Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Jurij Zaharov orosz rendező leningrádi srácokkal beszélget, akik a puccs idején, húszan-harmincan barikádokat védtek. „Ha megindulnak a tankok, akárcsak egyetlenegy, elsöpörték volna a gyenge és rögtönzött barikádunkat” – mondja józanul egyikük. Rendkívül tanulságos és érdekes filmet láthattunk február végén a magyar televízióban (a rendező egyébként nemrég Pesten járt, szóba került, hogy nálunk rendezhetne). Puccs után s tán újabb puccsok előtt: meglepő, mennyire mérsékeltek, tisztánlátóak a leningrádi barikád védői, hogy mennyire hiányzik belőlük a túlhabzó, felszínes lelkesedés. Soha ilyen józan és tisztánlátó forradalmárokat és ellenállókat. Vagy csak nagyon fáradtak, a reménytelenség és a remény senki földjén?

Nem tudom, Fekete Ibolya filmjének, Az Apokalipszis gyermekeinek orosz emigráns hősei mit csináltak a puccs idején, de szemükből és szavaikból ugyanaz a fáradt józanság sugárzik, mint Zaharov barikádvédőiéből.

Maggie és az orosz szaxofonos

Egy héttel Zaharov dokumentuma után mutatta be a tévé a legutóbbi filmszemlén feltűnést keltett Az Apokalipszis gyermekeit. Ha játékfilmről lenne szó, s a történetéről meg figuráiról kellene beszámolnom, ámulva-bámulva kereshetném a szavakat. Egyrészt egyszerű, nem igazán különleges embereket és sorsokat látunk, de ezek az egyszerű, nem igazán különleges emberek elképesztően és lenyűgözően érdekesek, sorsukat meg kalandregények vad fantáziájú írói is elirigyelnék. Az orosz főhősökön kívül megismerkedünk például egy fiatal angol tanárnővel, aki Pesten találkozott az orosz szaxofonossal, Jurijjal, és azóta együtt élnek. Az, hogy Jurij nem akar visszamenni, sőt leginkább itt maradna, mert tetszik neki ez a város és a város hangulata, még nem oly meglepő. De barátnője, Maggie is azért érzi jól magát Pesten, mert – ő úgy látja – az emberek itt felszabadultak, és nem félnek, míg Angliában mindenki gátlásos és fél. Úgy nevelik őket, hogy egész életükben félnek, mondja. Meghökkentő. Ez a Maggie egyébként nem bolond, nem is csökkentértelmű: beutazta már egész Nyugat-Európát, ismeri az Egyesült Államokat is persze, és szenvedélyesen vándorol a világban. Valahol Amszterdamban jugoszlávokkal találkozott, s csak természetes, hogy a számára szokatlanul hangos és érzelemtelien nyílt emberekkel indult volna egyenest a zajosan s harsányan-bátran gyilkosán forrongó Balkánra, aztán útközben ittragadt Pesten.

A film hőse tehát két orosz fiatalember, dzsesszzenészek, akik Budapesten ismerik meg Maggie-t s annak barátnőjét. Fintorosan véletlen egybeesés: Jurij is Belgrádba indult egy csempészcsapattal: ő volt az ürügy, a fügefalevél (a szervezők zenekarnak álcázták a csempészbandát), de egy hajnalon, valahol Sopron körül, míg a társai a buszban aludtak, Jurij kiszállt, és extatikus boldogságérzettel megfogadta, hogy itt olyan jól érzi magát, ebben az akkor még teljesen ismeretlen országban és tájban, hogy itt marad.

Jurij töpreng, vívódik, de valamiképpen könnyen megnyíló, talán szerencsés természetű fiú. A barátja, Vagyim nehezebb sorsú, önmagával birkózó alkat. Szerelmes a Texasból Magyarországra keveredett Susanba, de a lánynak Oroszországban van egy másik orosz barátja, otthagyja Vagyimot. Mindezt az első részből (Budapest rendező pályaudvar) tudjuk meg. Bizonytalan jövőjű, nem megállapodott, csavargó embereket ismerünk meg ebben a filmben, eleinte talán zavar is kicsit sodródó vagy épp tudatosan vállalt „marginalitásuk”, aztán, bár egyre mélyebben látjuk olykor kilátástalan helyzetüket, szinte mi is felszabadulunk közhelyes konformizmusunk nyűgei alól: már-már az ő életmódjukra vágynánk. Furcsa hangulattal tölt el ez a film, ezek a párhuzamos életsorsok. Leningrád cowboys menni Amerika? Kaurismäki filmjében szelíd, de kegyetlen gúnnyal és iróniával figyelhettük a világjárni, pénzkeresni, híressé válni induló isten háta mögötti, botcsinálta orosz muzsikusokat. A művészet, a mozi, a kitalált sztori, még a szellemesebbek közül való is, mint amilyen a Kaurismäkié, meg sem közelíti az élet fortélyos kalandjait. A két „létező” orosz muzsikus sorsa és figurája kitalálhatatlan. Még inkább azzá válik kapcsolatuk az angol meg amerikai lányokkal: Texasból, Brightonból idekeveredve nem kevésbé látszanak emigránsnak, mint orosz barátaik. Nincs az a Jarmusch vagy Wenders vagy Kaurismäki, aki ki tudna ilyesmit találni.

