Sajátos bűnözők
A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint bűnöző az a személy, „aki (súlyosabb) bűncselekmény(eke)t követ(ett) el”.
Gondolnánk-e, hogy e meghatározást a ma hatályos magyar jog szerint ki lehet „érdemelni” akár a következő mondat közlésével is: „Mostanában gyakran gondolok édesapám szavára, aki szerint a politikusok olyanok, mint az utcalányok: egyik pillanatban nyalják-falják egymást, aztán kis kézitáskájukkal csépelik a másik fejét.” Pedig e sorok szerzője ellen az ügyészség 1991-ben a Btk 269. paragrafus (1) bekezdésébe ütköző közösség elleni izgatás súlyosabb, három évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett bűntetti alakzata alapján emelt vádat. (Az ügyről beszámolt a Beszélő 1991. október 19-i száma.)
Az 1989-es „háromoldalú kerekasztal”-tárgyalásokat követő sarkalatos törvényalkotás első produktuma éppen a Btk. módosítása volt, amelynek során az akkori ellenzék érdekében igyekeztek kigyomlálni az önkényesen értelmezhető határozatlan jogfogalmakat. Ennek során az állam elleni bűncselekmények között elhelyezett izgatást és a közrend elleni vétségnek minősülő közösség megsértését összevonták a köznyugalom elleni bűncselekményként szabályozott közösség elleni izgatásba. Az új tényállás védendő jogi tárgyai közül elhagyták az állam alkotmányos rendjét, valamint szövetségi, barátsági vagy együttműködésre irányuló egyéb nemzetközi kapcsolatait, másfelől a nagy nyilvánosság előtti elkövetést alaptényállási elemmé tették.
Közösség elleni izgatások
A közelmúltig a Btk. 269. §-a a közösség elleni izgatásnak két, egymástól jól elkülöníthető tényállását szabályozta. Az (1) bekezdésben foglalt súlyosabb alakzat tényállási eleme a magyar nemzet vagy valamely nemzetiség, valamely nép, felekezet, faj, továbbá a lakosság egyes csoportjai elleni gyűlöletre uszítás. A (2) bekezdés szerinti vétséget az követi el, aki a magyar nemzetet, valamely nemzetiségét, népet, felekezetet vagy fajt sértő vagy lealacsonyító kifejezést használt.
A gyűlöletre uszítás alkalmas lehet a társadalmi béke megzavarására azáltal, hogy magában hordja az erőszak vagy az erőszakkal való fenyegetés veszélyét, a Btk. indokolása által gyalázkodásnak nevezett enyhébb alakzatról viszont ez nem mondható el.
Anarchista Újság, 1991. augusztus
1991 augusztusának végén a közösség elleni izgatás vétségének, vagyis enyhébb alakzatának alapos gyanúja miatt a rendőrség „tárgyi bizonyítási eszköz”-ként lefoglalta a Budapesti Anarchista Csoport által a pápa látogatása alkalmából kiadott és az eseménysorozat alatt árusított Anarchista Újság ’91/4. számának valamennyi fellelhető példányát.
Az „Újabb cirkusz” címet viselő vezércikk például a szentatyát az anarchisták ideálját jelentő uralomnélküliség ellentétét képező tekintélyelvű és erőszakos politikai hatalom képviselőjeként mutatja be.
„Megbocsátóan szelíden nézi, hogy csúsznak-másznak előtte az emberek a porban, s az ember eme megalázásának gyalázatát ünnepelve, hálatelt ima rebben a magasba.” (…) „Az egyház nem hit kérdése. Ha az volna, ha a katolicizmus nem volna más, mint egy személyes meggyőződésből levont személyes következtetés, akkor a pápa látogatása is csak Magyarország katolikus polgárainak magánügye lenne, nem pedig hónapok óta beharangozott nemzeti ügy… A pápa: politikum, mert térít, prédikál, előír és befolyásol… A pápa: hatalom.” (Anarchista Újság, ’91/4.)
(E perről szintén beszámol a Beszélő, 1991. október 12-i számában.)
