Az említett lélektani tényező összefügg egy előzménnyel: azzal a vélt vagy valós ténnyel, hogy a keletnémet ipart az indokoltnál, a gazdaságilag ésszerűnél jóval nagyobb mértékben számolták fel, s nem törődtek azzal, hogy a keletnémet munkavállalók fele az utcára kerül, ehelyett főleg a belső terjeszkedésre átállított nyugatnémet ipar érdekeit tartották szem előtt. Ez a folyamat, ami miatt egyesek a második világháború utáni Morgenthau-terv késői és részleges megvalósulására célozgattak, valószínűleg fontos szerepet kapott a Mozgalom az Igazságosságért nevezetű csoport életre hívásában. (Lásd cikkünket a következő oldalon.) A parlamenti pártokat (főleg a kormánykoalíció pártjait) mégis erősen nyugtalanítja a próbálkozás, mert amúgy is oszladozik a legutóbbi választásokat a kancellár pártja javára eldöntő keletnémet támogatás; hódít a proteszt, és ez az új mozgalom sem egyéb egyfajta tiltakozásnál. A hagyományos pártok nyugtalanságát erősíti, hogy a sokak szemében már szinte kézzelfogható közelségbe került „nagy koalíció” – a CDU és a szociáldemokraták válságkormánya – lekerült a műsorról a katonai kötelezettségvállalás körüli nézeteltérés miatt.
„Ami go home”?
A Bosznia-Hercegovinában kialakult helyzetet nem lehet tovább elviselni; a dolog mind emberiességi, mind jogi szempontból tarthatatlan. Ez az érem egyik oldala. A másik: a széthulló Jugoszlávia körüli konfliktus a fő vivőanyaga, „vehiculuma” az amerikaiaktól elkülönülő nyugat-európai haderő megteremtésének, ami – épp a nyugat-európai haderő konkurenciája miatt – a NATO-t is a kívántnál átfogóbb kötelezettségvállalásokra kényszeríti. (Mellesleg, elképzelhetőnek tartom, hogy épp e rivalizálás miatt „igen” a válasz a gyakran firtatott kérdésre: segítene-e a Nyugat Magyarországnak kívülről jövő támadás eseten? De hozzáteszem: a kérdést akadémikusnak tartom, mert azt vallom, bennünket senki sem fenyeget. Nincs senki, aki úgy érezheti, hogy követelnivalója van rajtunk, és mi sem akarunk provokálni senkit. Remélhetőleg.)
A zárójel után visszatérve a témához: a németeket „különleges partneri viszony” fűzi az Egyesült Államokhoz, de a franciák csendestársai, az „Ami go home” élharcosainak. De van egy külön dilemmájuk, amit a jugoszláv helyzet aktuálissá tett. Vállalják-e az egyesülés folytán megnövekedett súlyukból fakadó katonai következményeket? A nyugati partnerek is ebbe az irányba szeretnék terelni őket. Avagy tartsák magukat a fogadalomhoz, amelyet második világháborús múltjukkal szembenézve tettek, és mondjanak le róla, legalább ebben az évezredben, hogy német katonák lépjenek azon országok földjére, amelyeket a második világháborúban megszállva tartottak. A szociáldemokraták válasza erre a kérdésre: fogják vissza magukat ebben az ezredévben, már csak azért is, mert az idő, sajátos módon, nem elhalványítja, inkább felnagyítja a hitleri cselekményeket. A kormánykoalíció válasza a gyakorlati tett: hadihajót és földerítő repülőgépeket az Adria vizeire. A hajó a NATO, a repülőgépek a Nyugat-európai Unió kötelékében teljesítenek szolgálatot. Most még csak ellenőriznek, de ha elrendelik a blokádot, kiveszik a részüket belőle.
Növekedés vagy stagnálás ?
