Két és fél hónapja vagyok itt: a fülem már megkülönbözteti a héber beszédet az arabtól akkor is, ha semmit sem értek. A szemem nem szokott bele semmibe. Hazafelé tartok a Jeruzsálemtől mintegy 60 kilométerre eső repülőtérről. A busz majdnem üres, a könyörtelen nap újabb és újabb lángcsóvákat vet a kocsi belsejébe. Az utat kétfelől szegő sziklák közt a függetlenségi háború emlékműként ottfelejtett harci járművei hevernek, kereke és ajtaja vesztett vontató, mind rozsdaszínűre festve. Némelyik szembefordul az úttal, egyikük védőlemezét hagyta el valahol, a másik keskeny lőréséből hunyorog vakon. A változatos alakú fák úgy veszik körül az álomba merült vasdobozokat, mintha maguk is az egykori harcok mementói volnának. Csupa érthetetlen csavarodás, bokrok laposkúszása.
A kanyaron túl a táj közepe megsüllyed, s az így támadt mélységben messze-messze ellátni. A völgyet záró távoli hegyoldalt hófehér városrengeteg borítja, fel egészen a csúcsig. Ahogy a busz közeledik hozzá, szememet erőltetve rájövök, hogy nem élő várost látok, hanem a hegyet borító, végtelen rommezőt. Mire egészen közel érünk, csupán egy kopár sziklahát ragyog a fényben. Míg ide nem jöttem, soha életemben nem volt a kövekkel semmilyen benső kapcsolatom. Csak itt érnek olyan megdöbbenések, hogy egyszerre az egész – de szó szerint az egész – tájról derül ki, hogy beláthatatlan romkert, ősidőkből itt maradt csipkézett kőfalak veszik körül a dülöngélő sírkövek tengerét, köztük buján termő kővirágok nyílnak. Valamikor az egész táj szépen ki lehetett faragva, csak az elszállt évezredek tették omladékká.
Az itt élők számára az ország nem „tájkép csata után”. Haifai vendéglátónk, a csupa szív és értelem M. a sivatagi viharokhoz hasonlítja az itteni háborúkat. „Valami apró, sötét fellegecske libeg a látóhatár fölött – magyarázza –, mire az esernyődért nyúlnál, már bömböl a vihar, és rád szakadt az ég.” Tudja, miről beszél. Harminc éve él itt, vegyészmérnök, kulacs és fegyver nélkül nem távolodik el Haifától. A kulacs vizet megértettem, mikor kiderült, hogy a Negev-sivatagban harcolt. A fegyver nem szorul magyarázatra. Ahol lakom, a kapummal szemben, az utca közepén sírhely. A közvetlenül környező utcákban még három. Böngészem a feliratokat: az egyik helyen másfél éve meggyilkoltak nyugszanak, köztük két 18 éves katonalány. Hozzátartozóik lakhatnak itt, minden másnap friss virág kerül a sírokra.
„A helyzet egyszerű,
és tökéletesen megoldhatatlan” – mondja M. Számtalan vázlatos térképet rajzol elém. Ezen a keskeny tengerparti sávon él az izraeli lakosság zöme, itt dolgozik az ipar egésze, itt dobog minden életfontosságú szerv, itt a legsűrűbb az úthálózat. Ha ez a terület valaha is hadszíntérré változna, az ország megsemmisül. Ezt a sávot keletről hegyvidék védi, amely páncélosok és gépesített erők számára járhatatlan. Pontosabban: kb. öt olyan kelet–nyugat irányú szoros járja át, amin ezek a harci gépek haladni tudnak. A légi megfigyelőbázisok ugyanennek a hegyvidéknek a csúcsain vannak elhelyezve. Mivel jelenleg ezt a területet birtokoljuk (amely terület kétségkívül nem a miénk), kezdődő támadás esetén a szorosok lezárhatók, és biztosan tarthatók a teljes mozgósításig. (Egyiptom felé a helyzet hasonló: mivel a Sínai demilitarizált övezet, a Negev viszont nem, ha az egyiptomiak átkelnének a csatornán, félúton már találkoznánk velük.) Magyarul: ha a „stáchimot” (a területeket) visszaadnánk vagy elfogadnánk, hogy palesztin állam alakuljon rajtuk, a szorosokon át felvonuló erőkkel a tengerparti sávon kellene megmérkőzni. Ez győzelem esetén is halálos. M. így jellemzi a fennálló helyzetet: a területeket (vagy nagy részüket) politikailag feltétlenül vissza kell adni; katonailag ez elképzelhetetlen. Egy a jelenleginél rugalmasabb izraeli kormány valószínűleg olyan ajánlattal élhet, hogy átengedi a területeket egy korlátozó szuverenitású palesztin államnak, miközben a haderő a helyszínen marad, méghozzá megőrizve teljesen szabad mozgását. Más lehetőség nincs.
