Maradjunk a tekintélyeknél. Az Euromoney – szokásos bankrangsorai mellett – tavalyelőtt készítette el először a világ legjobb bankjainak rangsorát. Az elemzésben a fizetőképességre, a tőkére, a jövedelmezőségre és a vezetés minőségére koncentráltak.
Az eredmény első látásra sokkoló, írják az ismertetésben. „A legjobb bankok főként azok, amelyek otthon maradtak, és arra koncentráltak, amit legjobban tudnak, s ez rendszerint a kiskereskedelmi üzletág.” A legjobb bank – igaz, némi számviteli trükkel – egy konzervatív spanyol belföldi kiskereskedelmi bank lett. A második helyezett kanadai bank vezetőjének véleménye: „Azt lehet mondani, hogy mindig unalmasán próbáltuk vezetni a bankot.”
Izgalmas bankok
Annak, aki magyar bankok környékén kószál, az unalomtól nem kell félnie, inkább az a kérdés, melyik a legizgatóbb.
Hiányoznak a megfelelő információk, ahogy azt mind a Figyelőben, mind a HVG-ben is említi maga a szerző, Várhegyi Éva, aki, nem győzzük hangsúlyozni, ugyancsak tekintélyes. S mielőtt elemzését elmarasztalnánk, hadd jegyezzem meg, ilyen-olyan félszerkesztői pozíciókban magam is több cikket kértem tőle mint olyantól, akinek feltétlenül fontos a véleménye.
Amíg nincsenek korrekt és részletes információk, írja, „addig… a bankszektorral foglalkozó elemző közgazdász sem tehet mást, mint a jó-rossz publikus adatok alapján próbál meg áttekintést adni a magyar pénzintézetek helyzetéről, erős és gyenge pontjaikról”. „A rendelkezésre álló hiányos információk alapján átfogó minősítés helyett a bankok eredményességét és a bankbiztonságot egyaránt tükröző mutatók szerinti rangsorolásra teszünk kísérletet.”
Érdemes idézni a különböző szempontok szerinti banklisták elnevezéseit, címeit. A legeredményesebb bankok; bankbiztonsági mutató; a bankok haszna a saját vagyon arányában; banki ranglista és hasonlók. Nem kétséges, hogy a listákban rejlő értékelések – különösen a mostani bankcsődök után – erőteljesen befolyásolják nemcsak a laikus, de az egész közgazdász-közvéleményt is.
Az egyik probléma a HVG és a Figyelő két toplistájával az, hogy nem tudni, mi alapján készültek. A bevezetők – haloványan – jelzik ezt, de a táblázatokból nem derül ki például, hogy melyik banknál dolgoztak a tavaly év végén érvényes magyar számviteli előírások szerint, melyiknél az új pénzintézeti és számviteli törvény követelményei alapján, s hol vették figyelembe a nemzetközi könyvvizsgáló adatait. A különbség – amit most nem tudunk kellően részletezni – óriási, egy bank nyereségében például többmilliárdos változást is jelenthet. A Magyar Hitelbank adózás előtti nyeresége a magyar mérleg szerint 4,6 milliárd forint volt, míg nemzetközi mérleg szerint a veszteség 3,5 milliárd.
A táblázatok elnevezéseiben a köznapi szóhasználat érvényesül. A „legeredményesebb”, a bankok „haszna” és hasonló fordulatokkal találkozunk, miközben homályban marad, miként kell ezeket értelmezni. Olyan ez, mintha egy család otthon lévő készpénzét a hó végén anélkül minősítenénk, hogy tudnánk, van-e valamelyik családtagnak például folyószámlája, vagy abban a hónapban vásároltak-e valamilyen tartós fogyasztási cikket.
Érthetetlen fogalomhasználat
A bankok haszna a saját vagyon arányában című táblázat csak két dolgot nem tisztáz. Azt, hogy mit ért hasznon (adózás előtti vagy utáni nyereséget, tartalékképzés előttit vagy utánit stb.), és mit ért saját vagyonon. A bankok adózott eredményét is meglehetősen nehéz összehasonlítani, ha nem tudjuk, hogy emögött mekkora nyereségadókedvezmény húzódik meg. Egyes vegyes bankoknál ez meghaladja a félmilliárd forintot is. A korábbi szabályozás megengedte például, hogy a rossz hitelek miatt képzett tartalékot a saját tőke részeként tartsák nyilván. Itt is több száz millió forintról lehet szó adott esetben, tehát alapvetően módosíthatják az ebből képzett mutatókat.
Más. Az elemzések az úgynevezett mérlegfőösszegre koncentrálnak. Csakhogy a mérlegfőösszeg változása nem csupán a piaci részesedést tükrözi, mint ahogy ezt a lapok valamiért állítani szeretnék. E rovat olvasóit szeretném emlékeztetni az Általános Vállalkozási Bank (ÁVB) példájára. Mint írtuk, a bank csődjéhez, még ha ki is mentették belőle, olyan váltóügyletek járultak hozzá, amelyek a mérlegben nem jelentek meg. Mérleg alatti tételekként tartották nyilván ezeket. A gazdasági változásokat követve a hazai szabályozás is nagyon sokat módosul, évről évre. Emiatt sokmilliárdos tétel kerülhet be a mérlegekbe anélkül, hogy egy bank lényegesen változtatna tevékenységén.
A Figyelőben megállapították az egyik bankról, hogy mérlegfőösszege radikális növekedése piaci térnyerésének jele. Holott részint csak arról volt szó, hogy mérleg alatti tételek is bekerültek a mérlegbe. Mindez persze önmagában semmit sem mond a bank minőségéről. Ráadásul a bankok mérlegfőösszegének növekedése a mai kritikus gazdasági helyzetben sokkal inkább lehet a bank helyzetének mutatója, mint fordítva, különösen a nagybankok esetében.
De az is figyelmen kívül maradt, hogy milyen pénzintézetekről van szó. Különböző szabályozás vonatkozik a szakosított pénzintézetekre meg a kereskedelmi bankokra. S egy elemző közgazdász számára aligha összemoshatok a kereskedelmi bankok közötti különbségek. A hatalmas fiókhálózatra épült, jelentős lakossági betéteket gyűjtő bankokat, mint az OTP, a Takarékbank (amely transzmissziós szerepet is játszik, a 257 ma működő takarékszövetkezet pénzeinek egy részét gyűjti össze) vagy a Postabank csak nagyon óvatosan hasonlítható össze a lakossági piacról a korábbi szabályozással részben vagy egészben kiszorított más kereskedelmi bankokkal.
Aki nem dolgozik, az a legjobb
Érdemes a két lap listáit összehasonlítani. (Ismétlem, a szerző ugyanaz.) A Figyelőben a Creditanstalt még a hatodik legeredményesebb bank, a HVG-ben már sem a banki ranglistán, sem a „bankok haszna a saját vagyon arányában” című táblázatban nem szerepel. Mivel a Creditanstalt a két publikáció közötti egy hónapban nem ment tönkre, s az adatok egyébként is 1991-ről szólnak, ez meglepő. A szerző talán felismerte, hogy mégiscsak abszurdum, hogy egy lényegében még alig működő bankot rangsorol ilyen előkelően.
De az abszurdumok iránt nem mindig fogékony a szerző. A HVG szerint a kiugróan legbiztonságosabb bank a Nomura Magyar Befektetési Bank. Ám e listán utána következők nem kifejezetten jó hírű bankok. Előkelő helyezésük leginkább azzal magyarázható, hogy – az alaptőkéhez viszonyítva – csekély forgalmú bankokról van szó. A Nomura gyakorlatilag még nem kezdte meg működését.
A paradoxon az, hogy ezek a bankok esetleg csak addig ilyen biztonságosak, amíg tőkéjük és forrásaik nagy részét mondjuk állampapír vásárlására fordítják. De ha elkezdenének széles körű, valóságos kereskedelmi banki tevékenységet folytatni, ami azzal a kellemetlen következményekkel jár, hogy ügyfeleik akadnak, rögtön rosszabb lesz a bankbiztonsági mutató. Kár, hogy az elemző azt a nem túlságosan elmés közhelyet tartja irányadónak, hogy aki nem dolgozik, az nem is hibázik.
Más. A táblázatok egy része valamilyen formában a mérlegfőösszegekhez viszonyít. Bizonyos ügyletek – mint a deviza–forint-betétcsere, amiről szintén írtunk már – megkettőzve szerepelnek a magyar mérlegekben. Tehát ha egy 15 milliárd forintos mérlegfőösszegű bank kétmilliárd forint értékben hajtott végre betétcserét, akkor (pusztán ez alapján) a nemzetközi szabványok szerinti mérlegfőösszege csak 13 milliárd forint. S ha ez rontaná is a piaci részesedéséről alkotott ítéletet, mindenképpen javítaná például az úgynevezett (a HVG által úgynevezett) forgalom arányában számolt hasznot. Ezt figyelembe véve a bank mutatói sokat javulnának.
Más. A Figyelő táblázata közli a bankok vagyonarányos eredményét. Pontosabban fogalmunk sincs, mit közöl, mert ez csak az adatsorok rímében szerepel: a közölt adatoknak semmi közük hozzá.
