Négy évvel ezelőtt hagyta el Romániát. Szemlátomást nem vált „az anyanyelv árulójává” – ez E. M. Cioran kifejezése –, hanem továbbra is románul ír. Mégis: az emigrációs élet mindennapjaiban elvesztette az anyanyelvét.
Ez nagyon fájdalmasan érint. Szörnyű tapasztalat egy író számára. A megzavart kapcsolat a nyelvvel mindig mély és traumatikus marad. Aki azt mondja, hogy az író számára az emigráció öngyilkosság, annak nagyjából igaza van. Nekem és sorstársaimnak napról napra, olykor komoly erőfeszítések árán kell megküzdenünk ezzel az öngyilkossággal, kinek-kinek a maga módján.
Milyen tapasztalatokat között még az amerikai emigráció?
Már a Kelet-Európából Nyugat-Európába való átmenet is sokkhatást jelentett. Az ugrás Amerikába pedig fejesugrás volt egy tökéletesen másfajta világba, talán egy másik századba is. Nehezen tértem magamhoz Amerikában. Szerencsémre a Fulbright-ösztöndíj, amit egy évig kaptam Washingtonban, hozzájuttatott ahhoz a lélegzetvételhez, amelyre szükségem volt, hogy belemerészkedjek az amerikai örvénybe.
Fölöttébb tanulságos volt, hogy valamennyi előítéletünk, megfontolásunk és klisénk, amely érkezésünkkor nyomaszt, átértékelődik. Erre a kemény konfrontációra egy európai értelmiséginek egyenesen szüksége van. Ha Amerikában kell maradnom, persze mindez több lesz egyszerű tapasztalatnál. Valószínűleg földi létem végső szakasza lenne egy nagyon idegen, rendkívül terhes világban, amelyben a hétköznapi élet minden kockázatát minden pillanatban radikálisan éljük meg.
Ön kelet-európai irodalommal foglalkozik, tanít egy amerikai egyetemen.
A New Yorktól nem messze eső Bard College-ben tanítok. Igen jó hírű egyetem ez, ahol Hannah Arendt, Erwin Panofsky, Saul Bellow is működött. „Kelet-európai írók” címen tartok egy szemináriumot. Minden országból egy-egy írót választottam. Listámon szerepel Danilo Kis, Milan Kundera, Christa Wolf, Konrád György, Czeslaw Milos, román részről pedig Eugene Ionesco. Nem állt rendelkezésemre más román életmű, amit bemutathattam volna, ám a diákjaimmal sokat vitáztunk Romániáról, lonesco román gyökereiről, a román kultúrához fűződő viszonyáról.
Romániában megrázó változások mentek végbe: egy úgynevezett forradalom, amely valójában egy, a hajdani pártelit által szervezett államcsíny volt. Mekkora a reménye és bizalma a román nép, a román értelmiség megújhodási képességeiben egy ennyire traumatizáló diktatúra után?
Majd két hónapon keresztül kommentáltam az amerikai tévében és rádióban a romániai eseményeket, és jó érzékkel első pillanattól fogva elutasítottam a „forradalom” szó használatát. Jóllehet még nem tudtam, mi rejlik mögötte, lázadásról beszéltem. Időközben még zavarosabbá váltak a dolgok.
Sokan, akik hangoztatták, hogy népfelkelés, „forradalom” juttatta őket hatalomhoz, most politikai magatartásukkal bizonyitják, hogy sokkal inkább egy a párt és az állambiztonsági szervezet (Securitate) vezetésén belüli szakadásról, összeesküvésről volt szó – a fennálló politikai rendszer korrekciójáról, és nem a megváltoztatásáról.
A jelenlegi állapot lehangoló és reménytelen, noha talán nem teljesen abnormális az opportunizmus, cinkosság, demagógia hosszú évei után.
Ami a román nép regenerálódását illeti, ebben differenciálnék. A román kultúrát mindig is különös képesség jellemezte „a fokozatok fölégetésére”, miként azt George Calinescu[1] nevezte. Mindig is rákényszerült az ugrásszerű fejlődésre: az elmaradottság hosszú szakaszait kellett így behoznia, és bebizonyította, hogy képes erre. Hiszem, hogy most is bebizonyítja majd. Az írók és művészek tehetsége Románia erőssége volt mindig is, még ha a kompromisszumok, a gyávaság, a szélhámosság légkörében veszendőbe is ment. Több mint ötven évvel ezelőtt mondta George Enescu[2]: „Ha politikánk és közigazgatásunk művészi gazdagságunk magaslatán állna, akkor a Föld legboldogabb országai közé számítanánk.”
Abból az identitásválságból, amelyen Románia napjainkban keresztülmegy – s ami ott rendszerint szinte gyermeki, ha éppen nem barbár végletekhez vezet –, tiszta fejjel, kiegyensúlyozott módon kellene egy az európai integrációhoz vezető megoldást találni. Ez Románia alapproblémája. Ha ez az identitásválság elhúzódik, és Románia elsüllyed a régi nacionalista gondolkodási minták és kényszerképzetek mocsarában, nézetem szerint ismét zsákutcába kerül.
Románia ortodox keresztény vallású latin ország. A román fasiszta mozgalom ortodox keresztény mozgalom volt. Rendkívül fontos pillanatot élünk, mindkét fogalmat újra kell értékelni. Be akar-e lépni Románia mint európai ország e század országainak közösségébe, vagy visszatér egy a politika által már eltorzított, manipulálható mitológiához, visszasüllyed egy ortodox keresztény és nacionalista fundamentalizmusba, amelyről ma már minden gyerek tudja, hová vezethet. Régi, makacs tendencia ez a román kultúrában, amelyhez mindig is csatlakoztak befolyásos és jelentős román értelmiségiek. Legfőbb ideje lenne, hogy ezt a tényállást kritikus módon, higgadtan, éles szemmel újraértékeljük, és remélem, hogy ez nemcsak az én véleményem, hanem mindazoké, akik azt kívánják, hogy Románia végre olyan legyen, amilyennek valamennyien álmodjuk, s amilyennek lennie kellene: toleráns, tisztafejű, humorban gazdag és jó értelemben véve hedonisztikus társadalom.
Romániában olyan állapot uralkodik, amikor a frusztráció felfokozott, megalomániás hiúsággal keveredik; ez jellemző a román értelmiségire és az egyszerű emberre is, aki azt hiszi, hogy Románia a világ köldöke, hogy sehol sem olyan kék az ég, mint ott, hogy a romániai „virágzó lankák” „a Paradicsom küszöbe”. Ez persze érthető mindenkinek, aki a hazáját szereti, mégis gyermeteg elvakultságot mutat. Románia valóban szép ország, a román nép valóban sok kiváló tulajdonsággal rendelkező intelligens nép – csakúgy, mint más népek; semmivel sem több, sem kevesebb. Ám miként említettem, a frusztráció és a megalománia tipikus keveréke miatt a román egyfelől úgy gondolja, hogy ő a világ közepe, másfelől túl érzékenyen reagál minden kritikára. A tetejében fölöttébb nagyravágyó, ami tulajdonképpen a sérülékenység túltengéséről, semmint erőről, önbizalomról árulkodik.
Márpedig ez a dilemma megoldhatatlan Románia múltjának és jelenének józan, igazságos és realista megvitatása nélkül. Akad már néhány kezdemény ilyen értelemben. Utalnék itt prof. Virgil Nemoianunak, a washingtoni Catholic University tanárának kitűnő dolgozatára: „Búcsú az eminescuanizmustól” (azaz M. Eminescu román költő nacionalista politikai magatartásától), amely az alábbi alapvető követelményt állítja Románia elé: végérvényes szakítás egy tradicionálisan soviniszta, történelemellenes, ahistorikus, izolációs tendenciától – amely nem egyéb, mint kilépés a történelemből –, mégis több kiemelkedő tudós képviselte, maga Cioran is, Constantin Noica,[3] olykor még Lucian Blaga[4] is, jóllehet valamennyien Nyugaton tanult értelmiségiek voltak. Mindez azonban nem tárgyalható a legrosszabb fajta általános nacionalista mélyáram feltételei között, amely a román sajtó egy részét napjainkban jellemzi. Ugyanaz a sajtó, amely éveken át hasznot húzott Ceausescu támogatásából, s elősegítette a közvélemény megmételyezését, a legostobább nacionalista politikát, manapság, az úgynevezett demokrácia előnyeivel visszaélve, megkísérli ugyanazt a szűk látókörű, ostoba, elzárkózó és izolacionista ideológiát terjeszteni. A Romániában uralkodó általános zűrzavarban, ami már-már latin-amerikai méreteket ölt, a végzetes áttekinthetetlenség nem csupán a történelmi, hanem a legfrissebb eseményeket is uralja; még azt sem tudjuk, forradalom volt-e vagy összeesküvés, ki kire lőtt, nem tudjuk, kit milyen okból tartóztattak le… Ebben a légkörben, amely fenntartja a titkolózást, a riadalmat, a szörnyű frusztrációt, beszélni kellene végre az úgynevezett terroristák eltűnéséről, akikről még azt sem tudjuk, voltak-e egyáltalán, illetve hová lettek. Más, ezúttal láthatóbb, azonosíthatóbb terroristákkal együtt időszerű lenne megnevezni őket. Ezeknek az új-módi terroristáknak az aláírása megjelenik a sajtóban, s ugyanazt az ügyet szolgálják tollal, amelyeta vélhető terroristák fegyverrel a kezükben szolgáltak.