Békés Megyei Hírlap
Az izgatás súlyosabb, bűntetti alakzata alapján indult büntetőeljárás az MDF egy békéscsabai parlamenti képviselőjének feljelentése nyomán a Békés Megyei Hírlap egyik állandó külső munkatársa ellen a lapban megjelent politikai publicisztikája miatt. A feljelentő szerint az ominózus cikk „a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít”. A sértett lakossági csoportok pedig: „a megválasztott országgyűlési és önkormányzati képviselők, a pártok választott vezetői, általában a politikában aktívan részt vevők összessége”.
„Megutáljuk azt a szót, hogy politika, mert politikai érdekből történik az ország lezüllesztése, tönkretétele. Miféle politika, és milyen érdek ez? Kinek az érdeke? Rágondolni is iszonyat, hogy habzó szájú vezérszónokok és alamuszi despoták »kompromisszumán« dől el a sorsunk. Ehhez is van »kompetenciájuk«? Sok »legitim« hólyag. Csupa undorító szó, hányingert kapok, apró kiütések lesznek a bőrömön, ha csak hallom őket.” (Békés Megyei Hírlap)
Mónus Áron
1991 nyarán kezdték terjeszteni Budapesten egy Franciaországban élő magyarnak, Mónus Áronnak a szegedi nyomdában készített, az állítólagosán francia Interseas Editions nevű kiadó által gondozott, „Összeesküvés: a nietzschei birodalom” című könyvét. A fajgyűlölettel átitatott, zagyva antiszemita „mű” több mint kétszáz oldalán a szerző azt igyekszik bizonygatni, hogy a világot több mint száz éve egy szabadkőműves–zsidó–cionista–kommunista–plutokrata összeesküvés tartja hatalmában. A szerző érvanyagát hivatott szolgálni Hitler Mein Kampfjának mintegy húszoldalas részlete is. A Legfőbb Ügyészség közösség elleni izgatás alapos gyanújával eljárást indított a szerző ellen, az elmemű fellelhető példányait pedig mint bizonyítási eszközöket lefoglalták.
Csendőrsors
Ugyancsak 1991 nyarán kezdeményezett eljárást az ügyészség az MDF miskolci szervezete által kiadott „Csendőrsors Hernádnémetitől Floridáig” című könyv szerzője, Szendi József, a nyilaskeresztes párt egykori tagja, háborús bűnös ellen. A vádirat szerint a hajdani csendőr visszaemlékezései hemzsegnek a zsidó és cigány közösségek elleni gyűlöletkeltésre alkalmas kijelentésektől.
Hunnia 1991, 18. sz.
A parlament egyik ellenzéki képviselője 1991 májusában interpellációt intézett a legfőbb ügyészhez „egyes szélsőjobboldali jelenségek tárgyában”. Beszédében egyebek mellett kérte a vádhatóság képviselőjét, közösség elleni izgatás vádjával indítsanak büntetőeljárást a Hunnia című folyóirat szerkesztői és az ez évi 18. lapszám meghatározott cikkeinek szerzői ellen.
A lap két írást is közölt egy bizonyos Padányi Viktor tollából. Az egyik – mely a „Néhány szó a zsidó katasztrófáról” sokatmondó címet viseli – a szerzőnek Ausztráliában napvilágot látott, „A nagy tragédia” című kötetéből való.
A második világháborúban elpusztult mintegy 60 millió áldozat közül másfél millió volt a zsidó, melyből 1,2 millió írható a szovjetek és 300 ezer a nácik számlájára, a magyarországi zsidó áldozatok száma pedig nem száz-, hanem tízezres nagyságrendű. Sőt Padányi még ezt a számot is megpróbálja igazolni, mondván, hogy a nácik és szövetségeseik zsidópolitikájának motívuma a „háborús ellenféllel együtt dolgozó zsidósággal szemben” érzett, az „ellenségnek kijáró gyűlölet” volt. A zsidó katasztrófa lélektani alapja – Padányi interpretációjában – a hazátlan, nemzethez, családhoz nem kötődő „zsidó lélek” volt, és a népek jogos követelése volt világszerte az átlag 2-7 százaléknyi kisebbség gazdasági, kulturális uralmának véget vetni. A tengelyhatalmaknak ezért – vonja le a következtetést a szerző – jogukban állt a hazaáruló zsidókkal szemben védekezni, és őket táborokba záratni, ahol a fegyelem nem volt „igazságtalan és rosszindulatú”. A zsidók halálozási aránya akkor kezdett emelkedni – így Padányi –, amikor a legjobb németek a frontra mentek, és a táborok adminisztrációja „felhígult” zsidókkal, és „egyszerre felütötte a fejét az élelmiszerekkel és egyéb ellátmánnyal azelőtt ismeretlen üzérkedés.” (Kivonat Padányi Viktor Hunnia-beli cikkéből)
Szomorú tény, hogy a magyar Országgyűlés egyik képviselője, az elévülési törvénytervezetéről később híressé vált Zétényi Zsolt a parlament emberi jogi (!) bizottságának ülésén tudományos műnek nyilvánította Padányi írását.
