Mostanában, mint mindenütt, zsong-bong az élet a múzeumokban, a kiállítótermekben, a galériákban és másutt, színhelyeken, melyek a művészetnek bár nem templomai, de legalább kicsiny imaházai, sekrestyéi vagy épp ellenkezőleg, méretes tábori misehelyei. (Ha valamiben Magyarország már elég régen, még a hatvanas évek végén beérte a művelt világot, az éppen a kiállítási színterek leleményes megszerzésében és berendezésében mutatkozott meg; az elő- és hátsó terek, a vásár- és üzemcsarnokok, a presszószerű klubok és a klubszerű presszók fölfényezésében, a fölfényezés „kezelésének” és elfogadásának egyszerre ironikus meg áhítatos gesztusában; abban a tudatban – és a tudattal –, miszerint ha így van, hát így van, ha meg másként, hát másként, a művészet akkor is utat, sőt mennyet kér magának, s a jövő mindent megér egyébként is. A különbség meglehetősen érdektelen volt s maradt is. Warhol Factoryja, húsz év múlva a müncheni városi kultúrreferatúra Lothringerstrasséja, s arra tizenöt évvel nálunk az Újlak-csoport Tűzoltó utcája látszólag túl nagy, ég és föld különbséget mutat, de ne felejtsük a harminc évvel ezelőtti művházakat, kultúrokat, előcsarnokokat, KISZ-pinceklubokat, egyebeket, melyekben mihamar kitöltődött – így, visszafelé nézve legalábbis úgy látszik – az űr Kelet és Nyugat között, az időt illetően pedig a Factory és a Tűzoltó Street csúszik szépen lassan – ha nem is egybe, de legalább – mind közelebb. Persze ez csak – picit – maliciózus vicc, de azt azért nem tagadhatjuk, hogy egyrészt nincs mit tagadni, másrészt meg minek, hiszen a lényeg, a csinálásban rejlő lényeg a hatvanas-hetvenes években tényleg felismerődött itt vidéken is.
Szóval zsong-bong a (művészeti) élet, abban hiba nincs, s abban sem, hogy a dolgok lassan a helyükre, valószínűleg a végleges helyükre kerülnek. Önmaguk a dolgok és azok helyei persze már jó régen felismerődtek és megfogalmazódtak, csak hát az elmúlt évtizedeinket megszabó sajnálatos viszonyok nem sok esélyt adtak. Mára azonban szárba szökkenés tapasztalható, s a művészet belső hierarchiáját egy ideje nem valamifajta ideológiai ideálképek, hanem a tiszta és puritán materializmus diktálja.
A létra egyik végén – most márciusban – a Közgazdaságtudományi Egyetem aulájában rendezett Budapesti Art Expo, a másikon az Oriens ’92 vagy kifejtőbb nevén az I. Kelet-Európai Kultúrbörze (Békéscsaba) képzőművészeti „tagozata” feszít.
Az első Art Expo tavaly még – valami archaikus avantgardizmust sejtetve és a szegénységet nyilván kényszerűen, de nem szégyenlősen vállalva – a múlttal „azsúrban” a külvárosban, egy üzemépületben, ridegtartással rendeződött, s adott arra, legalábbis ez volt a néző benyomása, hogy a résztvevők jó része – a látszat szerint mindegyike – az úgynevezett progresszív képzőművészet elkötelezettje legyen. (Ezt a művészeti progresszivitást is meg kellene egyszer magyarázni vagy magyaráztatni.)
Ez a mostani Expo sem „regresszív”, ám a szervezők és a zsűri kompromisszumkészsége már az átlag art fair etalonhoz simul, s kitűnik, hogy nem akarnak kitűnni, hanem józan, polgári vásárt, jó üzletet igyekeznek kötni. Joggal és racionális szempontoktól vezérelve persze, hiszen leendő ügyfeleik is éppen ilyesmit kívánnának, egyelőre, sajnos, csak önmaguknak. Az Art Expo épp ezért nem elsősorban kiállítás, a művészet státusáról koncepcionális képet adó tárlat volt, még akkor sem, ha akként biztos nem is funkcionált volna rosszul, hanem „vállalat”, mely a szociológia szempontjait hívta elő.
