Skip to main content

Végjáték a Dunánál? / Hasonló a hasonlónak…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A legutolsó pillanatban, percekkel lapzárta előtt kaptuk a hírt, hogy a köztársasági elnök nem meneszti Gombár Csabát a rádió éléről. Nagy hirtelen csak arra maradt erőnk, hogy megpróbáljuk beleélni magunkat az ügy egyik élharcosa, Kulin Ferenc kormányoldali képviselő úr helyébe. Ha mi lennénk ő, a parlamenti kulturális bizottság elnöke, s néhány évet aludhatnánk a mostani történésekre, akkor alighanem hálával gondolnánk vissza Göncz Árpád döntésére. Meghiúsította a képviselő úr tervezett merényletét a sajtó szabadsága ellen, megakadályozta a tényleges elkövetést. Hogy időlegesen vagy véglegesen – ezt alighanem megint az Alkotmánybíróság mondja majd meg.

Csak a legfiatalabbak nem tudják, milyen hősies küzdelmet folytatott a nyolcvanas évek derekán Kulin Ferenc azért a nagyon kezdeti és aprócska szabadságért, amit akkoriban lapja, a Mozgó Világ könyökölt ki magának. Persze, hiába volt minden, hiába szorított neki, állt mögé szinte valamennyi szabadelvű értelmiségi és diák. Megfojtották és kirúgták a pártállami kultúrinkvizítorok.

S most meg éppen ő akarja kirúgni és megfojtani a korábbi önmagára emlékeztető kultúrférfiakat, Hankisst és Gombárt! Akiket, nem azt mondom, hogy mindenki támogat, akik egykoron Kulint is támogatták, de ötből négy, négyből három egészen biztosan. Tegyünk talán egy próbát a régi mozgósoknál, képviselő úr?

Egyébként meg mit bánom én, hogyan alszik és mibe keveredik Kulin Ferenc vagy akárki más! Tessék a kormánynak úgy gazdálkodni, úgy politizálni, vinni az ügyeket, hogy értse és támogassa a nép! Nem igaz, hogy a médiaelnökökkel van a baj. Mintha a tükör lenne a felelős, hogy a szép királykisasszony folyton csak csúf béka alakjában mutatkozik… Hozzák meg minél gyorsabban a vonatkozó törvényt, és el a kezekkel a szabad sajtótól, kormánypárti kvázi-demokrata uraim!

Végjáték a Dunánál?

Amiből, persze, nem következik, hogy a szabad sajtó most már tökéletes, és nincs mit fejleszteni rajta. Még hőn szeretett Beszélőnk sem teljesen tökéletes! Különben az elmúlt héten nem került volna nyomtatásba, hogy sorok írója a kádári uralkodást egyebek mellett „ultranacionalizmussal” is vádolja… Ezt azért mégsem! Hiszen mostani bajaink egyik forrása, hogy amit Árpád apánk éles elmével kicsalt Szvatopluk királytól, a vizet, a Duna vizét, azt Kádár, színtiszta internacionalizmusból, ingyen visszaadta az ő Husák barátjának.

A Magyar Köztársaság, nem kevés időhúzás és belső tusakodás után, végre elhatárolta magát ettől a kádári átutalástól. Felmondta a ’77-es szerződést, bár a csehszlovák fél szerint ezt felmondhatatlan. Ezzel, persze, még csak kint vagyunk a vízből. Holott a cél az lenne, hogy a víz is megmaradjon, a környezet se romoljon, a Szigetköz és Csallóköz se száradjon ki, az államhatár se módosuljon, s az államok, népek se vesszenek túlságosan össze. Nehéz elhinni, hogy ennyifajta, ilyen bonyolult célkitűzés egyszerre teljesüljön. Inkább azon érdemes elgondolkodni, mit lehet majd tenni az országhatárt jelentő folyóközép elmozdítása ellen, és hogyan lehet megbüntetni, ha mégis elmozdítják.

Akárcsak a médiánál, itt is hátravan még jó néhány forduló. Csakhogy itt nem egy hatalmi csoportosulás erőlködése, könyöklése mozgatja az eseményeket. Itt a vízről, a tájról, a földről, az itt lakók megélhetéséről van szó. Ez komoly dolog, nem úgy, mint a médiázgatás.

Hasonló a hasonlónak…

Szomorú bizonyítéka az idők múlásának, hogy bár maradnak a klisék, de változnak a szerepek. Tavaly ilyenkor még senkinek sem lehetett kétsége, hogy az erény árbocához hozzáláncolt Ulysses csakis a liberálist jelképezheti, s a megkísértő szirénhang a reformkomszocosok felől érkezik. A hétvégi, szegedi MSZP-kongresszus egyes hozzászólói és kommentátorai viszont már a legnagyobb nyugalommal megfordították az eredeti szereposztást.

Most már Horn Gyula lenne az új Ulysses, az erényes vándor, aki eltömi füleit a liberális vágymuzsika elől…

Az újraválasztott Horn annál is könnyebben ellenállt az állítólagos liberális megkísértésnek, mert a felé áradó hangsokaságból jó előre kiválasztott egy barátságos, alighanem meghitten ismerős baritont. A Nagy Sándorét, az MSZOSZ elnökéét!

Akár azt is mondhatnánk, hogy kettejüket egyszerre emelték a legmagasabb szocialista polcra. Horn viszi majd be az MSZP-t a Szocinternbe. Akkor aztán ki merészeli megkérdőjelezni a hitelességét? Nagy Sándor meg meghozza majd a dolgozói szavazatokat… Minek ide, kinek hiányzik a liberális tojásfejű, akinek ráadásul még pénze sincs?

Ebben azért van valami figyelmeztető. Mivelhogy szórványos szirénhangokat valóban hallani. Sorok írója, bár az ő hangjára aztán igazán senki sem figyel, állandóan csak azt hajtogatja, két választás között mindenki, minden párt a saját lábmunkáját fejlessze, ne pedig a másikét. Kár időközi társulásokat, álszövetségeket, szimulált koalíciókat kreálni, ezekből úgyis csak a legutolsó marad meg.

A szabadelvűeknek, SZDSZ-nek, Fidesznek, logikus módon a saját, liberális lábmunkájukat kellene magas szintre emelniük, elvszerűen összehangolva a gyakorlatokat. Horn (vagy Surján) meg tegyen amit akar. A választás után, ha úgy hozza a politikai számtan, majd kapnak egy-két tárcát, például a sportminiszterit, a győztes liberálisoktól.






























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon