1989–91 között kezdtek el iratmásolatokat átadni az akkor még szovjet belügyi hatóságok a svéd királyi külügyminisztériumnak a Budapestről, pontosabban Pestről 1945 január közepén elhurcolt Raoul Wallenberg svéd diplomata és vele együtt eltűnt magyar gépkocsivezetője, Langfelder Vilmos szomorú sorsára vonatkozóan.
Ezeknek az iratoknak közös jellemzője, hogy nem lehet belőlük megtudni, miért vitték Moszkvába és miért börtönözték be kettejüket. A dokumentumok jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy immár a foglyul ejtett áldozatok saját kezű aláírásával igazolódik: Moszkvába vitték és börtönbe vetették őket.
Azok a kihallgatási jegyzőkönyvek, amelyekről megtudhatná az utókor, miről faggatták, kire-mire vallatták Raoul Wallenberget 1945. február 8-án éjjel 1 óra 05 perctől hajnali 4 óra 35 percig avagy 1945. április 28-án délután 15 óra 35 perctől 17 óra 00 percig, avagy 1947. március 21-én délután 14 óra 15 perctől 16 óra 00 percig, állítólag mind-mind elvesztek, megsemmisültek. Ami fennmaradt, az a börtönfőkönyv némely oldala, s ezeken megőrződött Raoul Wallenberg jellegzetes aláírása, valamint Langfelder Vilmosé. Magyar fordításban „a Belső börtön kihallgatási naplójá”-nak kell neveznünk ezt az előrenyomtatott fejléccel előregyártott könyvet, amely a „mozgatás” dokumentuma: azt vezették bele gondos kezek, mikor indították kihallgatásra és mikor kísérték vissza zárkájába a letartóztatottakat; a „kihallgatott aláírása visszaérkezése után” rubrikában ismerhetjük fel a számunkra oly fájdalmasan sokatmondó kézvonásokat. Langfelder Vilmosnak két aláírását továbbították a moszkvai nyomolvasók a múlt év végén Stockholmba; az egyik, az 1945. február 9-i, éjjeli kihallgatás nyomát őrzi – 1 óra 30 perckor kísérték cellájából a vizsgálója elé és hajnali 3 óra 40 perckor vitték vissza. A másodiknak a dátuma 1947. július 22., ekkor este 21 óra 30-kor kezdték a kikérdezést és fél óra múlva, 22 óra 00 perckor már abba is hagyták. Vallatójuk – az első esetet leszámítva, amikor Wallenberggel bizonyos Szvercsik foglalkozott – ugyanaz: Kuzmisin.
Egy másik iratcsomón, amely feltámadt az NKVD-archívumok papírtemetőjéből, a nyomok megsemmisítésének bizarr folyamata is tanulmányozható. Orwelli felvilágosítások birtokában ráismerhetünk arra a soha véget nem érő, csupán a rendszer végével bevégződött folyamatra, ami a múlt átírása volt. Tussal vagy tintával leöntött, netán festékkel elfeketített, olvashatatlanná tett sorok, sőt, otromba „x”-ekkel átikszelt bejegyzések idézik emlékezetünkbe a kort, amelyben legfelső parancsnokoktól legutolsó alárendeltig hittek abban, hogy amit kiiktattak, az nincs, s amit nemlétezőnek jelentenek ki, annak nincs is joga létezni. Az 1989-es év, ez a sírokat megrengető, falakat leomlasztó, hozta felszínre azt a néhány Wallenberg- és Langfelder-életjelet, amelyek a puszta tény bizonyítókai, hogy 1945–47 között még éltek és ott.
Másfajta nyilvántartások lapjain találhattak rá a nyompusztítók nyomait keresők – 1991. szeptember–október–novemberében – Wallenberg és Langfelder nevére – 1945 áprilisától 1947 júliusáig. Közös vallatójuk e dokumentumok tanúsága szerint több esetben Kopiljanszkij vagy Kopeljanszkij volt, a „3. sz. főosztály operatív meghatalmazottja”. Vélhetően szembesítések bizonysága az a feljegyzés, amely szerint 1946. július 17-én Wallenberg délelőtt 10 óra 30 perctől 13 óra 00 percig, Langfelder pedig 12 óra 20 perctől ugyancsak 13 óra 00 percig volt eléje vezetve, majd elvezetve. Wallenberg Raoul Gusztáv utolsó rekonstruált kihallgatásának kelte 1947. március 1., Langfelder Vilmos Karlovicsé 1947. július 23.
Ha nem volna olyan elborzasztó, még élcelődhetnénk is azon, mint prezentálták, „ilyen volt – ilyen lett” reklámok modorában, a volt szovjet belügyi szervek azokat a nem tudni, milyen kulimásszal lekent oldalakat – majd az ellenkulimásszal való kezelés után ismét előbukkant sorokat. Általában három fotókópia van egy-egy oldalon, az első „a lefestett bejegyzés másolata”, a második „a bejegyzés előhívott képe”, a harmadik „a helyreállított szöveg”. A rekonstrukciót végző „szpecialiszt” nevét is akkurátusan feltüntetik minden oldal alján – s nekünk, Szolzsenyicinen iskolázottaknak, mindjárt az a kérdés villan át az agyunkon, vajon melyik lágerből mozgósították a szaktudósokat?
Miközben a „Szervek” ismételten és „sajnálkozva” állapították meg, hogy – például – „Semmi egyéb okmányszerű, vagy tanútól származó információt nem sikerült fellelni” (Gromiko-jegyzék, 1957), e körültekintően megrostált anyagban, amiből épp a lényeg nem derül ki, a fogva tartás indoka, olyan, mintegy mellékesen átadott dokumentumok is vannak, amelyek láttán arra a meggyőződésre jutunk, hogy minden cetli megvan!… Mert ugyan gondolhatunk-e mást annak a sajtpapírnak a szemügyre vételekor, amelyet a 18(-as lövész hadosztályhoz?) bizonyos Afonyinnak küldött valamely feljebbvalója ezzel a két paranccsal: „egyelőre nem továbbítani” (továbbengedni?) és „táviratot visszatartani”?
A távirat szó minden bizonnyal arra a Raoul Gustaf Wallenberg svéd követségi titkár által német nyelven előre megfogalmazott üzenetre vonatkozik, amelyet 1945. január 14-én, amikor a Benczúr utca 16. szám alatti villában az első szembejövő szovjet katonának bemutatkozott, a svéd királyi külügyminisztériumba, Stockholmba való szíves továbbítás céljából átnyújtott. Tudniillik erről is megvan az őt felszabadítva foglyul ejtő kis ruszki irkalapra rótt jelentése…
Hacsak nem hamisítvány minden: más specialisták ujjgyakorlata.
(Az orosz szövegeket Előd Nóra fordította.)