Más. Egy adatsor szerint a legsikeresebb vegyes bankok közül az Inter-Európa Bank (mérlegfőösszege 35 milliárd) átlag alatti, kétes és rossz hiteleinek a nagysága 509, a Unicbanké (mérlegfőösszege 28,5 milliárd) 221 millió forint, a Közép-Európai Hitelbanké (26 milliárd) 430 millió forint. De ha az egész CIB-et nézzük, amelyhez a KHB is tartozik, 80 milliárdot meghaladó mérlegfőösszeg mellett a kétes állomány meghaladja az 1 milliárdot. A már említett Euromoney szerint tavaly Közép-Európában a CIB volt a legjobb bank.
A Postabank, amely mérlegfőösszegét nem a szabályozásváltozás miatt növelte drasztikusan – miközben a gazdaság változása miatt mindenütt a hitelek minőségének romlása miatt aggódnak –, csak 156 millió forint ilyen rosszabb hitelről számol be.
A fentebb már idézett mutatóknál gyakorta fontosabb, hogy egy-egy bank milyen hitelminősítési rendszerrel dolgozik, milyen színvonalú a belső információs rendszere, milyen vezetésének a színvonala, miként változnak a működési költségek.
Ezek alapján, tapintatosan fogalmazva, különös, hogy a 90 milliárdos, tehát igen nagy mérlegfőösszegű Postabanknak csak ekkora a kétes kintlevősége. (Az adat nem is nemzetközi könyvvizsgáló jelentéséből származik.) Egyszerűbben fogalmazva, biztos, hogy nem reális ez a kétes állomány, s ezt tudja is a bankárok és pénzügyi közgazdászok közül mindenki.
De vajon egy elemző közgazdász miért hallgat el egy adott szakmai közegben mindenki számára elfogadott információt? S miért éppen egy olyan szerző, aki munkahelyénél és saját tekintélyénél fogva éppenséggel megtehetné, hogy fölhívná erre a figyelmet? Elemezné mondjuk, hogy a viszonylag „unalmas” vegyes bankok mérlegfőösszege változásának hatására miként alakul a kétes állomány nagysága. S meglepetve konstatálná, hogy mennyire másként megy ez például több nagybanknál.
Átterelő hadművelet
A kétes kinnlevőségek eltüntetésének egyik módja, hogy – jóllehet a bank felelőssége továbbra is megmarad – más, saját ellenőrzése alatt lévő pénzintézetekbe tereli át azokat. Ilyen például a Postabank és az OKHB által alapított Kvantum Bank.
A számviteli előírások lehetővé teszik, hogy a bankok egyelőre ne konszolidált mérlegeket publikáljanak, tehát nem kell közvetlenül számot adniuk az ilyenfajta érdekeltségekről. De mivel a bank felelőssége továbbra is fennáll, ezt, vagyis hogy nem mindenki készít konszolidált mérleget, a bankok minősítésénél feltétlenül figyelembe kellene venni.
Egy ilyen ranglista avval a következménnyel jár, hogy igazolja azokat a bankokat, amelyek nem auditáltatják a nemzetközi szabványok szerint mérlegüket, vagy nem publikálják azokat, s ilyen-olyan módon dugdossák kétes kinnlevőségeket. Hiszen ha a két legjobb gazdasági lapban ilyen elemzések jelennek meg, amelyek egyenlőségjelet tesznek az eltérő szigorral készült mérlegek között, akkor egyes bankok minősítése a valóságosnál sokkal jobb lesz. Erre akár rövid távú üzleti stratégiát is lehet építeni.
Éppen ellenkező gyakorlatot kellett volna folytatni. Szétválasztani s külön elemezni azokat a bankokat, amelyek rendelkeznek nemzetközi mérleggel, s azt publikálják is. S egy bank biztonságosságát már eleve alaposan rontó tényezőnek kell tekinteni, ha nem ad korrekt információt.
Közérthetőségre törekvés
S hogy nem teljesen járhatatlan ez az út, arra szintén akad példa. A Tőzsde Kurír idén is összefoglaló táblázatot közölt a bankok 1991-es mérlegadatairól, a bankok saját adatszolgáltatásai alapján (több adatot mi is innen vettünk). A fenti problémák jelentős részét azzal kerülték el, hogy következetesen megkülönböztették az adatokat aszerint, hogy a magyar vagy nemzetközi szabványnak felelnek meg. S így kiugrik például az is, ha valaki nem publikál adatot.
A Tőzsde Kurír nem ellenőrizte tehát az adatokat, de a kért adatok megválasztása mégiscsak jelent egy kontrollt. S nem vállalkoztak értékelésre. Ami persze alaposan lecsökkenti a táblázat használhatóságát, és inkább csak a szakembereket igazíthatja el.
Már említettük a HVG és a Figyelő különböző táblázatainak elnevezéseit. Vélhetően a közérthetőségre való törekvés nagy szerepet játszott a közgazdasági szempontból megengedhetetlenül leegyszerűsítő fogalomhasználatban. De a közérthetőség ezúttal is a laikus közönség megtévesztésére szolgált.
- gazdaság [6]