Végül is ki mutatkozott be?
(Avagy néhány gondolat a kérdezés szabadságáról egy „Kis Átalakítás” kapcsán.)
Sokáig hadakoztam a gondolattal, hogy nem reagálok a Beszélő 1992/18-as számának 3. oldalán a nevemre (?) címzett dörgedelemre. A cikk szerzője ugyanis a kesztyűt sárba dobta, én pedig az ilyet nem szívesen veszem föl, mert tartok attól, hogy magam is könnyen besározódhatok tőle. Ami mégis írásra késztet, az nem a felületesen, hanyagul megírt cikk agresszív és néhol már dehonesztáló stílusa, hanem egy ennél lényegesen messzebbre mutató kérdés, ami így hangzik: elérkezett-e már az idő, hogy indulatok és aktuális pártpolitikai befolyások nélkül föltárjuk a közelmúlt történelmét. Előre elárulom, hogy erre most nem fogok válaszolni, talán azonban az olvasó elgondolkodik majd rajta. De menjünk sorjába!
Amikor három évvel ezelőtt elkezdtem interjúsorozatomat a Kádár-korszak volt „felelős beosztású” politikusaival, tudtam, hogy a fölvételeket egy ideig nem hozhatom nyilvánosságra, ezért is töprengtem sokáig, amikor az induló Köztársaság című hetilap szerkesztői megkerestek, hogy publikálni szeretnék. A fölvételek készítésekor általában nem vitatkoztam egyik interjúalanyommal sem, csak kérdeztem és beszéltettem őket, egyrészt, hogy minél több információhoz jussak, a mások által magnóra mondott állítások hűségét ellenőrizhessem, másrészt, hogy megismerjem gondolkodásmódjukat, világképüket. Az Aczél Györggyel készített interjúmnak is ebben a szellemben adtam azt a címet: „Ahogy Aczél György látta…” A címet a Köztársaság szerkesztője megváltoztatta.
A beszélgetéssorozatot korábban kezdtem el vele, de a közölt interjú volt az egyetlen és egyben a legutolsó is, melyet hajlandó volt nekem magnóra mondani. Mivel nem ez volt az első beszélgetésem vele, már egy sor dolgot ismertem az állításaiból (találkozását Donáthtal és tárgyalását a Beszélőről, véleményét Bereczről, Grószról, Hámoriról stb.). Tudtam gyógyíthatatlan betegségéről is, ezért a felvétel készítésekor elsősorban arra törekedtem, hogy beszéltessem Aczél t, hogy minél több dolgot rögzíthessek tőle magnószalagra a társadalomtudománynak és az utókornak. Többek között ezért is kérdeztem meg, hogy a Donáthtal, Újhelyivel folytatott tárgyalások adtak-e egy hallgatólagos legalitást a Beszélőnek.
Csak a történeti hűség kedvéért említem meg, hogy az általam a szerkesztőségben leadott kéziratban még kérdés szerepelt, mely a következőképpen szólt: „Attól kezdve a »Beszélő«-t nem is nagyon piszkálták mint folyóiratot, tehát kapott egy hallgatólagos legalitást?” Ebből a provokatív kérdésből – melyre egyébként igenlő választ kaptam – a Köztársaság szerkesztője két mondatot csinált, az első feléből állítót, a második feléből kérdőt. A „Kis Átalakítás” első fázisát követte a második, amikor a Beszélő fentebb hivatkozott cikke a maradék kérdőmondatból is állítót csinált. Hogy is van akkor? Ki is az, aki bemutatkozott?!
Egyébként a „solt” jelzetű írás a Köztársaságban megjelent interjúból két kérdést és három választ közölt: „mindössze” négy idézési hibával. Persze egy „a” betű elhagyása vagy a szórend fölcserélése nem is olyan nagy hiba, egy kérdőjel elmaradása azonban már annál nagyobb galibát okozhat. Erre éppen „solt” írása a kiváló példa. Arról pedig csak egy halk megjegyzést teszek, hogy nevemet kétszer idézte más-más keresztnévvel és odabiggyesztette elé a „bizonyos” jelzőt is. „solt”-tal ugyan még soha nem találkoztam, azt sem kellene tudnom róla, hogy férfi-e vagy nő, mégsem használok vele szemben ilyen jelzőket. Javaslom a szerzőnek, hogy ezt a stílust hagyjuk meg azoknak, akik ilyenből élnek – vannak szép számmal, így ismeretlenül is bízom azért benne, hogy ő nem tartozik közéjük. Úgy vélem, nekünk, szociológusoknak kenyerünk a tények tisztelete, indulataink soha nem torzíthatják el azokat. Részemről ezzel lezártam a témát, a továbbiakban a még élő szereplőké a szó.
Mindamellett az igazi bemutatkozás – azt hiszem – nem történt meg. Lehet, hogy egyszer az idő ezt is meghozza, s egymásnak is bemutatkozunk… Akkor majd arról is elbeszélgethetünk, hogyan kezdődött meg a harc a múltért, hogyan szóltak bele aktuális politikai és párterőviszonyok, milyen szerepet játszhat ebben egy magnós interjú, és mit „szabad” kérdezni, hogy ne átkozzanak ki minket. Addig is maradjunk abban, hogy én hiszek a kutatás szabadságában, a tabuktól, a pártharcoktól és politikai indulatoktól mentes társadalomtudományi kutatómunkában!
Zugló, 1992. máj. 9.
Simon János szociológus
Pontatlan idézésre, slendrián átkeresztelésekre nincs mentség. Azonban Simon János alighanem egyetért velünk abban, hogy helyes lett volna, ha az interjú körülményeit a közléssel együtt hozta volna nyilvánosságra. Kérdezni mindent szabad, de valótlanságokat tartalmazó kérdést valótlan válasszal együtt megjegyzés, magyarázat nélkül közölni kevésbé. Különösen egy forrásértékű szövegben, széles (nem szakmai) nyilvánosság előtt, olyan időkben, amikor javában folyik a harc a múltért.
Egyébként az „igazi” bemutatkozásra előbb-utóbb sor kerül, hiszen – mint utóbb megtudtam – kollégák leszünk Huszár Tibor intézetében, ha képviselői mandátumom lejár.
solt
Hivatkozott cikkek
- Visszabeszélő [8]