Kolumbusz tojása – éppúgy, mint a gordiuszi csomó – a szellemes és radikális döntések jelképe, még akkor is, ha eredetileg mindkettő saját léte és értelme feláldozásával, vagyis önmaga megszűnésével-megszüntetődésével demonstrálta a legendás elhatározások érvényét.
A tojás vagy a csomó jelképezte gyors mozdulatú gondolat tehát csak következményeiben él tovább, a szimbólum tárgyi burka – a tojás esetében a szó szoros értelmében –, de még elemei is valóságos funkciójukat elvesztve elértéktelenednek.
Amikor Sárosdy Judit művészettörténész kitalálta, hogy Kolumbusz tojása címen rendezzen a Műcsarnok kiállítást Amerika felfedezésének jubileumára, bizonyosan gondolt arra is, hogy a szellemes ötlet végeredményben és ad absurdum csak üres terek megnyitását engedélyezné, hiszen a nagy globetrotter anekdotája az egyszeri és megismételhetetlen megoldássziporkával éppen azt jelzi, hogy megfejtés csak egy van, azt pedig már ismerjük. Utána csak a csönd jöhet vagy az újabb tojások. Sárosdy azonban – láthatólag, hiszen berendezte a tereket – inkább paradoxonná csavarta a helyzetet, s valószínűleg joggal, arra készteti a nézőt, hogy magát a kiállítást fogadja el Kolumbusz tojásaként. Nem a nagy poént, az odacsapott héjat illusztrálja és illusztráltatja tehát, hanem sok mindent – például a közönséget, a műveket, Amerikát és a felfedezőt – összekarolva azt sejteti, hogy a dolog végtelenül egyszerű: az ötszáz éves évforduló kézenfekvő és tiszta alkalom arra, hogy dél-amerikai és magyar művészek közösen állítsanak ki – erre eddig amúgy sem igen volt sok példa vagy alkalom–, s lehetőség szerint értelmezzék Amerikát. Sárosdy Juditnak végeredményben igaza van, még akkor is, ha:
– egyrészt nem lehet nekünk közös Amerikánk, s nincs is. Ha pedig nincs, akkor nehéz ugyanarról beszélni, miközben másról beszélünk;
– másrészt nem is egy Amerika van, hanem rengeteg. Lehet persze a rengetegféléről beszélni rengetegfélén, csak nehéz megérteni.
Mindettől függetlenül nem rossz a kiállítás ideája, még akkor sem, ha a megérteni vélt szándék s a benne rejlő iróniára a fentiek értelmében bőven alkalmat adó lehetőségek nem is aknázódnak ki igazán. Ilyen lehetett volna a mérhetetlen topográfiai és kulturális távolság közös „konceptualizálása”, olyasfajta, csak talán elmélyültebb interpretálása, mint amire Bukta Imre vagy Rácmolnár Sándor törekedett.
Bukta – régi egyszerűségéhez szerencsésen vissszatalálva – gondosan elterített kukoricára nyolc pár gumicsizmát állított sorba (még nem térdepeltette le azokat senki), hogy megrakva némi vizes dobozkákkal menetelhessenek A munka címe – Mi tengerin járunk – némileg didaktikus ugyan, de talán épp ezért vagy ezzel együtt meglehetősen pontos, s az álnaiv szójátékkal talán a leginkább közelít a tárlaton a tojásos feladvány szelleméhez. Rácmolnár a felfedezés legendáját persziflálja a közép-európai kívülálló nonsalanszával: kicsiny munkája az indiai mogul stílus manírjaival tudósít Kolumbusz első mozdulatairól az Újvilágban, a tévedés és a hit kettősségének messzesugárzó következményeit kommentálva.
Buktáéhoz hasonló szándékokkal értelmez valamiféle Amerika-képet a kiállítás talán leggyengébb, ám igencsak jellemző tárgya is, mely a másik partról ide kerülve jelzi a giccs internacionalizmusát, egyszersmind az állatszimbólumok kínos kiürülését. A brazil Alex Flemming vonalzókkal és szögmérőkkel teleaggatott ezüstözött és kitömött őze (Geometriaóra) használhatatlanná kopott közhelyként búsong, mintegy végpontját jelezve az állatokkal folytatott művészi kísérleteknek, melyek az elmúlt néhány év nagy nemzetközi tárlatain igencsak és fölösen megszaporodtak Igazságtalanság lenne persze az egyetlen brazil félrefogásából a kiállítás ibér-amerikai résztvevőire nézve konzekvenciákat levonni, az azonban tagadhatatlan, hogy vagy a véletlennek vagy a válogatásnak vagy a tényeknek köszönhetően a hazai művészek most itt jelentékenyebbnek látszanak, mint a vendégek A kubai, már ismerős Flavio Garcíandia, a mexikói Marta Palau vagy a kolumbiai Alvaro D. Gómez Campuzano egyszerre lágy és agresszívan erőteljes munkái ugyan sajátos és érdekes szándékokat képviselnek, Swierkiewicz Róbert barokkos tárgyegyüttese, Gémes Péter sejtelmes fotószobra vagy Palkó Tibor bonyolultan rétegzett műve eredetibb és átéltebb gesztusokat rögzítenek.
A tizenöt dél-amerikai és tizenhárom magyar művész tehát az interkontinentalizmus felé tett ezzel a tárlattal néhány, nem is bátortalan lépést. S ha a tojás nem is csapódott oda gömbölyebbik feléhez olyan hatásosan, mint annak idején, a felfedezés legalább bekövetkezett: Dél-Amerika – ha csak résnyire is – kinyílott.
(A tárlat szeptember 20-ig látogatható a Műcsarnok Palme-házában.)
- Kultúra [6]