Skip to main content

Nyugati eszköztár keleti bajokra?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Foglalkoztatási politika Németországban


Ezek a számok viszont nem tükrözik a munkaerőpiac valódi helyzetét, pontosabban a keletnémet válság súlyosságát. Klaus Grehn, a Munkanélküliek Országos Szövetségének elnöke szerint ma Németországban nyíltan vagy burkoltan állástalan csaknem 6 millió ember. Elsősorban a keleti tartományokban nagyarányú állami intézkedésekkel „tehermentesítik” a munkaerőpiacot, összesen több mint kétmillió keletnémet kap úgy állami támogatást, hogy emiatt nem szerepelnek a hivatalos munkanélküli statisztikában. Ha őket is figyelembe vesszük, akkor a keletnémet munkanélküliségi ráta mintegy 30 százalékos, tehát majdnem minden harmadik keletnémet vagy munkanélküli vagy pedig nincs „teljes értékű” állása. Az északi Rügen szigetén már 75 százalékos munkanélküliségről beszélnek, más térségekben sem ritka az 50 százalékos ráta.

A legfontosabb foglalkoztatáspolitikai eszközök az ún. „munkahelyteremtő intézkedések” (német rövidítéssel ABM), az át- és továbbképzés, a csökkentett munkaidejű foglalkoztatás, valamint a korkedvezményes nyugdíjazás lehetősége. Április végén kb. 480 ezer embert foglalkoztattak ennek keretében, ebből 400 ezret Kelet-Németországban. Ebben a konstrukcióban a munkaügyi kormányzat – egyedi elbírálás alapján – a bérköltségek 90-100 százalékát, valamint a dologi kiadások 20-30 százalékát visszatéríti a munkaadónak, ha azt indokolni tudja, hogy önerőből nem tudná a tervezett feladatokat ellátni. Ezt a lehetőséget elsősorban szociális, kulturális és környezeti problémákkal foglalkozó intézmények veszik igénybe. A szerződések átlagban 9 hónapra, legfeljebb pedig egy évre szólnak, kivételes esetekben hosszabbíthatók meg.

A pozitív hatások ellenére szaporodnak az ABM-ellenes hangok is. Klaus Murmann, a munkaadó-szövetségek elnöke, már tavaly októberben kijelentette, hogy a munkanélküliség ellen az intézkedések már olyan nagyságrendűek, hogy lassan elérik a „kritikus tömeget”. A két leggyakoribb érv az állami „beavatkozás” ellen az, hogy (államilag szubvencionált) konkurenciát teremtenek elsősorban a kisiparnak, másrészt visszafogják az érintett dolgozók mobilitását, továbbképzési aktivitását. (Említésre méltó, hogy egyes esetekben a vállalatok felmondtak a dolgozók egy részének, és az ABM keretében, azaz 90-100 százalékos bértámogatással újra felvették őket.)

Ezeket a veszélyeket a napokban ismételte Herbert Hax, az öt nagy német gazdaságkutató intézet tanácsadó testületének elnöke is, és hozzátette, hogy most már fokozatosan vissza kellene fogni az ABM keretében nyújtott támogatás mértékét.

Át- és továbbképzésben ma (havi átlagban) mintegy 450 ezer ember részesül a keleti és 370 ezer a nyugati tartományokban. A Szövetségi Munkaügyi Hivatal nemcsak a képzés költségeit vállalja, hanem, amennyiben az illető egyébként jogosult lenne munkanélküli segélyre, ún. „eltartási segélyt” is fizet a résztvevőknek a tanfolyam idejére. Az eltartási segély összege kis mértékben meghaladja a munkanélküli segélyt, jelenleg a korábbi fizetések 65-72 százalékát teszi ki.

A csökkentett munkaidejű foglalkoztatást már a valutaunió, 1990. július 1-je után lehetővé tették a keletnémet vállalatok számára, a nyugatnémet előírásokhoz képest kedvezményes feltételek mellett. A kedvezményeket 1991 végén megritkították, így egy csapásra 1 millióról 520 ezerre csökkent az érintett vállalatoknál dolgozók száma.

Ebben a rendszerben a kiesett munkaidőre járó bér 63-68 százalékát fizeti ki az állam, így a vállalatok nem kényszerülnek azonnali létszámcsökkentésre. (Jelenleg a munkaidő-csökkentésben érintett keletnémetek fele a korábbi munkaidejének 50 százalékát dolgozza le.)

A korkedvezményes nyugdíjazás lehetőségével eddig 785 ezer ember élt Kelet-Németországban. Ők 5, illetve 8 éves kedvezménnyel a szabályos nyugdíjkorhatár eléréséig fizetésük 70 százalékát kapják a munkaügyi kormányzattól (ami viszont későbbi nyugdíjuk összegét is csökkenti valamennyire).

Más jellegű problémát okoznak a Nyugat-Németországba, ill. Nyugat-Berlinbe ingázó keletnémetek. Ők ugyan nem „terhelik” a keleti munkaerőpiacot, de különösen Berlinben komoly versenyhelyzetet teremtenek. Ez nemcsak a bérekre gyakorol érezhető nyomást, hanem az alacsony képzettségű nyugatberliniek munkahelyét is veszélyezteti.

Több mint félmillióra becsülik az ingázók számát, miközben összesen 2,5-2,9 millió ember vesztette el állását a keleti tartományokban, és további egymillió dolgozót csak állami támogatással tudnak foglalkoztatni a keletnémet vállalatok. Ezzel egybecsengenek azok a becslések, miszerint az 1989. évi 2,7 millió NDK-beli munkahelyből 1992 elejére csak kb. 7 millió maradt meg, az állami szubvencionálást nem igénylő munkahelyek száma pedig 6 millió körül van.

A munkanélküliség állami kezelésének költségei tavaly meghaladták a 83 milliárd márkát. Ebből 72 milliárd a munkavállalók és a munkaadók 3,4-3,4 százalékos hozzájárulásából tevődik össze, a hiányzó 12 milliárdot a központi költségvetés biztosította.

A kiadások csaknem 40 százaléka a keleti országrészben került felhasználásra, miközben a bevételek csupán 7 százaléka származott onnan. A 83 milliárd márkából 24,1 milliárdot munkanélküli segélyre fordítottak (ennek csak negyedét keleten, mivel ott az átlagos segély összege csak 700 márka, szemben a nyugatnémet kb. ezer márkás átlaggal), további 7,2 milliárdot a munkanélküli-támogatásra (ezt akkor folyósítják, ha az illető nem teljesíti a munkanélküli segély előfeltételeit). Az át- és továbbképzés 10,8 milliárd márkába került (keletnémet részarány: 40 százalék), a csökkentett munkaidejű foglalkoztatás pedig 10,5 milliárd márkába (keletnémet részarány: 95 százalék!). A munkahely-teremtési intézkedésekre, valamint a korkedvezményes nyugdíjazásra 6,1, ill. 6,2 milliárd márkát költettek.

Berlin, 1992 májusában


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon