A politikai katolicizmus Lengyelországban a kommunista párt uralmának évtizedében sem számolódott fel: a PAX világi katolikus szervezet, a Keresztény-Szociális Unió (UChS) és a Lengyel Katolikus Társadalmi Szövetség (PZKS) révén 1947–1989 között mindvégig jelen volt a parlamentben; a „Znak”, a „Tygodnik Powszechny” és a „Wiez” c. lapok köré tömörülő személyiségek, illetve „Katolikus Értelmiségiek Klubja” (KiK) révén pedig a lengyel ellenzéki mozgalomban is. Az állampárti időszakban képviselői tudatosan arra törekedtek, hogy a társadalom egészével aktív kapcsolatot tartsanak fenn – ideértve a hatalom és az ellenzék valamennyi fontosabb csoportját.
1989 után – tekintettel a katolicizmus és a lengyel nemzettudat erős összefonódására, illetve az egyháznak a lengyel ellenzéki mozgalomban betöltött szerepére – szinte valamennyi politikai párt (a szocialistáktól a nemzeti demokratáig) „pozitívan” határozta meg a „katolicizmushoz” és „a keresztény etikai értékekhez” fűződő viszonyát.
E „pozitív viszonyból” azonban Lengyelországban még nem következtethetünk a politikai katolicizmus iránti elkötelezettségre. Elég talán olyan pártokra utalnunk, mint a Demokratikus Unió (UD) vagy a Liberális-Demokrata Kongresszus (KLD), amelyek bár deklaráltan a keresztény etikai értékek alapján állnak, de egyikük sem kötelezte el magát a politikai katolicizmus mellett, sőt programjaik fő pontja az állam és az egyház szétválasztása és a világnézetileg semleges állam.
A politikai katolicizmushoz való viszony legtöbb párt esetében csak olyan konkrét kérdések kapcsán elfoglalt álláspontjuk alapján határozható meg, mint az abortuszprobléma, a hitoktatás kérdése vagy a katolikus klérus és az általa hirdetett dogmák társadalmi-politikai szerepének problémája.
A fentiek alapján napjainkban négy nagy irányzatot sorolhatunk a széles értelemben vett politikai katolicizmushoz: a népi mozgalmat (parasztpártok), a kereszténydemokráciát, a keresztény-nemzeti, illetve a nemzeti mozgalmat. Hozzá kell azonban tennünk, hogy a politikai katolicizmust képviseli a Szolidaritás Szakszervezet (NSZZ Solidarnosc) is, amely azonban egyik említett irányzathoz sem sorolható.
A lengyel politikai katolicizmus egyik legnépesebb irányzatát a népi mozgalom parasztpártjai és a Magángazdálkodók Szolidaritás Szakszervezete (NSZZ Solidarnosc RI) képviselik. Az említett csoportosulások – melyek együttesen kb. 75–77 parlamenti mandátummal rendelkeznek – az agráriusság vagy az ún. neoagráriusság felől közelítenek a politikai katolicizmushoz, mondván: a vidéki, különösen pedig a falusi lakosság természetes igénye a katolikus társadalmi ismereteknek és a keresztény értékeknek a politikai-társadalmi életben való érvényesítése. Az érvényesítés mértékében és a klérushoz való viszonyban azonban már komoly hangsúlybeli különbségek fedezhetők fel az említett pártok között. Míg például a „mikolajczyki” Lengyel Néppárt (PSL „m”) erőteljesebben hangsúlyozza az egyház politikaformáló szerepét, az egykori LEMP-szövetséges, a W. Pawak vezette Lengyel Néppárt (PSL) kevésbé, olyannyira, hogy például máig sincs határozott álláspontja az abortuszkérdésben.
A lengyelországi politikai katolicizmus másik népes és meglehetősen széttagolt szárnyát a lengyel kereszténydemokrata mozgalom (chadecja) képviseli, melyet az elmúlt év elején még több mint 40 különböző párt, illetve politikai csoportosulás képviselt. Azokon a pártokon kívül, melyek nevükben is megjelenítik irányultságukat (lásd táblázatunkat), a J. Kaczynski vezette Centrum Megegyezés (PC) is kereszténydemokrataként definiálja magát; sőt kereszténydemokratákat az UD soraiban is szép számmal találunk. Bár valamennyi említett párt önmagát a lengyel politikai centrumhoz sorolja, a csoportok között jelentős véleménykülönbségek mutatkoznak a politikai katolicizmust illetően. Míg például a konzervatív kereszténydemokrata PC és a szejm két kisebb kereszténydemokrata frakciója (a PChD és a ChD) aktív támogatója az abortusz „betiltásának”, az UD határozottan ellenzi a művi terhességmegszakítás szigorú tiltását.
Míg az előbbiekben említett politikai csoportosulások nem tekinthetők „felekezeti” jellegűeknek, a politikai katolicizmus harmadik, igen markáns és aktív irányzata – a keresztény-nemzeti mozgalom – deklaráltan az. A mozgalmat vezető Keresztény-Nemzeti Egyesülés (ZChN) az egyetlen a nagyobb parlamenti pártok közül, amely nyíltan vallja, hogy a katolikus értékek közéletben való érvényesítését tekinti egyik legfőbb céljának. A párt sikerére jellemző, hogy az 1991-es választások óta – amelyen (a klérus nem kis támogatásával) 50 mandátumot nyert – a lengyel „nagypolitika” egyik főszereplője lett. (A párt vezetője, W. Chrzanowski – a Bielecki-kormány egykori igazságügy-minisztere – jelenleg szejmelnök; A. Macierewicz és J. Kropiwnicki révén pedig két tárcát is magáénak tudhatott az Olszewski-kabinetben.) A pártról – amely az abortusz „betiltásának” és a hitoktatás állami iskolákban való bevezetésének élharcosa – erősen megoszlanak a vélemények. Egyrészt a lengyel politika egyetlen szereplője sem vitatja, hogy a ZChN vezetői (W. Chrzanowski, S. Niesiolowski, J. Lopuszanski) tehetséges és művelt politikusok, másrészt viszont a párt által képviselt „nemzeti-katolikus állam” víziója, amely mindenekelőtt a kulturális szférát kívánja igen energikusan megregulázni, és a párt perifériájáról hallatszó – nemegyszer szélsőséges – hangok jogos aggodalmakat keltenek.
Végül csak megemlíteni érdemes a politikai katolicizmust képviselő negyedik irányzatot, a két világháború közötti nemzeti-demokrata eszmeiséghez kapcsolódó nemzeti mozgalmat, ugyanis a lengyel politikai életre gyakorolt befolyása igen csekély.
- Beszélő [6]