Az MSZP ugyan az egyik legfegyelmezettebb magyar politikai párt, de – akár a többi – folyamatosan sokféle, egymásnak gyakran ellentmondó jelet bocsát ki. Az elemző örök dilemmáját, hogy mi a mértékadó üzenet, és mi súlytalan, a politikai pártok esetében tovább bonyolítja, hogy a kibocsátott jelek egy része tervezetten torz. A pozíciónyerési céllal folytatott sokszereplős játékok már csak ilyenek. A továbbiakban – felhasználva a Szocialista Párt legutóbbi kongresszusán elhangzott elnöki beszámoló, más beszédek, az ott elfogadott politikai állásfoglalás, valamint a párt agytrösztje által kiadott Szociáldemokrata Műhely szövegeit – teszünk kísérletet néhány fontos gazdaságpolitikai üzenet kiválasztására és értelmezésére. Aligha kétséges, hogy más jelkombinációk és következtetések is lehetségesek.
Poraiból föltámadott
Sokunk várakozásával ellentétben a Szocialista Párt túlélte a korábbi rendszer bukását kísérő antikommunista tömeghangulatot, elkerülte a magyarországi szociáldemokrata pártok és csoportok szomorú, önemésztő küzdelmeit. De nem csupán átvészelte a számára nehéz időket, hanem 1992-ben már jelentős sikereket aratott: a parlamentben és számos önkormányzatban nőtt képviselőinek száma.
Tévesen ítéltük meg fő szövetségesének, az MSZOSZ-nek az esélyeit is. A magyar munkavállalóknak csak kisebbsége hozott létre új szakszervezeteket, és a vártnál kevesebben léptek ki a régi szakszervezetekből. A SZOT-tól átvett vagyon, apparátus és infrastruktúra birtokában, tekintélyes tagsággal, az MSZOSZ és tagszervezetei jó eséllyel indulnak a szakszervezeti választásokon.
A szocialisták változatlanul jelentős befolyással rendelkeznek a sajtóban, a rádióban és a televízióban. Képzett agitációs és propagandaszakemberek és nem elhanyagolható tőkeerő segítik politikai kampányaikat. Mindez jelzi: jó esélyük van arra, hogy előretörjenek a következő választásokon. Nem kizárt, hogy a többi, jelenleg ellenzéki vagy éppen kormánypárti politikai erőcsoportosulás csak velük lesz kormányképes 1994-ben.
Két évvel a választások és messze a kampány megkezdése előtt kár lenne bármiféle választási szövetséggel csökkenteni a liberális ellenzék mozgásterét. De akár támogatjuk, akár ellenezzük a szocialisták és a liberálisok majdani választási szövetségét, nem árt előbb alaposabban megvizsgálni: mit kínál ez a párt a magyar választópolgároknak és a többi politikai pártnak.
A Németh-kormány mítosza
Az Antall-kormány értékelésekor az MSZP vezető politikusai gyakran használják összehasonlítási alapul az 1988 őszén alakult Németh-kormány teljesítményeit. E kormány tagjairól és szakértőiről soha nem említik, hogy jelentős részük – köztük Németh Miklós – tagja volt, illetve dolgozott Grósz Károly politikai bizottságának, KB-titkárságának vagy kormányának is. Így zavartalanabbul rajzolják meg az átmenet (hol politikamentes szakértői, hol tudatosan rendszert váltó) kormányának képét. „A Németh-kormány kidolgozta azokat a törvénytervezeteket, amelyek a piacgazdaságra való áttérés jogi kereteit, feltételeit tartalmazták” – mondta Szekeres Imre 1992 áprilisában egy konferencián.[1] Ugyanez az értékelés Horn Gyula pártelnök kongresszusi beszédében – valamivel részletesebben: „Gazdaságunk beteg, s ez nem az elmúlt két év terméke, hanem az alapjaiban teljesítményellenes gazdasági rendszer csődje miatt van. Az igazsághoz tartozik, hogy a Németh-kormány a nyolcvanas évek végén megállította a beteg állapotának további romlását. Az általa 1989 decemberében kidolgozott s az akkori ellenzéki pártokkal, valamint a Nemzetközi Valutaalappal egyeztetett, három évre szóló stabilizációs program előirányozta a szerény gazdasági növekedést, a szerkezetváltást, az infláció megfékezését és a foglalkoztatottság kezelését. Az MDF-kormányzat 1990 májusában meghirdetett programja lényegében az elődje által kidolgozott elvekre és célokra épült. A készen kapott anyagot azonban kontár módon kezelte.”[2] A makacs kommunista tárgyalópartnerek, akik annyit akadékoskodtak az Ellenzéki Kerekasztalnál ülőkkel, eközben az átalakulás motorjává, mi több, hőseivé magasztosulnak: „A békés átmenet szempontjából alapvető jelentőségű volt, hogy a hatalmon lévő párton belül összességében a változásokat akaró, józan és mérsékelt politikai erők javára dőlt el a küzdelem – úgy is mondhatnánk: ezek a politikai erők tartották féken az esetleg megszerveződő szélsőbalt, nem pedig mások.”[3]
A Németh-kormány alig több mint egyéves tevékenységét ma még igencsak kockázatos elemezni. Mekkora volt a vélt és a tényleges mozgástere? Az a bizonyos hároméves stabilizációs program ugyan milyen külgazdasági helyzettel számolt? Gondolták-e például a Valutaalap kiváló szakértői, hogy szétesik a Szovjetunió? Aligha. Nem volt-e eleve irreális feltételezés, hogy egyszerre lesznek képesek kezelni az inflációt és a munkanélküliséget, és eközben fenntartják a gazdasági növekedést? Milyen hatással volt Németh Miklós kormányának tevékenységére a belpolitikai erőviszonyok alapvető átalakulása 1988 novembere és 1990 tavasza között? Miért maradtak eközben Németh Miklós és Grósz Károly ma is igen aktív szakértőinek fiókjaiban a később – az Antall-kormány idején elővett – privatizációs, stabilizációs, adózási és más tervezetek?
A kérdések és kétségek sora még jócskán bővíthető. Miért mégis a határozott és egyértelműen pozitív értékelés? A magyarázat szükséges, de korántsem elégséges eleme, hogy a Szocialista Párt kedvező képet akar kialakítani a hazai közvéleményben aktív vagy pillanatnyilag parkolópályára küldött frontembereiről.
A szép későkádári napok…
A Németh-kormány legendáját azért is érdemes ápolni, mert 1988–89-ben – amikor ők voltak hatalmon – a mostaninál jelentősen kisebb volt az infláció és a munkanélküliség. A gazdaság teljesítménye nem esett vissza drámaian. Az időnyerésre játszó utolsó kommunista kormány fokozatos és zökkenőmentes gazdasági átmenetet ígért – a restaurációtól (Gorbacsov bukásától) okkal tartó egyesült ellenzék viszont a radikális és erőltetett gazdasági és politikai átmenetet szorgalmazta.
A vártnál gyorsabb változás vesztesei, a versenyképtelen régiókban, ágazatokban, vállalatoknál dolgozó – vagy éppen elbocsátott – munkások, mérnökök nem kis része mind szebbnek látja a közelmúltat. Ezekre az érzésekre játszik a szocialisták vezetője is: „Az elmúlt rendszerben, annak összes hibái és – hozzáteszem – bűnei közepette is, az emberek milliói tisztességesen éltek, és urambocsá’ még boldogultak is ebben az országban.”[4]
A Kádár-korszak megszokott tempója vagy – ha már elkerülhetetlen – a fokozatos, lassú változás, a puha földet érés sokak számára vonzó perspektíva. Ezt ígérte az 1990-es választások nagy nyertese, az MDF, erre építette választási programját Szlovákiában Meciar, és ennek köszönhették a legutóbbi választásokon jó szereplésüket a lengyel reformkommunisták is. A hasonló sikerekre törő MSZP ezért jó érzékkel az átmenettel járó áldozatok csökkentőjeként igyekszik magát bemutatni: „A Szocialista Párt célja és alapelve: a modernizáció a lehető legkisebb terhet jelentse a társadalom számára.”[5] A kellemes átmenetben reménykedőknek azt ígérik, hogy számos fontos és hasznos, a gazdaság teljesítményét javító lépés tehető kellemetlen mellékhatások nélkül. Rendre úgy támogatnak egyes intézkedéseket, hogy közben a káros, kellemetlen mellékhatások megszüntetését is követelik. A fontolva változtató Szocialista Párt képe rajzolódik ki például a külföldi tőke szerepének sajátos megítélésében: „Azt is meg kell mondanunk, hogy egy sor iparágban a külföldi cégek nem a hazai termelés korszerűsítését, hanem teljes leállítását, s helyébe a saját árucikkeik versenymentes eladását célozzák meg. Miközben támogatjuk a külföldi tőke szabadságát, ennek erősítésével el kell utasítanunk a bazárjellegű, harácsoló – mondhatni, közép-ázsiai típusú (sic!) – piacgazdaságot.”[6] Hasonlóképp érvelnek a külgazdasági piacváltás kapcsán: „Az alapgondolat: nincs alternatívája az Európai Gazdasági Közösséghez csatlakozó integrációnak. Ugyanakkor azonban naivitás azt hinni, hogy az egyoldalú integráció képes kiváltani a teljes volt kelet-közép-európai kapcsolatokat. Éppen ezért a kettő harmóniájára van szükség. Praktikusan az átmenet során meg kell őrizni ezeket a pozíciókat, illetve amit lehet, vissza kell szerezni az elveszett piacokból.”[7]
Jön a Mikulás
Nem csupán az átmenet káros mellékhatásait akarja minimalizálni és bagatellizálni a Szocialista Párt, de majd minden társadalmi csoportnak, rétegnek, ágazatnak kézzelfogható előnyöket, érzékelhető javulást ígér.