Ám ezek olyan kérdések, amelyeket nem külföldön és nem egy beszélgetésben lehet megoldani. Ezeket a román nyilvánosságnak kell megoldania, hogy megnyugodjon a hangulat, hogy valódi nemzeti konszenzus alakuljon ki a gyűlölet, a hecckampány, a gyanú, a manipuláció, a demagógia általános légköre helyett, és hogy ne olyan konszenzus jöjjön létre, mint a tavaszi választás eredményeképpen.
Sajnos, hat nagy regénye, valamint irodalmi esszéi németül nem hozzáférhetőek. Négykötetnyi elbeszélést olvashattunk németül, ezek túlnyomó többsége önéletrajzi fogantatású, és két alapélményt dolgoznak fel: a transznisztriai koncentrációs tábor (1941–1945) traumáját és a vigasztalan elidegenedést a totalitárius rendszerben. Milyen szerepet játszott az írás abban, hogy úrrá legyen sorsának nehézségein?
A háború utáni bonyolult években, amikor felnőttem, ezekben a zavaros években, amelyek jóval komplexebbek voltak, mint ahogy az a mai nyugati közvélemény előtt köztudomású, igyekeztem felépíteni identitásomat, hogy úrrá legyek belső sérülékenységemen és életutam szomorú kezdetein. Ezért az emigráció talán fájdalmasabban érintett, mint másokat; hiszen annak az identitásnak az elvesztését is jelentette, amelyet lassan, gondosan felépítettem – és amely páncélként védett a külvilág ellen. Nekem az írás a túlélés, a terápia és az ellenállás eszköze volt. Jóllehet igen korán, már serdülő koromban írni kezdtem, a publikálás óriási akadályokba ütközött. A sztálini időben szinte semmit sem írtam, nem is jelentettem meg. Majd hosszú évekig mérnökként dolgoztam, ez testileg is meglehetősen fárasztó volt. Ahogy az idők folyamán ezt a szellemi önéletrajzot építgettem, tudatosodott bennem, hogy ebben rejlik ellenállásom ereje; nekem az írás volt és maradt a megoldás. Minden energiám, minden optimizmusom erre irányul. Remélhetőleg nem pusztulok bele ebbe az új traumába és továbbra is tudok majd írni, sőt hasznosíthatom a fájdalmas élményeket.
Hogyan élte meg a románok antiszemitizmusát és idegengyűlöletét? Vajon mindig a kisebbség lesz a bűnbak egy kollektív csőd esetén, amely voltaképpen csak részben függ a külső terrortól?
Előrebocsátom, hogy nem szeretem az áldozat szerepét, és igyekeztem kerülni ezt akkor is, amikor még Romániában éltem, negyven éven át. Adódnak azonban pillanatok, amikor sajnos, lehetetlen önmagam előtt elhallgatni a tényeket. Az antiszemita felhangok rendkívül fájdalmasan érintettek, kivált, mert meglehetősen szűk baráti körben forogtam azelőtt, ahol sohasem éreztem efféle megnyilvánulásokat. Ezt a Románia-képet akartam megőrizni magamban: a barátaim Romániáját, nem pedig a kívülről betörő agresszióét.
A szélsőségesen nacionalista, szeszélyes Ceausescu-diktatúra idején, amikor az egész román nép rettenetesen szenvedett, illetlenségnek éreztem antiszemitizmusról panaszkodni. Orcátlanságnak tűnt volna azt mondani, hogy többet szenvedek, jóllehet fölöttébb elkeserítőnek éreztem a helyzetemet. Ez idő tájt azonban arra gondoltam, hogy egy koncentrációs táborban, ahol mindenki egyformán szenved, például egy szemüveges még inkább sérülékeny. Az elnyomók mindig is élvezetet leltek abban, hogy játsszanak áldozatukkal, kitéphetik a kezéből a szemüvegét, összetörhetik, hogy még inkább megalázzák, még nagyobb szenvedésnek tegyék ki. Fontos-e ez a részlet egy olyan összképben, ahol mindenki szenved és az elkeseredés határán áll? Ez itt a kérdés. Talán nem az, ha mindannyiukra gondolunk. De én azt hiszem, mindig is az egyénre kell figyelnünk, mert ő testesíti meg az igazi emberi értékeket.
A visszataszító Ceausescu-diktatúrát követően, amit még a párttagok és a Securitate embereinek nagy része is ellenszenvesnek találhatott, meg voltam győződve arról, hogy ez az agresszív sovinizmus a románokat végérvényesen visszatartja majd attól, hogy visszatérjenek egy ilyen bornírt ideológiához. Mélységesen megdöbbentett és megdöbbent, hogy nem így történt, hogy ismét előtörhettek a soviniszta indulatok, hogy közvetlenül Ceausescu után mintha egyfajta visszavágyódás derengene fel ezután az infernális korszak után. Megfoghatatlan, mi rejlik az emberben; mindig fel kell készülnünk a legnagyobb és sajnos a legrosszabb meglepetésekre.
Romániában még inkább, mint másutt?
Azt hiszem, igen. A románok nem hajlandóak bevallani a román holocaustot, kerülik, hogy megvitassák ezt a kérdést. Azt állítják, hogy minden bűnt a németek követtek el. Ez hazugság. 1938–39-ben a szélsőjobboldal már nagyon erős volt. Ion Antonescu marsall[5], akit most nemzeti hősként újra felfedeznek – nem véletlenül kötött szövetséget Hitlerrel. Nem akarom itt Antonescu esetét egyszerűsíteni. Nem akarok karikatúrát csinálni belőle; nehéz történelmi időben volt az ország vezetője. Objektíven kell a szerepét megítélni, és nem úgy, ahogy a kommunisták ítélték meg. Mégis paradoxon: az ember, miután megszabadul az egyik zsarnoktól, első dolga, hogy rehabilitáljon egy másikat, ahelyett, hogy a román demokrácia hagyományaihoz igyekezne visszanyúlni, még ha az kevéssé fejlett, némiképp fogyatékos is volt.
Jellemző az is, hogy most az egész kommunizmust az oroszok, zsidók és magyarok nyakába varrják. Ez teljességgel hamis kép. Lehetséges, sőt valószínű, hogy a Kommunista Párt illegális szakaszában és 1945-ben a román KP többsége a nemzeti kisebbségekhez tartozott. De mit számít 1000 tag – ennyi tagja volt akkor a pártnak – egy olyan országban, ahol közel 800 ezer zsidó, 500 ezer német és kétmillió magyar élt kisebbségként? A központi vezetés tagjai netán ezt a népességet képviselték? Semmiképp. Talán Gheorghe Gheorgiu-Dej[6] és Ceausescu zsidó volt? Nem.
Mircea Dinescu egyszer azt mondta, hogy Ceausescut megdöntése után egy újságban a legkomolyabban „tatár cigányként leplezték le”…
Mindez csupán stratégia, hogy a román fasizmussal, a hadsereg által végigvitt pogromokkal, a román kommunizmussal való szembenézést elkerüljék. A „Pitesti-jelenség” (Pitesti Bukaresttől északra fekvő város, ahol 1949–52 között különleges pszichikai kínzási módszereket dolgoztak ki, amelyeknek lényege abban állt, hogy a foglyok kölcsönösen egymást gyötörték, ami a személyiség teljes kioltásához vezetett) például jellegzetesen román, egyedülálló a kelet-európai kommunizmus történetében. Nem zsidó, nem magyar és nem cigány jelenség.
Mindaddig, amíg egy nemzet nem képes nyíltan és radikálisan szembenézni a saját történelmi fejlődésével, arra sem képes, hogy helyesen értékelje saját, kiváló kvalitásait. Azt hiszem, a román kommunizmus sajátossága határtalan opportunizmusában és kegyetlenségében rejlett. Ez olykor még erősebb volt, mint a szomszédos országokban. A román fasizmus olykor kegyetlenebb volt, mint a német. A háborúból rendelkezésünkre állnak német hatóságok bukaresti jelentései, amelyek felhívták német feljebbvalóik figyelmét a románok elfogadhatatlan kegyetlenkedéseire. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy a németek jobbak voltak, csak éppen ők „szervezett”, „törvényes” módon követték el barbárságaikat, és sokkolta őket a román barbárság.