Ennél az utolsó mondatnál kezd valami derengeni előttem. Amikor a Jad Vasémben jártam Jeruzsálemben, a holocaust hatmillió áldozatának szentelt helyen,
az Emlékezet Hegyén,
a legyilkolt másfélmillió kisgyerek emlékművénél ötlött fel bennem a gondolat: már pusztán ahhoz is, hogy egy ilyen emlékmű állhasson valahol a világban, egy egész államot kell tűzben és vérben fenntartani. Ennek az emlékműnek a CaHal az őre, nem csupán történelmileg nem léteznének egymás nélkül. Az emberi világnak van egy olyan arca, melyet voltaképpen csak mi ismerünk, mert teljes rettenetességében egyedül nekünk mutatkozott meg. Minden más nép úgy tudja, hogy nem egyetemes borzalom volt, mert csak velünk esett meg, míg mi tudjuk, hogy egyetemes, mivel velünk történt meg. A világnak ez a tapasztalati képe utat tör magának a politikai szférában is: Izrael nem biztonságot akar, mint minden „normális” ország, hanem abszolút biztonságot. Mivel sem létét, sem fenyegetettségét nem látja partikulárisnak vagy relatívnak, fel sem merül, hogy valaha is még egy háborút elveszíthessen. A „normális” országok is sejtik, hogy szélsőséges esetben mind a morál, mind a nemzetközi jog előírásai papírfecnikké válhatnak, de egyedül Izraelben érzi az ember, hogy az abszolút bizalmatlanság elemi tényismeretté vált: Izrael – ha teheti – tárgyal, úgy ellenségeivel, mint szövetségeseivel. Mindeközben nem hiszi el egyetlen szavukat sem, sem ellenségeinek, sem szövetségeseinek. Semmiféle szerződési formula, semmiféle külső garancia vagy nagyhatalmi ígéret ezt a megrendült bizalmat nem állíthatja helyre: az alapjában véve teljesen irreligiózus államhatalom (össznépi tudással a háta mögött) egy abszolút szilárd vallási hitből cselekszik: ha biztonsági szerződésének alján Isten saját aláírása és pecsétje állna, akkor talán elhinné, hogy élete nem csupán a halállal való szüntelen farkasszemet nézés. Az odahaza is jól ismert Ámosz Oznak van állítólag egy novellája, amelyben valaki azt álmodja, hogy Auschwitzot, a teljes erővel zakatoló halálmasinát, egyszer csak a szárazföld és a levegő felől eget-földet rázó dübörgéssel lerohanja a CaHal, és felszabadítja. Mielőtt megértettem volna, milyen vágyak törnek itt utat maguknak, csak a képet láttam: az utcákról jól ismert egyenruhák, fegyverek és napsütötte arcok színes mozgása győztes örvényként csap le az örökre kimerevedett fekete-fehér fényképekre (a Jad Vasémban többméteresre kinagyítva). A színes mozgókép forró viharában égő piheként lobbannak el az őrtornyok, a szögesdrótok pernyeként szállnak szanaszét, a gázkamrák előtt várakozó fekete-fehér alakok arca színt ölt, és mindnyájan futásnak erednek a körülöttük lobogó nap tarka ragyogása felé. Abból, ahogy nem jutok szóhoz, tudom, hogy ez nem egyedül Ámosz Oz látomása. Nem csupán ezt az országot álmodja álomként tovább, nem csupán mindannyiunk végső álomcsapását méri a múlt halálos álomtalanságára. Megpróbálja életre kelteni a fekete-fehér képekben rekedteket azzal, hogy végigálmodja és befejezi utolsó álmukat. Ha van velük közös álmunk, akkor nincsenek egyedül.
Jeruzsálem utcáin sok helyütt látni sárga falragaszokat, autókon, lámpaoszlopokon, néha lakóházakon is, emeletnyi méretben:
„Készítsétek a Messiás eljövetelét!”
