Mi a helyzet?
„Rettentő veszélyes, ha valaki nagyon pontosan tudja, miként kell másokat boldogítani és felemelni, s elég erőszakos is ahhoz, hogy akaratát véghezvigye (…)”
Ezt a mondatot egy olyan lapból idézem, mely erdélyi viszonylatban is végvárnak tekinthető helyen, Csíkszeredában jelenik meg: a HELYZET című szabadelvű közéleti lapról van szó, melynek első száma 1991 augusztusában látott napvilágot. Alapítóinak névsora részben egybeesik a Kommunikációs Antropológia Munkacsoport (KAM) tagjaiéval, akik több mint egy évtizede – kezdetben informális közösségként – a civil társadalom kutatásának szentelték minden szabadidejüket és energiájukat. Bíró A. Zoltán, Gagyi József, Magyari Nándor László, Magyari Vincze Enikő neve ma már nagyon ismerősen cseng – főleg a szűkebb szakma, a kommunikációs antropológia – körében, munkásságuk azonban itt, Erdélyben teljesen rendhagyó.
A „végeken” általában a nemzetnek azt a peremét értjük, ahova alig érnek el az információk. Ahol olyan emberek élnek, akikre részvéttel és némi bámulattal illik csak gondolni, akiknek helytállása és kitartása előtt fejet kell hajtani, úgymond. A HELYZET alapítóitól azonban távol áll az az ideológia, amelynek egyik eleme, hogy tőkét kovácsolnak a hátrányos helyzetből, amelyben élnek. A KAM elsősorban egy szakma – az antropológia – elkötelezettje, és nem erkölcsi, hanem szellemi teljesítményével hívja fel magára a figyelmet. Ez az, amiben értelmiségi attitűdjük rendhagyó.
Erdélyben ugyanis – de talán egész Kelet-Európában – az értelmiség hajlamos arra, hogy a közakarat képviselőjének, a népi, nemzeti törekvések élcsapatának képzelje magát, s ez a magatartás kísérteties rokonságot mutat a közelmúlt kollektivista ideológiájával. A KAM sohasem rejtette véka alá, hogy nem ért egyet ezzel a messianisztikus értelmiségi mentalitással: azzal, ahogyan egy szűk réteg kisajátítja a „nép” érdekképviseletét.
A HELYZET című lap olyannyira nem ért egyet ezzel a szemlélettel, hogy programját eleve az „első nyilvánosság”-hoz tartozó orgánumokkal szembehelyezkedve fogalmazta meg. Erdélyben ugyanis mintha még most, a fordulat után is létezne valamiféle uralmi helyzetben levő, manipulatív tömegkommunikációs rendszer. A HELYZET ebben a helyzetben csak a „második nyilvánosságban” talál helyet magának, s ebből a helyzetből fejezi ki „azok nézeteit, életvilágát, törekvéseit, valóságképét stb., akik ma még nem jutnak szóhoz, illetve szavukat a heterogén szövegkörnyezet megmásítja, tehát nem érzik fórumuknak a mai nyilvánosság orgánumait”. – „Tudatosítani kívánja, hogy az egyéni és/vagy közösségi-társadalmi célok elérésében a belső erőforrások (illetve gátak) azonosítása fontosabb a külső segélyforrások (vagy akadályok) indoklásánál – röviden: javulásuk vagy romlásuk forrását elsősorban ne másokban (barátban vagy ellenségben), hanem magunkban keressük.”
Programjuk tehát épp a személyes és önkormányzati autonómia értékét emeli ki mindenfajta kollektivizmussal szemben. Nem véletlen, hogy a szerkesztőbizottság egy része ott szerepel annak az önkormányzati programnak (Csík-platform) a kidolgozói között, mely liberális vidékfejlesztési irányelveivel úgyszólván egyedülálló nemcsak erdélyi, hanem romániai viszonylatban is.
György Béla Zsolt cikkét az I. évfolyam 1. számából ajánlom a Beszélő olvasóinak figyelmébe.
Cs. Gyímesi Éva
Vizsgakérdések
A bukott rendszerben a hatalmi apparátus olyan kaszt volt, amelybe nehezen lehetett bejutni, és szigorú, merev szempontoknak kellett eleget tenni ahhoz, hogy elfogadjon. Kikerülni belőle ugyanilyen nehéz volt. Voltak ugyan látszólagos „bukások”, mint például központi bizottsági KISZ-titkárból mezőgazdasági vezérigazgató, vagy megyei első alelnökből vezérigazgató, megyei első titkárból miniszterhelyettes és így tovább, de egyébként a hatalom embereit a bűvös burok védte. És természetesen ők is védték egymást, kialakult ily módon egy olyan sajátos relációs rendszer, melynek eszközeit egy nyitottabb társadalomból érkező, felvilágosult egyén semmiképp sem tudná megérteni, és amelynek alapja az inkompetencia elrejtése, a korrupció, a demagógia és az erőszak.
A régi és a jelenlegi hatalmi apparátus között nyilvánvalóan vannak az átfedések. A Front kimondottan az „emberarcú” kommunisták pártja, tagjai jórészt az RKP másodhegedűseiből kerültek ki (ha nem éppen az első vonalból). A helyi adminisztráció legfeljebb a tíz-tizenöt év előtti embereket hozta újra előtérbe, vagy olyan gondolkodásúakat, akik ugyanezen időket idézik.
Kié lesz a hatalom?
