Ám elég csak röpke sétát tenni Nyugat-Erdély nagyvárosainak központi negyedeiben ahhoz, hogy saját szemmel győződhessünk meg arról: embargó ide, embargó oda, virágzik a két ország közötti kereskedelem. Temesvár utcáin minden különösebb rejtőzködés nélkül kínálják magukat a román–szerb vegyesboltok, se szeri, se száma a vegyes vállalatoknak, és a stratégiainak minősülő román szállítmányok fejében – amint azt a belgrádi Vreme című folyóirat is publikálta, Borivoje Petrovicsra, a szerb parlament alelnökére hivatkozva – garmadával érkeznek a jugoszláv primőráruk, de a háztartási, illetve a mezőgazdasági haszongépek is.
Ha valaki azt hinné, hogy e titkos kapcsolatok egyedüli magyarázata a két ország sanyarú gazdasági helyzete lenne, az persze téved. Kis-Jugoszlávia számára – és Belgrádban ebből sem csinálnak titkot – jószerével Románia az egyetlen, közeli, elérhető szövetséges, s ugyanakkor a bukarestiek is igen szívesen fedezik fel saját korábbi szándékaikat a szerb vezetés lépéseiben – bár Romániában megoszlanak a vélemények arról, hogy milyen következtetések, konkrét politikai feladatok is fakadnak a maradék Jugoszláviához fűződő kapcsolatokból. A szélsőjobboldal, a Románok Nemzeti Egységpártja, valamint a Nagy-Románia Párt kitartóan hangsúlyozza, hogy elemi érdek a Belgrádhoz fűződő szolidáris viszony, minthogy Románia számára – tekintettel az erdélyi bizonytalan állapotokra, illetve a moldvai háborús konfliktusra – a jelenlegi történelmi helyzet hasonló sorsot szán. Ráadásul a kormányzat úgyszólván minden politikai megnyilatkozását is ez a félelem táplálja. Adrian Nastase külügyminiszter, a londoni délszláv konferencia határozataival kapcsolatban nemrég sietett kijelenteni: kisebbségi kitételei, következtetései egyszeri politikai állásfoglalásoknak tekintendők, és semmiképp sem alkalmazhatók egyéb esetekre, így a román helyzetre sem.
A legtöbb „Jugoszláviával” foglalkozó romániai megnyilatkozás az „egyedül vagyunk” ismerős érveit visszhangozza, s ezekre hivatkozva konkrét intézkedések egész sorát foganatosították, a szerbeknek nyújtott anyagi segítségtől az önkéntesek toborzásáig bezárólag. Romániai lapok egész konkrétan célozgattak arra, hogy az erdélyi hadsereg – melynek élén a Vatra Romaneascához, illetve a Románok Nemzeti Egységpártjához olyannyira közeli Paul Cheler tábornok áll – gyakorta nyújt logisztikai segítséget a szerb erőknek, s épp egy múlt havi szegedi kisebb légibaleset kapcsán vált nyilvánvalóvá, hogy a román és szerb fél meglehetősen élénk információcserét folytat a magyar területen, illetve a magyar légtérben zajló eseményekről.
A bukaresti vezetésre igen jelentékeny nyomást gyakorolnak azok a szélsőséges pártok és szervezetek, melyek a kisantantra, illetve a korábbi háborús szövetségre hivatkozva, nyíltan hirdetik: stratégiai hiba volt elfogadni a Biztonsági Tanács „diktátumát”. Ebbéli meggyőződését fejtette ki nemrég az olyannyira elhíresült Gheorghe Funar kolozsvári polgármester is, aki az egyik szélsőséges párt jelöltjeként, az államelnöki posztért indított választási küzdelmében gyakorta állít olyasmit, hogy: „A Románia ellen folyó magyar, és általában nyugati agresszió, Jugoszlávia feldarabolásával vette kezdetét.”
A román demokratikus ellenzék Jugoszlávia-képét egészében véve a realizmus jellemzi. Bár kezdetben a déli szomszéd széthullását egyértelműen fenyegetőnek tartották ők is, ma már nagyjából természetesnek fogják fel az államszövetségben erőszakkal benntartott országok – Horvátország, Szlovénia stb. – kiválását. Hogy a bukaresti külpolitika oly gyorsan és meglehetős valóságérzékkel csatlakozott az utódállamok szuverenitásának elismeréséhez, abban nem kis része volt az ellenzéki pártoknak, melyek időről-időre figyelmeztették a bukaresti vezetést: ha továbbra is mindenben kitartanak Belgrád mellett, az az Európától és a Nyugattól való újabb eltávolodást idézné elő, s Románia végképp elszigetelődne.
A román ellenzék, s ezen belül mindenekelőtt a liberális Polgári Szövetség politikáját elősegítette a szerb ellenzékkel fenntartott, igen kiváló viszonya. Nemcsak Vuk Draskovics nacionalista-klerikális fiataljai találtak rá gyorsan és könnyedén saját alteregóikra Bukarestben, de a szerb liberálisok és a Milosevics-vezetéssel kezdettől fogva szemben álló baloldal is. Egy, a Polgári Szövetség rendezésében, idén februárban, a román fővárosban tartott konferencián a neves szerb ellenzéki politikus, Sonja Licht nem kevesebbet állított, mint hogy a román és szerb érdekeket eddig a félreértések sorozata fűzte össze, mely érdekekről még ma sem vallja be igazán senki, hogy azokat a nacionalizmus és rasszizmus szülte.
A bukaresti vezetés továbbra is gyanakvással figyel minden olyan eseményt, mely kimozdíthatná a holtpontról a polgárháborús szembenállást. A kormánysajtó, beleértve a rádiót és a televíziót is, leplezetlen szimpátiával visszhangozza a Milosevics-adminisztráció fenyegetőzéseit és átkait. Miközben Románia készségét nyilvánította ki, hogy nemzetközi megfigyelők ellenőrizzék a Kis-Jugoszláviával szembeni embargó tiszteletben tartását, nem múlik el nap, hogy az embargó kijátszásáról ne érkeznének jelentések. És annak ellenére, hogy a kormánylapok nem győzik sürgetni a polgárháború mihamarabbi lezárását, egyidejűleg „tipikus magyar rosszhiszeműségként” tálalták olvasóiknak a Milan Panics és Franjo Gregurovics között augusztusban tartott budapesti, szerb és horvát miniszterelnöki csúcstalálkozót.
Mint általában, Bukarest ez alkalommal is kivár, taktikázik. Egyetlen alkalmat leszámítva, amikor Adrian Nastase valamiféle Moszkva–Bukarest–Belgrád-tengelyt próbált tető alá hozni, minden esetben kerülni igyekszik, hogy nagypolitikai célokkal súlyosbítsa délszláv elkötelezettségét. Nem csoda, hisz az említett törekvés kudarca még idejekorán figyelmeztethette arra, hogy a szerb erők politikája egyértelműen vesztésre áll, s hogy Moszkva is kétszer megfontolja majd, hogy globális érdekeit balkáni ügyekkel kompromittálja.
A román vezetés abból indul ki, hogy a háború lezártával, illetve a határok megszilárdulása után, Belgrád és Bukarest hasonló bel- és külpolitikai kényszerítő erőknek lesz kiszolgáltatva. Nem kétséges tehát – hangzik a következtetés –, hogy egymásrautaltságuk jövendő feltételeivel már ma számolni kell. És nemcsak nekik.
- Külföld [6]