A felirat alatt felkelő nap vöröslik. A New York-i székhelyű CHaBaD-mozgalom, a Lubavecsi Rebe haszidjainak transzparensei. A mozgalom neve három héber szó kezdőbetűinek összeolvadása: bölcsesség, értelem, tudás. Egyszerre az emberi életút elemei, és Istenen belüli történések. Viseletük messziről fölismerhető: kerek fekete kalap, enyhén a régi amerikai gengszterfilmek meghitt lezserségével. Fekete öltöny, a haszidokéhoz képest meglepően rövid zakóval, érettségiző kamaszoknak tűnnének, már közvetlenül a vizsga után, felszabadult rajzásban, mert mindannyian nyitott nyakú fehér inget hordanak, nyakkendő nélkül. Nyilvános összejöveteleik erősen amerikanizáltak, térítési stílusuk utcai újságárusra emlékeztet, noha úgy hallottam, igen keményen tanulnak, és Kabbalát is olvasnak. A purimkor rendezett Eszter-tekercs-olvasásuk, amin jelen voltam, leginkább egy „misztikus bálra” emlékeztetett. Mivel azt hirdetik, hogy szellemi vezetőjük, a Lubacsevi Rebe, rövidesen Messiásként fogja leleplezni magát, ha izraeliek közt szóba jönnek, nyomban mindenki a következő viccet meséli: „Idős, szegény zsidó keresi meg a rabbit, hogy az segítsen rajta. A rabbi hosszan mérlegel, majd azt javasolja, álljon ki az öreg minden reggel a falu keleti szélére, és figyelje estig, jön-e a Messiás. Ezért a munkáért jár havi két sékel.
– De hát rabbi – nyög fel az öreg –, ebből nem élek meg, ez nagyon kevés pénz!
– Ez igaz – válaszol a rabbi eltűnődve –, de gondolj bele, milyen biztos állás.”
Pészah közeledtekor
barátom ismét megszervezte nekünk a „biztos állást”. A széder-estét megelőző délelőtt még nagyot sétáltam az egykori német negyedben, templomos lovagok építették a múlt század második felében. A városhoz fehér termésköveivel illeszkedik, elüt tőle piros cseréptetőivel. A házak közti üres telkeken mindenfelé családok állják körül imakönyvvel a kezükben a csöppnyi tábortüzeket, melyeken a lakásokban fellelt utolsó darabka „homec” (kovászos ételmaradék) ég. Délután már leáll a forgalom, elsétálok barátomért a Meá Seárim mélyén álló jesivába, majd irány a meghívónk. Észak felé átszeljük az ultraortodox Meá Seárimot, túlsó végén átvágunk egy közbenyúló negyeden, majd be a Kiriját Mattersdorf nevű ugyancsak ultraortodox negyedben, ahol még sosem jártam. Klasszisokkal gazdagabb a Meá Seárimnál, és legalább ugyanakkorának tűnik. Az egész lakónegyed a kanyargó völgyeket körülölelő sziklákra, kaptatókra, hegyoldalakra épült, sehol két egyforma ház, egy házon belül sehol két egyforma homlokzatú lakás, az épületek egymás hegyébe-hátába, fejébe nőnek, mindegyik a naptól izzó völgy felé tárja teraszát. Nagy nehezen megtaláljuk a keresett házat, a lépcsőfordulóban jellegzetesen ortodox külsejű fiatalasszony szólít meg minket, hogy magyarul beszélünk-e, majd kedvesen közli velünk, annyit tud magyarul, hogy „jaj, Istenem!”. A lakás, ahová belépünk, egészen más, mint a haszidoké. Ezek „litvákok”, kelet-európai származású, nem haszid ortodoxok. Jókora könyvtáruk szintén kizárólag szent könyvekből áll, ezeken, kívül ők sem olvasnak semmit, de az egész teljesen európai stílusú könyvespolcokra van telepítve. A lakás otthonos kispolgárisággal berendezve, jó leülni benne. Tágas, kényelmes, meleg, élesen elüt az eddig megismert haszid igénytelenségtől és kizárólag vallási értelemben vett „célszerűségtől”. A házigazdán fekete ortodox szabású öltöny, kalap, vörhenyes szakáll, csillogó szemüveg, barátságos naivitás. Az asszony magas, tagbaszakadt, nagyon érzéki megjelenésű, gyönyörű szemekkel. Hét gyerekük van, mert még fiatalok. A jesivájuk, ahová imádkozni mentünk, a házzal szemben áll. Hatalmas tömeg férfi, fekete kalapban, csak elvétve akad köztük egy-egy haszid, kaftánban és strájmlival. Az imarend mindig pontos időben kezdődik, aki hamarabb ér oda, leül Talmudot tanulni. Ilyenkor a terem megtelik halk énekfoszlányokkal, mivel a Talmudot énekelve tanulják. Istentiszteletük komoly és ünnepélyes, hiányzik belőle a haszidok elemi indulata, a hagyománnyá szerveződött szenvedély. Ahol ezek felemelik a hangjukat, ott egy haszid már ordítva imádkozna; ahol kevesen hajlongani kezdenek, ott a haszidok esetleg már fel-alá kezdenének rohangálni. Éneklésük azonban itt is valósággal hátára emeli az imaházat.
