A „szegény-művészet” – az olasz származású arte povera – a dadaizmus schwittersi értelmezésének érveit rakta új rendszerbe a hatvanas–hetvenes években; szeszélyes szerkezetek mintegy önmagukat rótták össze a használhatóság peremén tengődő anyagokból, hogy anarchisztikus konstrukciójukkal különös mítoszok vagy legalábbis mítoszokra emlékeztető homályos és elharapott történetek színtereiként, kulisszáiként szolgálhassanak, a dada befelé irányultságánál tágasabb gesztussal. Egyfelől tehát az építettség igénye, másfelől a réges-régi, meg nem történt históriák szelleme iránti érzékenység táplálta és növelte az arte poverás gondolatot, melynek burka – híven követve a mester, Schwitters iniciatíváit, mik a Merzbau építése közben feküdtek föl –, tehát a poverás eszme köpenye mindig is az akart szegényesség, a másodkezűség szálaiból szövődött; magyarul és egyszerűen: többnyire hulladékból ábdálódott. Jannis Kounellis vagy Mario Merz munkái általában szent helyekre mutatnak egyszerű és nemtelen anyagok segítségével, mely utóbbiak azután – éppen a forma és az eszme közt feszülő ellentmondás erejétől – szinte megszépülnek, sőt valóban széppé válnak, de legalábbis nemessé és valódivá lesznek.
A formálásnak ez a módja a hetvenes évek közepén, majd a nyolcvanasok elején Magyarországon, s mint később kiderült, Erdélyben is (a materiális és egzisztenciális körülmények okán egyáltalán nem meglepő módon) tökéletesen érthető, értelmezhető és alkalmazható lett. A povera előbb ironikusan óvakodott az arte felé, majd némiképpen patetikusabbá lett, végül egészen áhítatossá és monumentálissá vált, éppen az erdélyiek interpretációjában.
Ott és az ő számukra – úgy látszik – ez a személetmód tűnt a legalkalmasabbnak arra, hogy a körülmények hatalmát megtörhessék, még ha az igénytelenségig egyszerű eszközök segítségével is; a szabad, dadás-poverás anyaghasználat teremtett lehetőséget, hogy tradicionálisak, olykor majdnem folklorikusak maradhassanak az avantgárdhoz közeledve is, s hogy azt csinálhassanak, amit akarnak, miután alkalmazkodni nem hagyták őket.
A legendássá vált Marosvásárhelyi Műhely éppúgy „regionalizálta” az arte poverát, az akcionizmust vagy a concept artot, mint ahogy néhány száz évvel korábban a gótikával tették például a kelet-közép-európai mesterek. Csak az „ideológiai” tartalom, az érzelem és a filozófia iránti igény erősebb és másabb ma az eredetinél, s túlságosan is áttelítődik vele a szerkezet, amire persze ilyen mértékig annak idején soha sem volt szükség. Ettől viszont mássá és autonómmá lesz a mozdulat: szélesebb és patetikusabb, a szó jó értelmében, mint az eredeti.
A MAMÜ három, 1984-ben Magyarországra települt tagjából, Elekes Károlyból, Krizbai Sándorból és Nagy Árpádból alakult Pantenon csoport munkái is pontos képet adnak erről a fajta vágyról. Elekes és Krizbai a szerkezet, a feszes és mégis anarchisztikusán kiszámíthatatlan konstrukció elkötelezettjei. Krizbai csak utal a valóságos helyszínekre és helyzetekre, Elekes gyakran pontosan rájuk is mutat talált és megépített tárgyaival, a szemlélet azonban közös: helyeket teremtenek valami pátosszal teli esemény számára. (Azonnal meg is csuklik a dolog, amint elhagyják az áhítatot és a rejtélyes, megnevezhetetlen tereket: a közösen szerkesztett fa tv-kamera tükörbe nézve sem bír túlemelkedni egyfajta önironikus karikatúra szintjén.)
Nagy Árpád képei másfajta, egyszerre spirituális és érzéki-konkrét helyeket rögzítenek. Hatalmas, hússzínű viaszkezei a kegyképek, ikonok kanonizált tartásába merevednek, s antik-keleties drótornamentikával stigmatizálódnak. Krizbai faácsolatba foglalt tereiben kicsiny, koporsószerű üvegdobozokban mintha halott bábok heverésznének, Elekes talált ornamentikájára, a kopott szőnyegre (vér)vörös, ám reszketeg konstrukció szerkesztődik megalvadhatatlanul, Nagy Árpád hideg tenyerei már a föltámadásba belepusztult test merevségét hordozzák.
Halál mindenütt, szegényesen és emelkedetten. Pátosszal és komolysággal, s hozzá illően, szenvtelenül. A povera érdektelenné válik, csak az arte mutatkozik meg, mérhetetlen fájdalommal.
(A Pantenon csoport kiállítása június 14-ig látható a Szentendrei Képtárban, Fő tér 2–4.)
- Kultúra [6]