Ahhoz, hogy tisztességesen megvitassuk a román fasizmust és a román kommunizmust, fel kell tárnunk a valóságos okokat. Míg a román fasizmus a jobboldali hagyományban gyökeredzett, a román kommunizmus úgy hatolt be az országba, mint teljesen idegen elem, hiszen Romániában a baloldalnak sohasem volt erős hagyománya. A kommunizmus opportunizmusként lépett fel, mint túlbuzgó kegyetlenség és barbárság, és ebből eredeztethető valamennyi konzekvenciája. Nem szabad mindig mindent mások számlájára írni: a fasizmust a németek hozták be, a kommunizmust az oroszok, ők rontottak meg bennünket, ők korrumpáltak…
Jóllehet, szinte minden, amit ír, személyes élményektől átitatott, rám különösen mély benyomást tett az a pontosság, ahogy az emberi lélek szétesését megfigyeli. Gondolja, hogy az elnyomás gépezete alatt megkopott lélek analízise a nyugati társadalmakra is érvényes?
A totalitárius eszmék és uralkodási formák nem az égből pottyantak. Lehetőségként ott bújnak meg az emberben. Az ember és ember közötti diktatórikus és kegyetlen kapcsolatok már mikrostruktúra formájában is megfigyelhetők, nemcsak társadalmi összefüggésekben: szülő és gyerek, férfi és nő viszonyában: mindenütt megtaláljuk, ha az emberi lelket vizsgáljuk, a különbség csak annyi, hogy egy szabad társadalomban, egy jogállamban ezek a patologikus hajlamok inkább egyéni síkra korlátozódnak. Persze, a demokratikus társadalomban is ott lappanganak a totalitárius késztetések. Hányan mondják Nyugaton, hogy diktatúrára van szükség, rendet kell teremteni, mert ez így nem mehet tovább? És az erőszak nem más, mint egyfajta szelep.
Ha a Nyugat több empátiával és toleranciával figyelte volna az elmúlt negyven évben végbement kelet-európai eseményeket, sok mindent meg tudott volna magáról az emberről, ami számára is hasznos lehetne. Ilyen értelemben hathat gyógyító erővel némely kelet-európai író munkája a Nyugat számára.
De bármily fájdalmas és félelmetes a történelem, mégiscsak rendkívüli kaland. Olykor lidércnyomás, mert agresszív erők gomolyognak benne. Más az a történelem, amit itt tanul egy gyerek, mint amit egy másik országban tanítanak. Ugyanaz az esemény az egyik nemzet számára győzelmet, dicsőséget jelent, a másik pedig vereségként, gyászként éli meg. Pontosan így van ez számos kelet-európai országban is: feltehetően az, amit Romániában tanítanak, különbözik attól, amit Magyarországon oktatnak ugyanarról az eseményről. Az egyik számára jó az, ami a másik számára rosszat jelent, csupán mert országhatárok választják el őket. Ha – persze ez szinte utópia – létezne a történelemfelfogásnak egy kevésbé görcsös módja, ha az iskolában a gyerekeknek a történelmi események relativitását magyaráznák meg, akkor belátnák, hogy az a tény, hogy egy nemzet elveszít egy háborút, és az ellenségei ezt a vereséget győzelemként ünneplik, ugyan fájdalmas, de még fájdalmasabb, hogy egyáltalán megindították ezt a háborút. Végre megértenék, hogy győzelem, diadal az egyik oldalon, vereség, megaláztatás a másikon csupán ugyanannak a rossznak két oldala.
Ha nem is igazán optimista, de józan megjegyzéssel zárnám: az, hogy mi itt beszélgetünk, hogy az embernek könyvre és párbeszédre van szüksége, annak a jele, hogy a gonosz nem diadalmaskodott; hogy a rosszal szembeni ellenállás éppoly erős, mint maga a rossz.
Jegyzetek
[1] George Calinescu – 1899–1965, író, irodalomtörténész
[2] George Enescu – 1881–1955, zeneszerző
[3] Constantin Noica – 1909–1987, kultúr- és nyelvfilozófus
[4] Lucian Blaga – 1895–1961, költő és kultúrfilozófus
[5] Ion Antonescu – marsall, 1940–44-ben a kormány elnöke, 1946-ban kivégezték
[6] Gheorghe Gheorgiu-Dej – 1945–54 a központi bizottság főtitkára, 1955–60 a központi bizottság titkára, 1961–65 az államtanács elnöke
- Kultúra [6]