Eszék ódon városházának portása egyben a telefonközpont kezelője is, és ha kell, a városatyák titkári tevékenységét is ellátja. Várakoztunk, hogy az alpolgármester befejezze tanácskozását a helyi labdarúgócsapat vezetőségével. A megbeszélés elhúzódott, és az alpolgármester semmi jelét nem adta, hogy meg kívánná rövidíteni. A portás-telefonos-titkárnő mint magától értetődő dolgot jegyezte meg: „A futball nagyon fontos! Sokkal fontosabb, mint a politika.”
Egymással szemben ültünk, és a portás az asztalra rakta a még csak megalapítandó butikjába szánt árukat: naptárokat, képeslapokat, tolltartókat és ilyesmit. Egy kis horvát zászlót ajándékozott nekem. „De nehogy magával vigye Belgrádba” – mosolygott rám huncutul. Mivel a várakozás hosszúra nyúlt, beszélgetésünkbe – amelyet különböző szláv nyelvek keverékén folytattunk – idővel a politika is belevegyült. „Mikor térnek vissza a horvátok Baranyába?” – kérdeztem. „Két-három hónap múlva” – válaszolta.
„Fegyverek révén, vagy békés úton?”
„Fegyverek nélkül. Az ENSZ-csapatok segítségével. Mi türelmes nép vagyunk. Megvárjuk, amíg eljön az ideje.”
„És mi lesz a szerbekkel, akik ott éltek vagy odatelepítették őket?”
Rám szegezte ártatlan szemeit: „Nem kell mindannyiukat azonnal agyonütni. Ideiglenesen gettóba vagy táborba lehet őket zárni.”
És olyan jóságos embernek látszott, olyannak, aki egy cukorkát nyom a butikjában iskolafüzetet vásárló gyerek kezébe…
Az utóbbi hónapokban Eszék lekerült az újságok címlapjáról. Az ENSZ-csapatok itt nagyon pozitív szerepet töltöttek be. Ellenőrzésük alatt eltávolították mindkét fél ágyúját és egyéb nehézfegyverét, és a Dráva menti város, amelyre hónapokon keresztül minden oldalról ágyútűz zúdult, lélegzetvételhez jutott. Ezért csökkent iránta az érdeklődés. A főtér alatti óriási föld alatti átjáróban elhelyezett sajtóközpontot, amelyben pár hónappal korábban a világ minden tájáról jött újságírók tucatjai nyüzsögtek, pár héttel ezelőtt megszüntették. Most minden elárvult körülötte. A város mintha feltámadt volna, de csak félig, és mintha még nem tudná, hogy a mitológiai Styx folyó innenső vagy túlsó a partján van-e. Sok helyen állványok tanúsítják, hogy megkezdődött a tatarozás, az üvegesek a legkeresettebb emberek (ha ugyan be tudják szerezni a nyersanyagot), de sok üzlet előtt még ott van a deszkákból álló védőpajzs, amely a légnyomástól volt hivatott megvédeni a kirakatot. Ahol csodával határos módon megmaradt az üveg az ablakokban és kirakatokban (vagy már felújították), pókháló sűrűségű ragasztópapír borítja őket. A politika az üzlettulajdonosok segítségére sietett: a törött kirakatüveg helyére ideiglenes megoldásként választási plakátokat raktak. Franjo Tudjman, Vojslav Paraga és Savka Kucer mosolyognak minden falról. De nem találtam egyetlen embert sem – beleértve az alpolgármestert –, aki részletezni tudta volna az augusztus 1-jén megtartott választások eredményét Eszéken. Legfeljebb annyit tudtak, hogy mint Horvátország legtöbb részén, Eszéken is Tudjman elnök pártja végzett az első helyen.
A Dráva-parti Osijek Szálló első öt emeletének törött ablakait már beüvegezték, a felső emeletek használaton kívül maradtak. Még szerencse, hogy az ENSZ-katonák néha egy-két éjszakát eltöltenek a városban. Villanyáram van, a csapokból folyik a víz: a harcok tetőfokán is csak ritkán szűnt meg az áramszolgáltatás. Jól értesült körök szerint a harcoló felek között valamiféle csendes megállapodás jött létre, amely mindenképpen egy bizonyos fokú racionalitásról tanúskodik az általános őrültség közepette: a szerbek nem zavarták meg az áramszolgáltatást Eszéken, a horvátok nem bántották a vízvezetéket a szerbek kezében lévő környező lakóhelyeken. Mindenesetre, a szállodaszoba asztalán ott volt két gyertya és egy doboz gyufa.