A munkanélkülieknek munkahelyet: „A munkanélküliség cinikus tudomásulvétele helyett szervezett munkahelyteremtő politikára van szükség.”[8]
A munkavállalóknak tulajdont: „A jelképes tulajdon helyett tartós jövedelemmel járó, valóságos tulajdont kell juttatni a privatizálandó állami vagyonból a munkavállalóknak. A szocialisták kiállnak az állampolgári-dolgozói jogon történő vagyonhoz juttatás feltételeinek megteremtéséért.”[9]
A vállalkozóknak olcsó hiteleket: „Az ország biztonságos pénzügyi helyzetéhez szükséges két és félmilliárd dolláron felüli devizatartalékokat, a mintegy 200 milliárd forintnyi összeget az eredeti 7–8 százalékos kamattal új, munkahelyteremtő beruházásokra, vállalkozások támogatására kell fordítani.”[10]
A fiataloknak munkahelyet és olcsó lakáshiteleket: „A munkanélküli-segélyeket folyósító szociálpolitikai alapok növelése helyett normatív támogatással kell érdekeltté tenni a vállalkozásokat a fiatalok foglalkoztatásában.”[11] „Elviselhetővé kell tenni a lakáskölcsönök terheit. Ennek érdekében vissza kell állítani a hitelek háromszázalékos kamatát. A mindenkori fennmaradó tartozás évenként kövesse az inflációt – ahogyan ez a munkabérek esetében is nélkülözhetetlen. A privatizációs bevételekből évente 10 milliárd forintot szociális lakások építésére kell fordítani.”[12]
A nyugdíjasoknak életszínvonaluk szinten tartását: „Meg kell őrizni a nyugdíjak reálértékét, és el kell kezdeni az új, igazságosabb nyugdíjrendszer kidolgozását.”[13]
A pedagógusoknak béremelést: „A párt parlamenti csoportja fellép az oktatásban dolgozók jövedelemviszonyainak radikális javítása érdekében.”[14] A tudomány és a felsőoktatás is reménykedhet: „A szocialisták szükségesnek tartják… a felsőoktatás mennyiségi és minőségi fejlesztéséhez, a tudomány szerves fejlődéséhez nélkülözhetetlen anyagi terhek megteremtését.”[15]
Az agrárágazatnak – értsd a falusi népességnek – nem kevesebbet, mint az újrakezdés lehetőségét ígérik: „A szocialisták szerint az agrárválságból az ágazat terheinek enyhítésével, a versenyképes pályára való állást sokoldalúan elősegítő gazdaságpolitikával lehet kilábalni. Mivel a hitelállomány felhalmozódásának döntő oka a hibás gazdaságpolitika volt, túlnyomó részét le kell írni, s a többit elviselhető kamatozású, hosszú lejáratú hitellé kell átalakítani.”[16] Az állami vállalatok igazgatói is bizakodhatnak: van esély, hogy elkerüljék a privatizációt. A szocialisták ugyanis „egy törvényekkel meghatározott körben egyetértenek az állami tulajdon fennmaradásával”.[17]
A teljesítés esélyei
Egy gazdaságpolitikai program akkor meggyőző, ha a készítői bizonyítják, hogy céljaik egybefüggő rendszert alkotnak, nem zárják ki egymást. Az itt idézett szövegekből nem deríthető ki, hogy a Szocialista Párt stratégiai tervezői elvégezték-e ezt a munkát. Nem tudjuk, hogy milyen időtávban képzelik népszerű ígéreteik teljesülését, és azt sem, hogy ha a korlátosán rendelkezésre álló erőforrások csak terveik egy részének megvalósítására adnak módot, milyen fontossági sorrendet állítanak fel az így egymást gátló – nem kevés ráfordítást igénylő – célok között. Némi aggodalomra ad okot, hogy egyes célok között már a felsorolás és a javaslás szintjén is ellentmondás feszül. Láttuk például, hogy az állami vagyon egy részét nem kívánják privatizálni, egy másik részét ingyen osztanák szét a munkavállalók között, s az így csökkentett privatizációs bevételeket „olyan beruházások finanszírozására fordítanak vissza, amelyek növelik a nemzeti vagyont”.[18] De e forrásból fedeznék a szociális célú lakásépítést is.
