert az a legkevésbé érdekes az életemben, de úgy alakult, hogy ezt a szálat húztam ki. Azt hiszem, nem jó, nem fogom megjelentetni. Akiknek mutattam, többnyire azt mondták, hogy nem volt szerencsés ötlet a politikát választanom, erre nem tudok semmit fölépíteni, és hát végül is én aktívan soha nem politizáltam.
Mondhatni, némi undorral szokott nyilatkozni a politikáról.
Nézze, bennem azért ’45-ben volt valamilyen messianisztikus elképzelés, hogy minden rettentő jó lesz, be is léptem a kommunista pártba, azt képzeltem, hogy fantasztikus, mi mindent lehet itt csinálni. Aránylag gyorsan, 22 éves koromban rájöttem, hogy ez nem stimmel, ez az ügy, akkor lassan kihátráltam belőle. A hetvenes-nyolcvanas években ez a messianizmus megint fölébredt bennem egy kicsit, és amikor bizonyos ellenzéki ügyekben részt vettem, az aláírósdiban meg a Bibó-emlékkönyv szerkesztésében meg nem tudom, miben, megint az merült föl bennem, hogy ha változás lesz, akkor utána minden nagyon jó lesz.
Hát, szenvedtünk egypáran ebben a tévhitben.
Jó, de maguk mellett szól, hogy először szenvedtek benne. Nekem lehetett volna annyi eszem, hogy tudjam, az antikommunizmus sem fogja meghozni a Kánaánt, és most elég kedvetlenül nézem, hogy milyen naiv voltam, amikor ezt hittem. Persze, félreértés ne essék, ma nyilván jobb sok minden, mint öt évvel ezelőtt volt, szabadság van, ez kétségtelen, egy ilyen interjút nyilván nem lehetett volna a Népszabadságban leközölni, de azért az a Kánaán, amit együtt elképzeltünk, azért az nem jött be, és lehet, hogy nem is haladunk arrafelé.
A Kánaánoknak, azt hiszem, közös szokásuk, hogy nem jönnek be.
Persze, de egy felnőtt, sőt öregedő, 55 éves embernek nem illik azt hinnie, hogy csak abban tévedett, hogy egy adott politikai elképzeléshez csatlakozott, és nem abban, hogy egyáltalán csatlakozott egy politikai elképzeléshez. Amikor a Holmit megindítottuk, ezért gondoltam azt, hogy ez ne legyen politikus lap, különféle emberektől közöljön írásokat; közvetett politika persze óhatatlanul legyen benne, lett is, végül is a politika hozzátartozik az ember életéhez. Ha valaki ír egy jó politikai verset, azt természetesen közöljük. Bár keveset írnak ma ilyesmit.
És azok a bizonyos ifjúkori messianisztikus elképzelések hogyan támadtak magában?
Apám nem volt gazdag, vagyona soha nem volt, de sokat keresett, mert rengeteget dolgozott. Bőségben éltünk.
És ez rossz lelkiismeretet okozott?
Igen. Az úgynevezett szociális bűntudatot. No meg tizedik születésnapomra egy miskolci ügyvédtől, Tardi Palitól megkaptam József Attila Összes verseit, a Cserépfalvi-féle kiadást (és a Candide-ot). Ezek a versek nemcsak irodalmi hatást tettek rám. Másfelől akkoriban olvastam a népi írókat, Kovács Imrét, Szabó Zoltánt, Féját, a falukutató sorozatot – ezekben az években jöttek divatba. Persze nem mindent értettem meg belőlük. Bár valamennyire ismertem a falut, mert apai nagyanyám, aki afféle kulákasszony volt, Székelyhídon élt, nála töltöttem a nyarakat, láttam valamit a paraszti életből. Akkor szociális problémáim támadtak, gyerekesen: hogy van az, hogy mi jómódban élünk, ők meg nyomorognak… de hát ezt sokszor megírták már, Tolsztojtól Déryig. A Thibauld család is életfordító olvasmány volt. Otthon apám azzal ugratott, hogy te vagy a család Jacques-ja. Így aztán ’48-ban kettős ellentét volt köztünk, az egyik az, hogy én lelkesedtem azért, amiről azt reméltem, hogy társadalmi forradalom, apám pedig nem. A másik ellentét az volt, hogy ő azt akarta, legyek orvos. Ez volt a komolyabb ellentét. A családban jóformán mindenki orvos volt, minden nagybátyám, legalább is apai ágon. Én bölcsész akartam lenni.
