Az Országgyűlés nyári szünete előtt, az MDF sajtótájékoztatóján Kutrucz Katalin ismét emlékeztetett arra, hogy a közvélemény lesújtó ítélete ellenére a Tisztelt Ház minden bizonnyal „világbajnoka” a törvényalkotásnak. Ez az érv, amelyet a Ház elnökétől is gyakran hallunk, a negativista acsarkodó szerepébe kényszerít mindenkit, akinek az Országgyűlés munkájáról nincs olyan jó véleménye, mint az idézett MDF-es politikusoknak.
Amikor az 1992-es év tavaszi-nyári ülésszakának teljesítményét számba vesszük, azt láthatjuk, hogy a megalkotott 31 új törvény, 24 törvénymódosítás és 47 országgyűlési határozat számszerűleg imponáló teljesítmény. De ahogyan az előző években, most is elmondható, hogy ezek mögött a számok mögött alig néhány jelentősebb törvény húzódik meg. Az új törvények közül jelentősebb jogalkotási lépés a szövetkezetekről szóló törvény, a Munka Törvénykönyve, a köztisztviselők jogállásáról szóló törvény, a közalkalmazottakról szóló törvény, a Munkavállalói Résztulajdonosi Programról és az állami vagyonról szóló törvények. Természetesen az egyes szakterületeken megszületett többi törvényt ki-ki a saját szakmai elfogultsága szempontjából értékelheti, de azok jogi szempontból csak szűkebb terület szabályozására vállalkoztak.
Ábránd és való
A meghozott fontosabb törvények igazi értékeléséhez érdemes néhány pillantást vetnünk azoknak a törvényeknek a listájára, amelyeket a kormány erre a fél évre elfogadandónak ítélt. Ezt a jogalkotási tervet februárban fogadta el a kormány, s bár Balsai István igazságügy-miniszter egy interpellációra adott válaszban megpróbálta bagatellizálni a program jelentőségét, az Igazságügyi Minisztérium júniusban megjelent Két év után című tájékoztatója máshogyan vélekedik erről a jogalkotási tervről. A kiadványban olvashatjuk: „A gyakorlati munka elősegítése céljából az a módszer alakult ki, hogy a kormány a félévenként elkészített munkatervében foglalja össze az általa előterjesztendő törvényjavaslatokat, és a miniszterelnök ezekről a megfelelő időben tájékoztatja az Országgyűlés elnökét. A tervbe vett törvényjavaslatok jegyzéke… A nemzeti megújhodás programjával együtt, azt konkretizálva betöltötte a jogalkotási program feladatát.”
Az idézetből tehát az derül ki, hogy az a jegyzék, amit a miniszterelnök saját kezű aláírásával február 3-án eljutattatott az Országgyűlés elnökéhez, nem más, mint a jogalkotási program. A programot szemügyre véve azt tapasztaljuk, hogy annak csak egészen elenyésző hányadát sikerült a kormánynak az általa megjelölt határidőre benyújtani. A törvényjavaslatok benyújtásában a kormányt saját magán kívül senki nem akadályozza. Ez a körülmény azonban nem zavarja különösebben azokat a kormánypárti elfogultakat, akik a törvényalkotás lassúságáért kizárólag az ellenzék „obstrukcióját” teszik felelőssé.
A saját maga által vállalt határidőre összesen 3 javaslatot nyújtott be a kormány. A megígért és februárban még ebben a félévben meghozandónak ítélt törvények közül nem nyújtotta be a földtörvényt, a nemzeti és etnikai kisebbségekről, a környezetvédelemről és a nemzetbiztonságról szóló törvényeket. Ezen törvények közös sajátossága, hogy A nemzeti megújhodás programja már 1990-re, vagyis a kormány működésének első esztendejére megígérte elfogadásukat. De szép számmal vannak olyan törvények is, amelyeket most ígért meg a kormány először, és mégsem nyújtotta be őket az ülésszak végéig. Csak néhány példa: az innovációról, a munkavédelemről, a szociális ellátásról, a közoktatásról, a szakképzésről, a felsőoktatásról, a mezőgazdasági érdekképviseletről stb.