Az sem igazán megnyugtató, hogy a vizsgált szövegekben nem sok szót vesztegetnek a kamatcsökkentések, hitelelengedések, béremelések, helyi válságkezelő, munkahelyteremtő programok és más befektetések forrásairól.
Netán élénkítés…
A kormányzat egyes berkeiben a gazdaság élénkítésétől várják a kiadások fedezésére fordítható többletbevételeket. A Szocialista Párt szakértői láthatóan nem döntöttek e kérdésben. Egyes megállapításaikban mintha Kádár Béla elképzeléseivel rokonszeveznének: „Ellene vagyunk a napokban szemfényvesztő jelszavakkal meghirdetett gazdaságélénkítésnek. Különösen olyan körülmények között, amikor még nincs iparfejlesztési-korszerűsítési elgondolás. Mi, szocialisták a szelektív élénkítést szorgalmazzuk, amely a fejlődőképes vállalatokat ösztönzi.”[19] Alig néhány nappal a pártkongresszus után Békesi László viszont már úgy vélekedett, hogy: „Élénkíteni egy gazdaságot nem lehet. A mesterséges élénkítés ugyanis a gazdaságban a politikai voluntarizmussal egyenlő.” Ugyanitt említette, hogy: „Ha tehát a kormány garantálni tudja a plusz piacot, javítani tudja pozíciónkat az EK-ban, netán visszaszerzi a volt keleti piacokat – akkor valóban a növekedésre kell voksolni, én is ezt mondom. Amíg azonban erre nincs garancia, addig nagyon veszélyes bármilyen élénkülésről, pláne élénkítésről beszélni.”[20]
Tanulságok
A szabad demokraták – ha jól emlékszünk – mindig is azt mondták, csak olyan programokkal és ígéretekkel lépnek a közönség elé, amit kormányra jutásuk esetén meg is tudnak valósítani. Populista programok és a későkádári korszak nosztalgiájának terhét aligha vállalhatjuk.
Jegyzetek
[1] Szociáldemokrácia a kelet-közép-európai gazdasági átmenetben. Nemzetközi tanácskozás Budapesten 1992. március 12–13-án. Szociáldemokrata Műhely. Az MSZP Országos Elnökségének kiadása, 1992, 17. oldal.
[2] Horn Gyula előadói beszéde: Éljen a kormány! A következő! Két Hét Politika, Kongresszusi Különszám, 1992. május, 3. oldal.
[3] Szociáldemokrácia a kelet-közép-európai gazdasági átmenetben. (i. m. 25. oldal.) Nagy Sándor hozzászólása.
[4] Horn Gyula előadói beszéde. (i. m. 2. oldal.)
[5] Van jobb út! A Magyar Szocialista Párt állásfoglalása a gazdasági és szociális válság kezelésének néhány kérdéséről. Szociáldemokrata Műhely, az MSZP Országos Elnöksége, 1992, 28. oldal.
[6] Horn Gyula előadói beszéde (i. m. 3. oldal.)
[7] Békesi László záróelőadása. Szociáldemokrácia a kelet-közép-európai gazdasági átmenetben. (i. m. 50. oldal.)
[8] A Magyar Szocialista Párt III. Kongresszusa. Politikai Nyilatkozat. Két Hét Politika, Kongresszusi Különszám, 1992. május, 10. oldal.
[9] Horn Gyula előadói beszéde. (i. m. 10. oldal.)
[10] Horn Gyula előadói beszéde. (i. m. 3. oldal.)
[11] A Magyar Szocialista Párt III. Kongresszusa. (i. m. 12. oldal.)
[12] Horn Gyula előadói beszéde. (i. m. 4. oldal.)
[13] A Magyar Szocialista Párt III. Kongresszusa. (i. m. 12. oldal.)
[14] A Magyar Szocialista Párt III, Kongresszusa. (i. m. 12. oldal.)
[15] A Magyar Szocialista Párt III. Kongresszusa. (i. m. 12. oldal.)
[16] A Magyar Szocialista Párt III. Kongresszusa. (i. m. 10. oldal.)
[17] A Magyar Szocialista Párt III. Kongresszusa. (i. m. 10. oldal.)
[18] Horn Gyula előadói beszéde. (i. m. 3. oldal.)
[19] Horn Gyula előadói beszéde. (i. m. 3. oldal.)
[20] Békesi: az élénkítő gazdaságpolitikának hiányoznak az alapvető feltételei. Hajnal László riportja. Magyar Hírlap, 1992. június 10., 9. oldal.
- Belföld [6]