A másik Padányi-cikk tarthatatlannak minősíti a háborús bűnösség jogi kategóriáját, és a kelet-európai országokban felelősségre vont háborús bűnösöket „a háborúban bűntelen öt kis nemzet színe-virágának” nevezi.
A Hunnia 21. sz. nem!
Nem indult viszont eljárás a Hunnia 21. számával kapcsolatban, ahol Benedek István publikálta véleményét Padányi tanulmányairól.
„Mindig tudtuk, hogy a hatmilliós veszteség erősen eltúlzott szám; azt is tudtuk, hogy a – Padányi szerint másfélmillió nem mind a nácik áldozata volt, hanem a háborúé is… Sajátságos módon a zsidó tragédiáról egy egész világapparátus beszél immár fél évszázada, a többi 50-60 millió tragédiájáról és a visszaütés borzalmairól mélyen hallgat mindenki… Padányi… a háborús bűnösség fogalmának abszurditását mutatja ki. Tudtommal első ízben mondja ezt ki valaki, és teszi érvelésével – és példáival – abszolút evidenssé. Bűnös az, aki elveszti a háborút.” (Benedek István, Hunnia 21. sz.)
A Hunnia egyébként azóta sem hagyott fel a holocaustot kisebbíteni szándékozó írások közlésével. A folyóirat 1992. februári száma tartalmazza annak az Egyesült Államokban megjelent brosúrának a részleteit, melyből a következő idézet való: „Meg kell jegyezni, hogy sok ember, köztük zsidók is megkérdőjelezik, hogy úgy történt-e a Holocaust, mint azt a cionista propagandisták leírják – legalábbis méreteit illetően.” E szavakra rímel az az ugyancsak a tengerentúlról érkezett tudósítás, mely szerint az USA-ban „az utóbbi időben már követni sem lehet a „hatmillió zsidó pusztulását” megkérdőjelező könyveket, tanulmányokat, cikkeket. Az adatok rendkívül széles skálán mozognak: százezertől több millióig.”
A Szent Korona 14 megállapítása
A budapesti X. és XVII. kerületi ügyészség 1991 februárjában vádat emelt A Szent Korona című hetilap főszerkesztője, annak helyettese és felelős szerkesztője ellen az újság 1990. évi II. évfolyamának különböző számaiban közölt cikkek összesen 14 megállapítása miatt. A vád tárgyává tett kijelentések közül két esetben az izgatás enyhébb, a többi esetben a súlyosabb alakzat megsértésével vádolják a szerzőket.
A vádirat szerint a két „gyalázkodó” kifejezés egyaránt a magyar néppel szembeni sértő és lealacsonyító. Az egyik az újság 1990. március 7-én megjelent számának „Mátyás király halálának 500. évfordulóján” című cikkében található:
„Mátyás királyt – az egész nemzeti történelmünkkel együtt – sutba dobta a Hatalom, mint avítt ócskaságot, idejét múlt kacatot. Melldöngetve próbálnának Európába vonulni, ha Európa szívesen látná a bolsevizált balkáni magyar csordát…” (Szent Korona, 1990. márc. 7.)
A másik önértékelő megállapítás pedig az 1990. július 4-i szám „Trianoni gondolatok” címet viselő opusában volt olvasható.
„Mert a nemzet java az elszakított területeken él… Nem itt, ahol a magyarság csak keveseknek számít. A többség pedig saját és fejébe ültetett demagógiáját vallja.” (Szent Korona, 1990. júl. 4.)