Eszéket nem vágták el a tőle nyugatra fekvő falvaktól, ezért az élelmiszer-ellátás normális maradt. A vendéglőkben a jugoszláv (bocsánat: a horvát!) konyha minden ínyencségét felszolgálják. Az árak, az átlagfizetésekhez viszonyítva, nagyon magasaknak tűnnek. Az infláció a havi átlagos tíz százalékot is eléri. A fizetések emelkedése messze elmarad az árnövekedéstől. Mit csinálnak tehát? „Nekünk nem kell túl sok ahhoz, hogy elégedettek legyünk” – mondja Darko Fischer, az aprócska eszéki zsidó hitközség vezetőinek egyike. „Az elmúlt tél eseményei után mindnyájan örülünk, hogy életben maradtunk – és mi mást kívánnánk még?” Gondolkozik egy kicsit, és hozzáfűzi: „Másfél évvel ezelőtt izgalomban tartott bennünket az Öböl-háború – 3000 kilométer távolságban. Most pedig 100 kilométernyire innen, Slavonski Brodban folyik a háború, és mennyire távoli és érdektelen számunkra…”
A kávéházak tele vannak. Hivatalnokoknak látszó férfiak, idősebb hölgyek, fiatal szerelmesek, sok terepszínű egyenruhás katona. Épp ilyeneket láttam a ljubljanai, a belgrádi, a zágrábi meg az újvidéki kávéházakban. Még a pázsitot utánzó zöld szőnyeg a padlón is éppolyan. Nem tudom elhessegetni magamtól a kérdést: az ördögbe is, miért harcolnak ezek az emberek egymás ellen?
A folyóparti sétányon a padokon szerelmespárok ülnek, ölelkeznek és csókolóznak, úgy, mint Zágrábban és Belgrádban, úgy, mint négy hónappal ezelőtt még Szarajevóban is tették. A folyón kajakok siklanak. A béke és a nyugalom megtestesülése lehetne – ha a csónakázásnak nem kellene a lerombolt Dráva-híd előtt véget érnie. A „Fehér Hajó” diszkóban a zenekar az ötvenes évek végén divatos slágereket játszik. És az életösztön diadalának a legjelképesebb kifejezése: a homokzsákokból, amelyek a város minden részén a bejáratokat és az óvóhelyek ablakait védik – a hosszú, meleg nyár alatt növények sarjadtak ki, áttörtek a műanyag borítókon, és sok helyen teljesen eltakarták a felhalmozott homokzsákokat.
A halál és a háború nyomai mégis lépten-nyomon megtalálhatók. A sétányon a bombatölcsérek száma bizonyára nem kisebb a csókolózó szerelmesekénél. A folyó felé ablaktalan és tetőtlen házak százai fordulnak. A város minden moziját találatok érték, és egyikük sem működik. A színházépület is kárt szenvedett, de már javítják, és nagy plakátok jelzik, hogy az új színházi idény kezdetén egy helyi szerző zenés vígjátékát mutatják be, melynek címe: „Üdvözlünk körünkben, háború.” Hát igen, hasonló helyzetek hasonló gondolatokat szülnek. Hiszen nálunk Izraelben is igen népszerű volt nemrégen a dal: „Együtt ülünk, Te és én és a következő háború”…
Eszék nemrég még fontos vasúti és közúti csomópont volt. Most három oldalról veszi körül az ellenség. „Ön fél?” – kérdezte a szállodában a kedves recepciós, amikor azt kérdeztem tőle, milyen távolságban vannak a szerbek a Dráva túlsó partján. „Körülbelül 15 kilométerre” – mondta. Úgy látszik, meg akart nyugtatni. Belmonostor, ahová azelőtt egy délutáni kirándulást lehetett tenni, most hetedhét ország távolságában van. Valahogy úgy, mint tőlünk Jeruzsálem arab része az 1967-es háború előtt. Vukovár a rombolás és az elmúlás jelképévé változott, sorsától Eszék csak csodával határos módon menekült meg – egyelőre. Eszék turistairodájában nem lehet várostérképet kapni. Nincsenek turisták sem. Innen nincs hová menni, csak vissza, ahonnan jöttünk. Eszék egy vakbél legvégén találta magát. Aki ebbe a városba téved, azt hiheti, hogy lakosai minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy kikerüljenek a vakbél végéből. De a városháza falán és a város sok más helyén is nagy plakátok hirdetik büszkén: „OSIJEK sohasem lesz OCEK”, vagyis Eszék nevét sosem írják cirill betűkkel.
Az ördögbe is, miért folyik itt ez a háború? Micsoda buta kérdés! A helyiek csak kacsintanak egymásra, és legyintenek: egy idegen ezt sohasem fogja megérteni!
- Külföld [6]