Az 1980-as években a központi akarat már csak annak árán tudta fenntartani a lakossági fogyasztás pártkongresszusilag garantált szintjét, hogy túladóztatta a vállalati erőforrásokat, a külföldi eladósodás pedig megugrott. A belföldi és a külföldi magántőke ebben a játékban nem partner. A talpon maradás a versenyben – egyfajta mókuskerék – feltételez és megkövetel egy bizonyos nagyságú tiszta profitot, amely a fejlesztést, a bővítést, a piaci munka elmaradhatatlan költségeit fedezi, nem is beszélve a vállalkozásra fölvett kölcsönök terheiről. Ha mindez nem fedezhető, a magántőke pénzügyi befektetésként igyekszik magasabb hozadékokhoz jutni. Vagy kimenekül az országból.
E triviális megállapításokkal csak azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy nem a Beszélő hasábjain (1992. március 21.) felvonuló retorikai fordulatok döntenek a magyar lakosság „túlfogyasztásáról”. A „túlfogyasztást” a napjainkra levonuló inflációs hullám számolja fel, ennek leple alatt pedig a támogatásleépítés és még inkább az árliberalizáció alakít ki egy, a tőke működésének megfelelő új fogyasztási szerkezetet és új piaci értékrendet a munkajövedelmek terén.
A fejlett piacgazdaságokban a munkabéreket szorosan az ország export-versenyképességének alakulásához igazítják, és kifinomult eszközökkel állítják be az éves kollektív bértárgyalások során. A nyitott piaccal rendelkező országokban ugyanis általános a felismerés, hogy az exportrendelések elmaradása munkahelyek tömegét veszélyezteti. Hogy pedig van-e konjunktúra, azt a bérek színvonala – tágabb értelemben az önköltség –, a kellő érzékenységgel alakuló valutaárfolyam dönti el. Beleszólnak a kilátásokba a környezeti tényezők is: a kölcsöntőke kamatának színvonala és a költségvetésbe befizetendő közterhek mértéke.
A belföldi piacunkat sújtó recesszió rászorítja a termelőket, hogy külföldi értékesítés után nézzenek, még ha ez sokszor nem is kínál valami jövedelmező üzletet. Ha túlságosan jól sikerül az exportoffenzíva, a termelők nem lesznek érdekeltek a hazai fogyasztás fejlesztésében. Ez ment végbe a gyarmati országokban, sőt Japánban és Dél-Koreában is. A hazai reáljövedelmek csak akkor fognak növekedni, ha arányos külkereskedelmi forgalom alakul ki. De mivel Magyarország évente a GDP mintegy 5 százalékát fordítja külföldi kamatfizetésekre, tartósan számolnunk kell a nagymértékű aszimmetriával s ennek inflációs reáljövedelem-mérséklő hatásával.
Kétségtelen azonban, hogy ha az árfolyam túlértékelt, az exportőrök a költségszerkezet javítására kényszerülnek. Az árfolyamnál jóval puhább korlátot jelent a magántőke számára a munkaerőpiac, ahol túlkínálat van. A munkabérek várhatóan nagy nyomás alá kerülnek. A másik puha korlát: az államháztartás, amelynek kiadási szerkezetét láthatólag ugyancsak nem hajlandó finanszírozni az adóprés alatt bimbózó hazai tőke. Ennek fényében lehet vizsgálni a fejleményeket a betéti és hitelkamatok terén vagy a költségvetés megfinanszírozása végett folyó kamatzsarolás (kincstárjegyek!) ügyében.
A magántőke nem államkapitalizmust akar, amelyhez kisebbségi résztulajdonosként statisztál, hanem az elmaradhatatlan kellékeket a működéséhez. Vagyis 1. nyomott munkabérköltségeket; 2. mérsékelt közteherviselést; 3. olcsó hitelforrásokat; 4. versenyképes valutaárfolyamot; 5. értékesítési piacokat és 6. működési biztonságot.
- gazdaság [6]