Az ügyészség megítélése szerint a gyűlöletkeltő kijelentések a román nép, illetve a zsidó nemzetiség ellen irányulnak. Az előbbire példa a lap 1990. április 25-i számában megjelent „Még egyszer Erdély” című cikk alábbi gondolatai: „…az egész román történelem – és ezt teljes felelősséggel mondjuk – a hitszegések és köpönyegforgatások sorozata… Jogunkban van tehát a magyar–román határ sérthetetlenségét azonnali hatállyal felmondani.”
A zsidósággal szembeni gyűlöletkeltés okán képezi vád tárgyát az újság 1990. augusztus 7-i számában a művelődési és közoktatási miniszterhez intézett nyílt levélnek „nemzeti Magyarországot” követelő passzusa.
„Hazánkat nem a magyar nép vitte csődhelyzetbe, anyagi romlásba, nem kell a zsidó tőke diktatúrájának szolgai módon alávetni magunkat.” (Szent Korona, 1990. aug. 7.)
Az éppen megindult per első tárgyalási napján a Szent Korona szerkesztőinek védőügyvédje feltételes elfogultsági kifogással élt, „amennyiben a tanács tagjai közül valaki román nemzetiségű vagy zsidó származású”.
Felfüggesztik az ügyeket
A kifogás elutasítását követően pedig a bírói tanács vezetője felfüggesztette az eljárást, és az Alkotmánybírósághoz fordult annak eldöntése érdekében, vajon a Btk. közösség elleni izgatásra vonatkozó rendelkezései nem sértik-e a véleménynyilvánításnak az alkotmányban garantált szabadságát? Az Alkotmánybíróság döntéséig mind a bíróságok, mind pedig az ügyészségek felfüggesztették valamennyi folyamatban lévő izgatási üggyel kapcsolatos eljárást.
Mit mond az Alkotmánybíróság?
Az Alkotmánybíróság e héten hozott határozatában alkotmányosnak ítélte a Btk. 269. § (1) bekezdésében szabályozott gyűlöletre uszítás tényállását, ugyanakkor alkotmányellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a (2) bekezdésben foglalt gyalázkodást. Az ítélet indokolása abból indul ki, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett szerepe van az alkotmányos alapjogok között, tulajdonképpen egyfajta „anyajoga” az ún. „kommunikációs” alapjogoknak. Az alkotmánybírák felfogása szerint a szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi, hiszen egyedül ez felel meg az alkotmány ideológiai semlegességének. Ezzel szemben a gyalázkodási tényállás valójában a vélemény értéktartalma alapján minősített, s ehhez a köznyugalom sérelme csak feltételezés és statisztikai valószínűség alapján kapcsolódott.
Köznyugalom és tolerancia
A köznyugalom ráadásul – mutatott rá az alkotmányvédő testület – maga sem független a véleményszabadság helyzetétől. Ahol ugyanis az emberek sokféle véleménnyel találkozhatnak, ott a közvélemény toleráns lesz, míg zárt társadalmakban sokkal inkább felkavarhatja a köznyugalmat egy-egy szokatlan hang is. Másrészt a véleménynyilvánítás szükségtelen és aránytalanul szigorú korlátozása a nyitott társadalom ellen hat. Egy ilyen társadalomban ugyanis aki gyalázkodik, magát bélyegzi meg, s lesz a közvélemény szemében „gyalázkodó”. A gyalázkodásra bírálatnak kell felelnie, nem pedig büntetőjogi büntetésnek – szól az alkotmányőrök érvelése. Ugyanakkor ehhez hozzátették még, hogy a közösségek méltósága képezheti a véleménynyilvánítás alkotmányos korlátját. A határozat tehát nem zárja ki, hogy erről a törvényhozó akár a gyűlöletre uszítás tényállásán túlmenő büntetőjogi védelemmel is gondoskodjék. Az alkotmánybírák felfogása szerint azonban a közösségek méltóságának hatékony védelmére más jogi eszközök, pl. a nem vagyoni kártérítés alkalmazási lehetőségeinek bővítése is alkalmas.
Mikor korlátozhatók az alapjogok?