Újból és újból azon álmélkodom, hogy ha egy játékfilmben látom mindezt, némi kuriózumkedvelő csavaros kimódoltság miatt bírálhatnám a rendezőt, a véletleneknek túlzott szerepét, a párhuzamos életsorsok művi fölerősítését, némi kitaláltságjelleget, friss, de érdekességet erőszakoló írói hajlamot vetnék a szemére. Így azonban lenyűgözötten nézem a valóságot. Fekete Ibolya, a film rendezője különös érzékenységgel talált rá a megismételhetetlen emberi sorsokra, belülről képes ábrázolni őket, s fel tudja rajzolni történetük mögé a nagyobb, történelmi horizontokat. A film feltehetőleg hosszú ismeretség és munka eredménye.

Lassan saját ismerőseinknek, sőt, bármily furcsán hangzik, kicsit nem is a rendező, hanem a saját teremtményeinknek kezdjük látni a hőseit. Az életből kiszakított valóságdarab, de mintha bennünk éltek volna eddig is már, homályosan, elfeledetten, s végre látjuk is őket, akiket eddig csak sejtettünk. Minden ideiglenes és minden zavaros körülöttük, de az apokalipszis mégis talán inkább az államot érinti, az emberek egy részének valami jövőt ígér, a szabadság ízét kínálja, hogy kezükbe vehetik sorsukat, nincs felsőbbség, állam, kormány, hivatal és rendelet, mely megszabja életük folyását. Az átélt hitelesség, a személyesség varázsa többet mond el a Szovjetunió bukásáról, mint a történelemkönyvek vagy a publicisztika.

Véletlen találkozásoktól zsúfolt kuriózumnak látszik, de nagyon hamar megérezzük, mélyebb, fontosabb dologról van itt szó. Rég nem kuriózum, hanem forró emberi élet, s csak kibicnek volna kuriózum, közönyös kibictekintettel. A film legnagyobb érdeme, hogy a nézőt hamar kirángatja kényelmes kibicmivoltából.

Anglia avagy a türelem

Maggie meghökkentő szemszöge, mellyel a magyar polgárokat látja felszabadultnak és bátornak, csak azt bizonyítja, milyen termékeny és érdekes minden, ami eltér a szokványos gondolkodástól. Maggie talán téved, legalábbis én úgy sejtem. A film második részében (Ideiglenes állomások) már mégis Brightonban él Jurijjal, ott születik gyerekük, és bevallja, hogy nem rossz hely ez az Anglia, nyugodt és mindent eltűr, ott mindenkit békén hagynak, és mindenfajta kívülállást szépen tolerálnak: jó hely az egy újszülöttnek. Valahogy úgy módosítja, tán inkább pontosítja véleményét, hogy tulajdonképpen mindenkinek idegenben kellene élnie, és épp azért becsüli Angliát, mert az eltűri, hogy ő idegenként élhessen saját hazájában – ha akar, s darab ideig csupán –, s így már akár szeretni is hajlandó, legalábbis becsülni, elismerni Angliának ezt a hűvösen toleráns mivoltát…

Az angliai részben megismerkedünk egy régebben ott élő orosz festőnővel, róla kiderül, az egykori külügyminiszter, Litvinov lánya (vagy unokája). Sajnos, nyilván csak a történelem alapos ismerőinek mond valamit a neve, beszéltetni lehetett volna családjáról, bár természetesen ő maga minden háttér nélkül is érdekes. (1968. augusztus 22-én kilencen tüntettek a Vörös téren Csehszlovákia megszállása ellen – úgy emlékszem, a hírek szerint Litvinov egyik unokája is a tüntetők közt volt erről a filmben nem esik szó.)

A festőnő, aki nem állami alattvalóként, hanem minden állami kötöttség nélkül, saját belső törvényei szerint, elégedett hontalanként akar élni és meghalni, valamiképp Maggie hasonmása, legalábbis közeli rokona. Maggie-nak, ennek a felkavaróan eredeti és a valóságot láthatóan minden pillanatban elölről felfedező fiatal nőnek pontosan egybeesik a véleménye az ősemigráns Cioranéval. Fejtő idézi mosolygó helyesléssel a román író-filozófus bizarr felkiáltását: „Elvesztette a hazáját? Micsoda szerencse!…” És micsoda szerencse, hogy olyan hazája van, amelyet ez nem bőszít megtorló haragra, tesszük hozzá Jurij helyett is, aki Angliában született csecsemőjét ölbe kapva nagy gyerekszemekkel bólogat.

Mi is azt tettük a tévé előtt ülve.

• Kultúra