A mai hatalmi struktúra felismerte azt, hogy a demagógiára, politikai blöffre alapozódó hatalom ideje világszerte lejárt. Nálunk még nem teljes ugyan a felismerés, de vannak jelek, amelyek erre mutatnak. Az objektív hatalom a gazdaságé. Annak van hatalma, akinek termelőeszközök vannak a kezében, aki munkát biztosít, fizetést ad, embereket alkalmaz, áruval lát el stb. Egy gazdaság attól lesz életképes, ha a szabad versenyben megadatik a lehetőség, hogy az értékek felszínre kerüljenek, azok legyenek a gazdasági folyamatok irányítói. Ezzel szemben nálunk a hatalom görcsösen kapaszkodik döntéshozatali privilégiumához. És mit tesz? Megnyit egy-két kiskaput, amelyen keresztül emberei tekintélyes tőkét tudnak felhalmozni. Megengedi a magánvállalkozásokat, de csak úgy és csak annyira, hogy tényleges profitot termelő cégeket csak az ő emberei hozhassanak létre, vagyis a gazdagok és a hatalmon levők. Minden vagy szinte minden igazgató érdekelt valamilyen magáncég működtetésében, úgyszintén a prefektusok, polgármesterek, kormánytagok, képviselők, szenátorok. Többnyire a leglátványosabb utat választották, egyszerűen import-export cégeket hoztak létre, magánvendéglőket, és ezzel nagyjából vége. A gazdasági egységek vezetői még saját ágazatukban is vállalkozni merészkedtek. És ezek a vállalkozások hatalmas tőkét halmoztak és halmoznak fel. Ehhez képest a néhány önerőből küszködő életképes vállalkozás mind számbelileg, mind minőségileg elenyésző.
Kié lesz a föld és a gyár?
A tömegeket érintő gazdasági törvények – a földtörvény és a privatizáció – szoros összhangban vannak ezzel a halmozással. Először a földtörvényről szólnék. Az emberek, akik visszakapták a földet, nagy számban öregek vagy valahol főállásban tevékenykedő városiak. Nyilvánvaló, hogy a föld megművelése időt és pénzt követel, ami több évet és több százezer lejt jelent. Emellett teljes értékű (fizikai és szellemi kapacitású) embert. Keveseknek lesz energiája ezt a több éves harcot megvívni, annál is inkább, mivel az élet egyre többe kerül, a pénzre nagy szükség lesz. És akkor – mivel a földnek viszonylag tisztességes ára lesz – mi történik majd? El kell adni. Kinek? Természetesen azoknak, akiknek van pénze. És kinek lesz pénze? Aki felhalmozta. És ki halmozta fel?…
Másodsorban a privatizációról kell szólnom. Ennek sem véletlen az; óriási késedelme. Mert ha túl hamar jön, egy-két ügyes ember valamit kitalál és megkaparint egy vállalatot, s megy a saját feje szerint. Ki kell várni, amíg létrejön az a tőke, amivel azokat a bizonyos részvényeket meg lehet venni, egy komolyabb licitálást meg lehet nyerni, vagyis meg lehet vásárolni mindazt, ami még értéket képvisel. És kinek lesz meg a vásárláshoz szükséges tőkéje? Aki gyűjti. Ez a folyamat különben el is kezdődött, imitt-amott licitálnak épületeket, berendezéseket, amelyek az esetek többségében természetesen a régi-új hatalmi struktúra képviselőnek kezébe kerülnek.
Kié lesz a törvényhozás?
Nyilvánvaló, hogy a mai politikai hatalom rövid időn belül megbukik. Ezt maga is érzi. Egy sokkal stabilabb hatalmi infrastruktúrára van szükség, nem az ingatag demagógiára. Ezért a hatalom – törvényes úton – nagy mennyiségű tőkét szerez, s teheti, mert a törvényhozás az ő kezében van. És amikor bekövetkezik a különben elkerülhetetlen tényleges gazdasági liberalizálás, markában lesz a szükséges tőke. Ez gyakorlatilag olyan előnyt jelent majd, ami a sportban 100 méteren 99 méternek felel meg, vagyis minden valószínűség szerint behozhatatlan.
Ez önmagában nem is lenne baj, hiszen a fogyasztónak mindegy, hogy kitől kapja az árut, csak jó legyen. A munkásnak mindegy, ki foglalkoztatja, csak jól megfizessék és így tovább. A baj csak az, hogy ezek az emberek egyszer már levizsgáztak, és rövid látszateredmények után az inkompetencia a ’89 előttinél is mélyebbre süllyesztheti az országot. A másik gond az a potenciális réteg, amely rendelkezik azzal a felkészültséggel és tehetséggel, hogy megteremthesse az életképes gazdasági infrastruktúrát, az vagy fejvesztetten menekül az országból, vagy szélmalomharcot folytatva bürokraták között őrlődik fel. Vagy – jobb híján – eladja magát bérmunkásként valamelyik pöffeszkedő vezérnek, aki természetesen nagylelkűen megfizeti őt.
György Béla Zsolt
A HELYZET című lapot az INTERDIALÓG TÁRSASÁG adja ki. Az 1991 augusztusában alakult ún. régióközi szellemi műhelynek bárki tagja lehet akár egyénileg, akár csoportosan, aki részt kíván venni az alternatív szellemi szférák, autonóm szervezetek, új típusú önkormányzatok stb. liberális elveken nyugvó koncepcióinak közös kimunkálásában.
Kapcsolatfelvétel, további információk:
4100 M-Ciuc, p. o. box 107, Románia
Tel: 00-40-958-12 287
- Külföld [7]