Az Alkotmánybíróság egyébként már többször is foglalkozott az alapjogok korlátozásának alkotmányos feltételeivel. Ahhoz, hogy az alapjogok korlátozása ne legyen önkényesnek minősíthető, az alkotmánybírósági gyakorlat szerint a következő feltételeknek kell teljesülniük. A korlátozásnak valamilyen kényszerítő oka kell legyen, pl. egy másik alapjog érvényesíthetősége. Ennek a célnak arányban kell állnia a megvalósítás érdekében okozott alapjogsérelem súlyával. A törvényi korlátozásnak alkalmasnak kell lennie a cél elérésére. Ugyanakkor a törvényhozó köteles az alkalmas eszközök közül a legenyhébbet választani.
Érdemes közelebbről szemügyre venni e feltételek meglétét a Btk. izgatási tényállása kapcsán.
Mondható-e, hogy a véleménynyilvánítási szabadságnak az izgatási tényállással való korlátozása olyan erős, ésszerű, kényszerítő jellegű okra vezethető vissza, amely arányban áll a korlátozás által okozott alapjogsérelem súlyával?
A korlátozás oka lehet egy másik alkotmányos alapjog érvényesíthetősége. Természetesen ahhoz, hogy az alapjogok kollíziója esetén elfogadható legyen a korlátozás kényszerítő volta, igazolásra szorul, hogy a védett alapjog adott esetben „erősebb” annál, mint amit annak érdekében korlátoznak. Véleményem szerint a Btk. 269. § (2) bekezdésében foglalt „gyalázkodást” nem valamely alkotmányos alapjog érvényesítése érdekében szankcionálta a törvényhozó, így azok nem minősíthetők olyan oknak, amely kényszerítő erővel tenné indokolttá a véleménynyilvánítási jog korlátozását. E szabadságjog ugyanis azt jelenti, hogy az állam – mindaddig, amíg nem fenyeget a társadalmi béke megzavarása – nincs felhatalmazva a véleménynyilvánítás korlátozására.
A demokratikus jogállam keretei között természetesen kívánatos olyan politikai kultúra kialakítása, amelyben nem használnak nemzeteket, nemzetiségeket, népeket, felekezeteket vagy fajokat sértő és lealacsonyító kifejezéseket, és nem követnek el más ilyen magatartásokat. Ezt a célt azonban jogi eszközökkel vagy egyáltalán nem, vagy csak az előnyöket jelentősen meghaladó hátrányok árán lehet elérni.
Más a helyzet a közösség elleni izgatás Btk. 269. § (1) Bekezdésében tilalmazott súlyosabb alakzatának alkotmányosságával. A gyűlöletre uszító tartalmú megnyilvánulások büntetőjogi eszközökkel történő korlátozása ugyanis véleményem szerint nem eleve alkotmánysértő. Ugyanakkor nem gondolom, hogy a magyar nemzet vagy valamely nemzetiség, valamely nép, felekezet vagy faj, továbbá a lakosság egyes csoportjai elleni minden, nagy nyilvánosság előtti uszítás büntetőjogilag üldözendő lenne.
A büntetlenség határa
Magam azt a határt – ahol a büntetlenség véget ér – az olyan uszító tartalmú vélekedéseknél vonnám meg, amelyek magukban hordják az erőszak és ezáltal a társadalmi béke felbomlásának veszélyét. Azon a ponton, ahol már nem véleményről, hanem erőszakra uszító indulatról, dühről van szó. E határon túl ugyanis e megnyilvánulások elveszítik nézet jellegüket, hiszen nem tartanak igényt levezetettségre, szellemre, hanem magyarázkodást szükségesnek sem tartó bűncselekménnyé válnak. Benjamin Constant szavaival: „…amennyiben a következmény egy bűnös tett, az e tett elkövetésére késztető beszédet meg kell büntetni. Ugyanez vonatkozik az írásra is. Azonban ha nem képezik részét egyetlen bűntettnek sem, akkor, akárcsak a szólásszabadság esetében, teljes körű szabadságot kell élvezniök.” Ezt a felfogást támasztja alá J. S. Mill érvelése is: „Sohasem lehetünk biztosak abban, hogy az a vélemény, amelyet elnyomni próbálunk, helytelen; és még ha biztosak is lennénk ebben, elnyomása akkor is káros.”
- Beszélő [8]