És hogy lett végül bölcsész?
A Markó utcai Berzsenyi Gimnáziumban érettségiztem ’48-ban, és akkor beiratkoztam magyar–francia szakra – felvételi még nem volt – és bekerültem az Eötvös Kollégiumba. Másfél évet töltöttem ott, aztán kizártak. Kitűnő társaság volt a kollégiumban, ott ismerkedtem meg egy sereg későbbi barátommal – ezek sírig tartó barátságok –, Szűcs Jenővel, a történésszel, Kucsman Árpáddal, a vegyésszel, Domokos Mátyással, akivel együtt szerkesztjük a Holmit. Amikor kirúgtak, akkor átmentem az esti egyetemre, alig volt rosszabb, mint a nappali. És akkor kezdtem el dolgozni. Először a Szikrában lettem lektor, ott voltam néhány hónapig, aztán a Szépirodalmihoz kerültem, ott kitartottam negyvenegy évig – hűséges természetem van, úgy látszik. Tavaly mentem nyugdíjba. Közben fordítottam vagy hatvan-hetven könyvet, ha összeadnám az ívszámokat, ijesztő mennyiség jönne ki. Az volt a rögeszmém, elég játékos természetű vagyok, hogy á-tól z-ig minden betűvel fordítok egy írót. Néhány betű – szám szerint hat – még hiányzik.
És ötvenes évekbeli kezdő szerkesztő korában milyen típusú kéziratokkal volt dolga leginkább?
Többnyire rosszakkal. Amikor a Szépirodalmi Kiadóhoz kerültem, ötvenben, húszéves koromban, már nem nagyon adtak be az igazi írók kéziratokat… a költők alig, gondolom azért, mert a költészettől talán még közvetlenebbül politikai vagy társadalmi témák megverselését kívánták. Talán két-három jó költő volt csak, aki publikált jó verseket is, Juhász, Nagy László, sőt, Juhász az ötvenes évek első felében írta a legjobb verseit, a Rezi bordalt, a Rezi várbant, a Templom Bulgáriábant, és Nagy Laci is gyönyörű dalokat írt, úgyhogy ők ketten jelentették nekem akkor a megjelenő költészetet. És ritkábban Illyés. Szabó Lőrinc, Vas István, Weöres, Jékely, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes akkor már nem adtak be kéziratot kiadókhoz, sőt, lapokhoz sem igen, úgy tudom. Prózában is kevés jó kézirat volt, néha nagy ritkán, az én gyakorlatomban, Déry, aztán Tamási Áron Bölcső és bagolya. A kéziratot ketten lektoráltuk a kiadónál, Czibor János és én, és mind a ketten kiadásra ajánlottuk. Csakhogy nem engedélyezték a minisztériumban. Akkor még jóformán minden könyvet megnézett a minisztérium. Aztán két-három év múlva megjelent, én szerkesztettem, most meg kötelező olvasmány. Szóval akkoriban nem sok jó kézirat került a kezünkbe a kiadónál. Nem ebben volt az öröm, inkább abban, hogy jöttek be emberek, beszélgettünk, munkát, pénzt lehetett szerezni nekik…
Mégis, milyen szempontok alapján döntöttek két rossz kézirat között?