A békéscsabai börze már másképpen festett. Friss, nyitott szemek itták be a megvehetetlen látványt: a szétrúgott gyárépületbe gyömöszölt performance-patenteket, tüzes-vizes bodyvicceket, melyeket csak az ment meg ilyenkor, hogy felismerhető az ártatlan akarat s az abból fakadó őszinte mindentleszarás, mely véletlenül és általában az elképzelések eredetére és eredetijére vonatkozik. A művészetszociológia szempontjai persze itt is működnek: a topográfiai margón-lét 1992-ben talán még dühítőbb, mint 1972-ben, amikor az önkaseroló magyarázatok is passzentosabbak voltak.
Mindez a Stúdió Galéria nagyszerűen kitalált sorozatának – a Gallery by Nightnak – némelyik estjére is vonatkozik. Az elmúlt hét egy-két feszengő és elmismásolt akciója azt a különös és bizonyos szempontból kínos, bár nem ismeretlen tényt illusztrálta, miszerint mindent, akár a legautonómabbnak és legindividuálisabbnak hitt eszközt is föl lehet küzdeni giccsé, s még nagyobb tehetségtelenség sem kell hozzá.
A performance lassan valóban kiürül; talán mert a színház szabadabbá és nyitottabbá vált, s beolvasztotta vagy legalábbis használatba vette mint stiláris helyet, talán mert a képzőművészetben a tárgykészítés újra értelmet kapott, talán mert a pénz útjai kifürkészhetek, s – nem talán, hanem bizonyosan – mert ezek mind összefüggenek. Az – mondjuk – elég szomorú lenne, ha a performance így kerülne itt a helyére, vagyis ez jutna számára: érdes revüként vagy ácsorgós bulik magánszáma gyanánt valahogy olyasformán kiódalogva a divatból, mint ahogy a hatvanas évek elején koptak ki a mozikból a híradó és a nagyfilm közötti artistaműsorok.
Az Art Expót az üzlet igenlése, a békéscsabai kultúrbörzét és a pesti egyestés galériazsúrokat viszont épp annak tagadása motiválja. Érdeken kívül, legalábbis aktuálisan túl teszi, teheti magát a pénzen a Germination 6 című nemzetközi tárlat, mely 13 európai ország 35 éven aluli képzőművészeinek biennáléjává vált az elmúlt években. Tavaly óta lengyel, cseh és szlovák művészekkel együtt magyarok is részt vesznek az eredetileg egy francia–német diákszövetség kiállítássorozatából kinőtt biennálén, melynek válogatott anyaga a Budapest Galéria Szabadsajtó úti és Lajos utcai termeiben látható.
A téli Stúdió-kiállítás emlékeivel mocorog a kényszer legalább valami vázlatos összevetés, „megfeleltetés” mozdulatára, de nem lenne sok értelme. Egyrészt, mert semmi valódi és általánosítható különbséget nem látok a magyarok és nem magyarok között, másrészt, a szerencsés válogatásnak köszönhetően, a Germinationon szereplő négy művész – Csörgő Attila, Erkel László, Gál Tamás és Linter Tamás – a legjobbak közül való, így a legkevésbé sem szorulnak arra, hogy sajátosságokra hivatkozva protézist kínáljunk nekik.
Érdekesebb néhány helyet említeni. Erkel László – Budapesten csak felében – bemutatott munkája archaikus és XX. századi, stalkeres tereket idéz meg, Gál Tamás szobra finom áttétellel Tatlinra s elsősorban, bármilyen különös is, annak festményeire utal. Csörgő Attila üvegszerkezete a virtuális és a reális tér határán állított csapdába csalja nézőjét, Linter Tamás pedig az emblematikus fogalmazás és a monochromitáshoz közelítő absztrakció viszonyát vizsgálja.
- Kultúra [6]