A kiszámíthatatlanság ütemterve
Azzal, hogy a kormány ígérete ellenére elmulasztja benyújtani ezeket a törvényeket, az Országgyűlést kényszerhelyzetbe hozza, hiszen ez hiába is akarná, nem tudja megtárgyalni a javaslatokat. Ennél azonban nagyobb baj, hogy az ígérgetés konzerválja a jogrendszer átalakulásának kiszámíthatatlanságát. Egy normális piaci társadalom elemi igénye a kiszámíthatóság. Az állampolgárok akár mint vállalkozók, akár mint munkavállalók szeretnék tudni, hogy életüket milyen szabályok alakítják, és komoly érdekük fűződik ezeknek a szabályoknak a stabilitásához. A magyar társadalom immár fél évtizede éli át a jogszabályok radikális átalakulásának korát. Sok ember kénytelen életét, jövőjét befolyásoló döntéseket úgy meghozni, hogy a döntésének feltételeit meghatározó joganyag jövőjéről semmit nem tudhat. (Az országban tízezrek lehetnek, akiknek telefonhoz jutása és ennek következtében vállalkozásaik sikere a távközlési törvény elfogadásától függ.)
A kiszámíthatatlan jogi viszonyok, az a körülmény, hogy egy-egy jogterület átfogó újraszabályozásának sem időpontját, sem irányát nem lehet még csak sejteni sem, a gazdasági élet kiszámíthatatlanságát is fokozza. A gazdaság szereplőinek helyzetét a jogalkotás jövőjének bizonytalansága majdnem olyan mértékben nehezíti, mint a gazdasági folyamatokban óhatatlanul benne rejlő bizonytalansági tényezők.
A megalkotott jogszabályok mennyiségénél és talán minőségénél is fontosabb, hogy születésük kiszámítható, átlátható legyen. A kormány azonban láthatólag nem tudta felmérni a feladat nagyságát a jogalkotási terv elkészítésekor. (Amikor például a miniszterelnök február 3-án megígérte, hogy február 15-ig beterjesztik a földtörvényt, kevéssé valószínű, hogy ne tudhatta volna, milyen kezdetleges állapotban van a tervezet. Azóta sincs beterjesztve.)
Ha azonban feltételezzük, hogy a feladatot mégis jól mérték fel, az szorul magyarázatra, miért nem teljesítették, amit önszántukból ígértek. Néhány esetben – például a rendőrségi törvény és a nemzetbiztonságról szóló törvény esetében – a kormány jóhiszeműsége is megkérdőjelezhető, hiszen ezeket a törvényeket már a rendszerváltást megelőző időszakban is rendkívül sürgősnek ítélte valamennyi politikai erő (kivéve az akkori uralkodó pártot). Az a tény, hogy ezek a törvények a mai napig nem születtek meg, sőt a nemzetbiztonsági törvénynek még a tervezete sincs meg, okot ad a feltételezésre, hogy a kormánynak nem is érdeke a jelenlegi helyzet – a törvény nélküli vagy csak lyukacsos, ideiglenesen szabályozott állapot – megváltoztatása.
Júniusban első hosszabb szünetét kezdte az Országgyűlés. A parlament iránti bizalom a mélyponton van. A törvényhozás kiszámíthatósága, a jogbiztonság ígérete tovább várat magára. Az MDF vezette kormánynak azonban még mindig nem sikerült világossá tennie, hogyan is viszonyul a megörökölt jogrendszerhez (kivéve a rádióra és a televízióra vonatkozó 1974-es kormányhatározat esetét, amelyben nagyon is világossá tette). Nem sikerült világossá tenni, hogy az „új rendszer” joga és állama mennyiben más, mint az előzőé volt.
Vagy mennyiben azonos azzal?
- Beszélő [6]