Mind a kettőt kiadtuk. Anyagi szempontok nem játszottak szerepet, az állam mindent fizetett, nagyon olcsók voltak a könyvek, fillérekbe kerültek. Azt hiszem, az akkori irodalompolitika eszménye az lett volna, hogy jó írók írjanak rossz könyveket. Erről jut eszembe egy Szép Ernő-történet. Ő is bejárt a kiadóba, egy kis válogatott novelláskötete meg is jelent nálunk, nagyon nehezen. A koreai háború idején az akkori írószövetségi párttitkár, Máté György behívta, és azt mondta neki, hogy Szép elvtárs – hát ez már magában is elég humoros volt –, Szép elvtárs, kitört ez a háború, szeretnénk, ha írna egy verset róla. Ugye magának most nem jelennek meg munkái, nyomorog, de ha ezt a verset megírja, ki fogjuk adni a régi könyveit, akkor jobb helyzetbe kerül. Jó, mondta Szép Ernő, és hazament. A következő hónapban kapott egy táviratot Mátétól, hogy menjen be hozzá. Máté György megkérdezte: „Hogy áll a verssel, Szép elvtárs?” Hát kedves Máté úr – felelte Szép Ernő –, én elmentem a Brazilba – az egy kis kávéház volt az Andrássy út elején, az írók Könyvesboltja mellett –, ott elmondtam ezt a dolgot az öreg zsidóknak, akik odajárnak, (főleg lóversenyzők járnak oda), és ők azt mondták, hogy ezt a háborút mi kezdtük. Ha pedig mi kezdtük, én nem tudok erről verset írni.” Szép Ernő egyébként is elképesztő ember volt, az ember sose tudta, hogy tényleg ilyen naiv-e, mert volt benne valami fura malícia is, ugyanakkor halálmegvető bátorság. Egyébként nekem, erre büszke vagyok, úgy dedikálta azt a kötetét, amit én szerkesztettem az ötvenes években, és amiért tényleg sokat harcoltam, hogy Réz Pálnak köszönöm ezt a könyvemet. No de most dicsekszem. Volt író, aki fordított, volt, aki előszavakat írt, klasszikus szövegeket rendezett sajtó alá. Pilinszky, Remenyik Zsigmond hosszú éveken át korrigált a Szépirodalminak. Ebből éltek. És volt egy remek szerkesztőség, ahol nagyokat beszélgettünk a kollégákkal, másokkal. Hamarjában Vas István, Kormos, Juhász, Nagy László, Czibor, Ádám, a bátyám, Abody Béla, Cseres Tibor, Kellér Bandi, Domokos Mátyás jut az eszembe. És Csurka, aki akkor nagyon kedves ember volt, fiatal, kezdő íróként.
Megfogadtuk ugyan, hogy a Holmiról nem beszélünk, de azért megkérdezném: a Holmi szerkesztése jelent-e valami hasonlót ehhez a hajdani szerkesztőségi élethez?
Igen, valami hasonlót. Most a lakásomra járnak – munka közben is – a barátaim: Várady Szabolcs, Petri, Radnóti, Závada Pali, maga, Zsuzsa, Parti Nagy Lajos, mások, sokan. De voltaképp azért csinálom, elsősorban azért, hogy teljen az idő, hogy ne gondoljak másra, ennél is fontosabbra. Amikor rakosgatom a kéziratokat, nézem, hogy ide kéne még egy vers, oda egy nem tudom, micsoda, ez nem intellektuális tevékenység, inkább olyan, mint a pasziánsz… azt is rakok minden éjszaka. Bevallom, ezt szeretem a legjobban a lapszerkesztésben – persze azért nagyon örülök, amikor kapok egy jó verset, novellát, esszét –, de a legjobban ezt a mechanikus munkát szeretem, azt, hogy valami kis összefüggés alakul ki két írás között, meg hát lényegében azt, hogy megint elmúlt egy nap, egy hónap, jaj de jó, közelebb van a… hogy is mondja Arany?
Mával is fogyott a földi kín.
Az. Olyan ez, mint amikor az ember megiszik néhány pohár vodkát, akkor nem kellett – nem lehet – annyira odafigyelnie a dolgokra. Ez nem olyan lapszerkesztés, mint a Kazinczyé vagy Osváté volt, hogy a legnagyobbakat mondjam, akik nagyon hittek abban a szolgálatban, amit végeztek. Szolgálok én is, persze, de – mi tagadás – a fő célom az, hogy agyonüssem azt az időt, ami még hátravan, és erre nem tudtam jobbat kitalálni magamnak. Ilyen értelemben bódítószer – nekem – a szerkesztés, az írás, az olvasás. Hogy a Holmi történetesen még jó is, az persze öröm. Ráadás.