E kardinális kérdésben eltérnek a nézőpontok, és ez gátolja, hogy a két nagy erő – amiként sokan tervezték – összefogjon a keletnémet problémák rendezésére. A problémák azonban nem tűntek el. Talán a keletnémet zászlóbontás, talán a nagykoalíció elmaradása késztette a német iparszövetség, a BDI elnökét érdekes nyilatkozatára. A gazdaságpolitikus szerint „be kell fagyasztani a nyugatnémet komfortot, és az eddiginél nagyobb összegeket kell átutalni a volt NDK-ba”. Javasolja, hogy biztosítsanak „lélegzetvételnyi szünetet” a keletnémet vállalatoknak; adjanak nekik mentességet a régi adósságokkal kapcsolatos terhek – törlesztések, kamatok – fizetése alól, továbbá (hasonlóan a hajdan Nyugat-Berlinnek adott kedvezményhez) szállítsák le a Kelet-Németországban gyártott termékekre kivetett forgalmi adót.
Történelmi hibának minősítette viszont a Kohl által meghirdetett szándékot, hogy mielőbb hozzák nyugatnémet szintre a keletnémet béreket és fizetéseket. Ez jellegzetes csapdahelyzet. Az új tartományok polgárai többek közt azért szavaztak a kancellár pártjára, mert nyugatnémet béreket és nyugatnémet életszínvonalat ígért nekik. De az életszínvonal nem emelkedik, mert a nyugatnémet beruházók távol maradnak, nem akarnak új munkaalkalmakat teremteni. Részben mert nem vonják vissza az irányelvet: „csak akkor kárpótolni, ha nem lehet visszaadni”, ami rengeteg pert és tartós jogbizonytalanságot von maga után (nem is szólva az otthonáért rettegő keletnémet lakosság rossz közérzetéről), és nagyon megnehezíti, hogy az új vállalkozók a saját telkükön építkezhessenek. Részben mert ha a régi Nyugat-Németország határain kívülre merészkednek, akkor az olcsó munkabér a fő szempontjuk. A beruházások lassúsága miatt óriási a munkanélküliség, és az államnak tömérdek – a termelést elkerülő – pénzt kell átutalni az új tartományokba. A kamatokat feltornázó hitelfelvételek mellett növelni kell az állam bevételeit. A dolgot azonban bonyolítja az ígéret, hogy nem lesz újabb adóemelés. De azért ez nem megoldhatatlan feladat, a „letagadva fölemelt” adónak vannak hagyományai. Az első egyesülési adót, a „szolidaritási pótlékot” sem a vártnál nagyobb kelet-németországi költségek miatt vetették ki, arra hivatkoztak, hogy hozzá kell járulni az Öböl-háború kiadásaihoz. Most a vasutak modernizálása lesz a jelszó; e címen a nemrég fölemelt benzinadó újabb emelését fontolgatják. És hamarosan drágább lesz az autózás. A közlekedési miniszter elképzelése szerint útvámot vetnek ki a teher- és személyforgalomra, ami 30 százalékkal teheti drágábbá a kocsihasználatot. Ennek az adónak is nemes lelkű indokolása lesz: a környezetet lesz hivatva védeni oly módon, hogy a teherforgalmat áttereli az autópályáról sínre.
A legfontosabb cél, a magánberuházások ösztönzése szempontjából nem sok jót ígérnek az új adók, s a múlt csütörtökön elrendelt kamatlábemelés pedig végképp nem ösztönzi a beruházásokat. A jegybank újból megmutatta: a stabilitást előbbrevalónak tartja a növekedésnél, s ha a márka szilárdsága, az infláció féken tartásának sikere forog kockán, senkitől sem tűr beleszólást. Talán a kormánytól sem. A Kohl-kormány két héttel ezelőtt Münchenben szétoszlatta a kamatcsökkentést sürgető partnerek reményeit, de jelezte, hogy további kamatemeléstől nem kell tartani.
A nyugat-európai országokban a német kamatszinthez igazodó és ilyenformán mesterségesen magas kamat visszatartja a recesszióból való kilábalást, a gazdaság élénkülését. A frankfurti döntés nyomán most füstbe mentek a közeli fellendülésbe vetett remények. De talán másról is szó van. A Bundesbank a pénzügyi szempontokon túlmenően egy magasabb célért vállalta az európai növekedés visszatartását. Talán Maastricht szellemében akart cselekedni, idejekorán meg akarta kezdeni a partnerek, a leendő valutaunió közös európai jegybankjában felolvadó nemzeti bankok szoktatását a rendhez, a német szájíz szerinti pénzügyi fegyelemhez.
Kapcsolódó cikkek
- Külföld [6]