Az arcokat figyelem, egyre elképedtebben: rengeteg az ismerős arc, az európai zsidó származású értelmiség jellegzetes arcvonásai, orvosok, írók és fizikusok arcai, szakállal borítva, kalappal fedetten. Itt hajlonganak és imádkoznak annak a nemzetségnek a tagjai, akikből sosem lett és sosem lesz mérnök, orvos, író és fizikus, mert „nem szolgálhatsz két urat egyszerre”. Akikkel nem esett meg az utolsó kétszáz esztendő. Lassan felfigyelek arra, miben is térnek mégis el a nekem ismerős arcoktól. Valahogy durvábbak, elnagyoltabbak, egyénietlenebbek. Nem sorsjárta arcok. Ezek az eredeti, még fel nem használt öntőmintái az általam ismert arcoknak. Kiléptek onnan, ahol a haszidok énekelve és táncolva átkozzák meg Amálékot, alámerültek a történelem sodrában, melyek árjából végül a nekem ismerős arcokként buktak fel. Megtépázva és megvésetten, egyének arcaiként. És talán nemcsak a külső sors vonta árkok hiányoznak az itt hajlongó arcokról, amiket az individuális lét szenvedései hagynak maguk után. Könyvek vonta redők is, Nietzsche, a görög tragédiák redői. De ki a megmondhatója, kiknek az arca gazdagabb? Mi individuális sorsunkat éljük, a kollektívet nem. Ők elsősorban a „mi” sorsát élik, amihez képest egyén voltuk háttérbe van szorítva. A sors munkamegosztása?
S végül itt vannak azok az arcok, melyeknek sorsában egy betűt sem tudok olvasni. Pészahkor
lementem a Siratófalhoz,
ott találkoztam a falasákkal, az etióp zsidókkal. Európai vonású, teljesen fekete emberek, finom tagokkal és törékeny félszegséggel. Úgy voltak öltözve, akár a lerobbant rezervátum-indiánok: tornacipő, farmer, dzseki vagy szakadt pulóver. Fejükön kipa, az egyiken sállal odakötött mexikói kalap. A másikon egy belső-afrikai varázsló óriási fekete köpönyege, hátán lila színű Dávid-csillag. Elkülönült ötös csoportokban álltak, nem mentek el egészen a falig. Valami ismeretlen eredetű illedelmességgel megálltak előtte vagy tízméternyire, meg sem próbáltak átfurakodni a falnál hajlongó haszidokon. Talán mert még csak alig száz éve tudnak a létezéséről, francia misszionáriusoktól hallották először, hogy Jeruzsálem nem csupán imáikban létezik, hanem igazi város. Valaki mindegyik csoportban parányi napernyőt emel a magasba. Tarka és olyan kicsiny, hogy voltaképpen senki sem áll alatta. Szertartásuk mindenki számára érthetetlen részlete. Imájukat monoton madárcsicsergéssel gajdolják órákon át, pontosan mint az etióp keresztény szerzetesek, fenn a Szent Sír templomának oldalába vésett kápolnájukban. Ima közben elnéznek a semmibe, valahogy keresztülmerengenek a falon, nyilván feszélyezi is őket, hogy a kíváncsi haszidok gátlástalanul köréjük gyűlnek, megbámulják őket, lobogó pajeszú gyerekek olykor utánozzák is mozdulataikat. Ahogy csicseregve támaszkodva botjaikra, hajlongásaik csak távolról emlékeztetnek a haszidokéra. Egész mozgásuknak más a zenéje: nem erő van benne, hanem lágy hajlékonyság.
Néhány nappal később újból a Jad Vasémban, a meggyilkolt gyerekek emlékművénél. Egyikük édesapja állította, kívülről csak egy szikla az egész. Ha belépsz, teljes sötétségben tapogatózol végig valami keskeny hídfélén, amit minden irányból a világűr feneketlen éjszakája vesz körül, mélyében sok-sok kicsiny, távoli csillaggal. Aztán rájössz, hogy valamennyi hunyorgó csillag, alattad, fölötted, körötted, valójában egyetlen gyertyának a fénye, melyet egy végtelenített tükörrendszer sokszoroz köréd. Mint rég látott vendégük köré, a csillagok barátságosan köréd gyűlnek, míg botorkálsz az éppen csak derengő hídon, a sötét mindenségen keresztül. Ámosz Oz álmának másik változata.
- Külföld [6]