Magyarán: ez egy játék?
Igen, játék. Az is.
És mire nem gondol, amikor ezt csinálja?
Arra, hogy egyedül vagyok. Tudja, én valaha azt képzeltem, hogy úgy alakítom a jövőmet, ahogy Saint-Simon herceg, az emlékíró tanácsolja (akit mellesleg fordítottam is, írtam is róla): az embernek, mondja, az élete és halála közé be kell iktatni egy periódust. Ezt úgy érti, hogy az ember egy darabig aktívan él, dolgozik, politizál, cselszövéseket sző, lektorál, tanít. Egy szép nap nyugdíjba megy, és akkor még húsz éve van addig, amíg meghal. Ez az élet és a halál közti periódus. És az ember persze ebben a húsz évben is gondolkodik, olvas, esetleg dolgozik is, de már csak a saját kedvére, tehát akár le is fordíthat egy könyvet, vagy írhat is egyet, de azt már nem azért, hogy megjelenjen vagy pénze legyen belőle, csak önmagának. Amikor 15 évvel ezelőtt lefordítottam ezt Saint-Simonban, borzasztóan megtetszett nekem, és mondtam, hogy amint hatvanéves leszek, véget vetek az életemnek, és akkor lesz húsz évem a halálomig. Ez sem jött be. Egyrészt azért nem, mert nem tudok megélni a nyugdíjamból, az embereknek ma Magyarországon nincs ilyen periódusuk, mert a nyugdíjas nyomorog, tehát továbbra is dolgoznia kell – nyugdíj mellett… Nálam ez a másodrendű ok. Az elsőrendű ok az, hogy ezt jobb kettesben végigcsinálni, ezt a periódust. Csak úgy lehet. Teszem azt, elmenni Kolozsvárra, venni egy kis házat, ott éldegélni meg sétálgatni. Egyedül elég idétlen dolog, se nem élni, se nem meghalni. Tehát az embernek nincs más választása, dolgozik, ameddig bírja.
Úgy tudom, mostanában kezdett tanítani. Ez jelent valami érzelmi kielégülést?
Igen, valamit. Színinövendékeket tanítok. De nézze, az is őrület, hogy az ember 60 éves korában kezdjen el tanítani. Folyamatosan kellett volna. Van itt a mi nemzedékünknek minden magántragédiától függetlenül egy nemzedéki tragédiája is. Ezt úgy kellett volna csinálni, hogy az ember 23 éves korában végez az egyetemen, és akkor azt mondja a vizsgáztató Horváth János professzor úr, aki még tanított bennünket az utolsó évében, hogy no, ez egy tehetséges fiú, maradjon itt. És akkor az ember belenő a tanításba, megtanulja. Így viszont hiába van az embernek némi presztízse, késő, ezzel már nem lehet sokat kezdeni. Az a normális helyzet, ahogy mondjuk egy XIX. századi francia tudós vagy író végigélte az életét, és a maga életkorának megfelelően mindig azt csinálta, amit kellett.
Hol van az megírva, hogy mi felel meg az ember életkorának?
A Bibliában. A Prédikátor könyvében. Megvan az ideje a nevetésnek, és megvan az ideje a sírásnak. Biológiai meghatározói is vannak, hogy az embernek mikor mit kell csinálnia: ideje van a tapasztalatok gyűjtésének, ideje a szakmai ismeretek és a szellemi képességek felhasználásának, amelyek a korral egyszerre nőnek és csökkennek. Mert bizonyos dolgokat az ember nyilván jobban lát öregkorában, más dolgokra meg már nem alkalmas. Ha ez szervesen történik, ha a külső körülmények nem akadályozzák, akkor ez többé-kevésbé rendben van, de ha a külső körülmények fölborítják, akkor a negatívumok kerülnek többségbe.
Igen, de azt hiszem, a körülmények, az olyan, mint az időjárás, vagyis mindig vannak. Nem tudom, létezik-e olyan eszményi pályafutás, amire a körülmények nincsenek befolyással.
Eszményi nincs, de olyan igen, amelyik megközelíti. Jó lett volna 26-27 éves koromban nemzedéktársaimmal egy lapot csinálni, abban azt közölni, amit akarunk, azt írni, amit akarunk. Én rosszul írok, csak úgy tudtam volna megtanulni, ha sokat írok. Egy ideig azt hittem, hogy Kosztolányi tökéletes írástudással született, hát most, hogy összegyűjtöttem a műveit, kiderült, hogy dehogyis. Még Kosztolányi is körülményesen írt ifjúkorában, de aztán úgy megtanult, hogy ő tudott a legjobban magyarul széles e világon. Talán Arany János az egyetlen, aki már az anyja méhében is tökéletesen írt. Eszem ágában sincs, persze, hogy Kosztolányihoz hasonlítsam magam, de ha folyamatosan írtam volna, akkor valószínűleg megtanultam volna valamivel könnyedebben, pontosabban, érzékletesebben, természetesebben írni… Egyébként van valami alapvető különbség, nem is csak tehetség dolgában, ama bizonyos nagy nemzedék és a későbbiek között. Valahogy jobb anyagból voltak gyúrva, mint mi: ötven-hatvan éves korukig, mert mind korán haltak meg, olyan életműveket hoztak létre, hogy az embernek káprázik a szeme.
Vajon mit jelent az, hogy egy nemzedék jobb vagy rosszabb anyagból van?
Nem tudom. De van ilyen. Én mindig tudtam, hogy puhább anyagból vagyok, mint az apám, akinek nagyobb volt a munkabírása, jobban is hitt a munkájában. Apám ugye, orvos volt. Ha éjszaka telefonáltak a kórházból, hogy egy szülő nőnek fölment a láza, vagy bármilyen komplikáció történt, rögtön taxiba vágta magát és rohant. Ez természetes volt a számára akkor is, ha éjfélig egy regényén dolgozott. Ezek az emberek kevesebbet kételkedtek az élet értelmében, a munkájuk értelmében, önmagukban. Fontosnak tartották, amit csinálnak. Lehet, sőt valószínű, hogy néha nagyképű voltam, öntelt, de a lelkem mélyén ritkán hittem magamban. Sok értelmét nem láttam annak, amit csinálok, de minthogy volt – van – némi manualitásom, talán, megpróbáltam tisztességesen megcsinálni. Teszem azt, ha fordítottam egy könyvet, arra törekedtem, hogy az alany egyezzen az állítmánnyal. De hogy ettől előremegy a világ, azt nem hiszem. Ezek az emberek nemcsak a munkájuk értelmében hittek, hanem a haladásban is. Én nem hiszek a haladásban. Közben persze volt Auschwitz, Vorkuta, ez-az, hát hogy is lehetne a XX. század végén józan ésszel abban hinni, hogy az emberek egyre jobbak lesznek, hogy van haladás, és hogy ehhez én hozzá tudok járulni? Legfeljebb ahhoz lehet hozzájárulni, hogy a rossz mellett legyen jó is, hogy ne billenjen el olyan rettenetesen az élet a rossz felé.
És az ő életükért vagy azért a bizonyos eszményi életért, amelyet nem térítettek ki a körülmények, elcserélné azt, amit tényleg átélt?
Nem. De ennek merőben személyes oka van. Azért nem cserélném el az életemet, sőt azért vagyok boldog, hogy ezt éltem, mert ebből harmincegy évet Klárival töltöttem. Ez az életem legnagyobb élménye, és ez annyira összefügg mindennel, ami történt velem a haláláig, de azon túl is, hogy semmiért nem adnám oda. De csak ezért – ha ugyan mondhatom ebben az összefüggésben, hogy csak.
- Kultúra [6]