Magyar Bálint a Beszélő utolsó számában arról az – általa is „kulcsfontosságúnak” tekintett – kérdéscsomóról értekezett, hogy a magyar társadalom hogyan viszonyul a szomszédos országokhoz, az ott élő magyar kisebbségekhez, valamint azokhoz a határokhoz, amelyek között Trianon óta él. Fejtegetése eredetileg az SZDSZ egy politikai tanácskozásán hangzott el, s ennélfogva úgy is olvasható, mint kísérlet egy nemzetpolitikai tárgyú pártálláspont megalapozására. Megjegyzéseim e kísérlet sikeresebb kimunkálását célozzák.
Egyetértek Magyar Bálintnak azzal a végkövetkeztetésével, amely szerint egy felelős magyar kormányzatnak nem szabad – sem így, sem úgy – a fennálló határok megváltoztatására törekednie, mégpedig azon egyszerű (talán úgy is mondhatnók: kényszerű) okból kifolyólag, hogy annak sem békés szorgalmazással, sem erőszakos eszközök alkalmazásával nincsen megvalósulási esélye. A szomszéd országokban fennálló közismert viszonyok mellett egy erre irányuló magyar politika csak ronthat a határon túli magyarság helyzetén, sőt rosszabb esetben még az ország békéjét és területi integritását is veszélyeztetheti. Semmi jel nem mutat arra, hogy valamely részleges területi korrekcióhoz bármely jelentős európai vagy világhatalom támogatása megszerezhető volna. Erre spekulálni nyilvánvaló önáltatás, ráadásul – Magyar Bálinttal ebben is messzemenően egyetértek – még az erről való beszéd is bizonyosan árt a határon túli magyar népközösségeknek.
Hiányolok azonban az okfejtésből, legalábbis annak itt lenyomtatott szövegéből, egy alapvető szempontot. Nem gondolom, hogy Magyar Bálint ezt a szempontot nem ismeri vagy éppen helyteleníti, csak éppen úgy találom, hogy nem ad neki megfelelő súlyt; úgy is mondhatnám, hogy túl könnyedén elsiklik felette. Ez a szempont pedig az, hogy Magyarország mint politikai test nem lehet közömbös a határon túli magyarok sorsa iránt. Ez a tétel éppúgy érvényes egy liberális Magyarországra, mint egy nemzeti-keresztényre, vagy hogy még pontosabban fogalmazzak: éppúgy vonatkozik az SZDSZ-re, mint a kormányhatalom bármely más gyakorlójára vagy jelöltjére. A budapesti kormányfő ugyan nem mondhatja magát 15 millió magyar „miniszterelnökének” (félő ugyanis, hogy ezzel mintegy hárommillió magyar politikai biztonságát veszélyezteti), de valamilyen értelemben igaz, hogy a magyar kormányzat és vele együtt az egész magyar társadalom felelősséget visel ama hárommillió életéért, cselekvési szabadságáért, sorsáért. Ennélfogva a mindenkori magyar kormánynak a szomszéd államokkal szembeni politikáját igenis meghatározza az, hogy azok hogyan viselkednek a területükön élő magyar kisebbségekkel szemben. Hogy a Kádár-féle államvezetés ilyen felelősséget nem érzett, s – legalábbis a hetvenes évek végéig – semmiféle érdemleges lépést nem tett a megnyomorított magyar kisebbségek érdekében, mérlegének legkiáltóbb negatívumai közé tartozik. (A magyarországi közhiedelemmel ellentétben a kommunista kormányzatok nem minden országban voltak ennyire nemzetietlenek.)
Mármost lássuk, hogy mi következik a „felelősség” fentebb körvonalazott elvéből. A területi újjárendezés lehetősége, mint megállapítottuk, nem áll fönn. Nyitott ezzel szemben a kelet-közép-európai térség belső politikai rendjének a jövője. Az európai államközösség mind pontosabb és igényesebb szabályrendszere ugyanis korlátokat szab az egyes államok jogi szuverenitásának; nemzetközi jogi értelemben ezek az államok függetlenek, de azért nem tehetnek – még határaikon belül sem! – akármit. El kell fogadniok és tiszteletben kell tartaniok bizonyos minimális emberjogi elveket, civil szabadságokat stb. Pontosan ez az a lehetőség, amelyet egy realista magyar nemzetpolitikának ki kell használnia.
A balkáni-dunai térségben Magyarországnak szava van, s mint európai ügyekben voksoló állam csak olyan rendezést fogadhat el, amelyben a kisebbségi sorban élő magyarok helyzete megnyugtató jogi és politikai keretek közé kerül. E megnyugtató rendezésnek többféle variánsa van s érthetetlen előttem, hogy milyen alapon iktatja ki ezek közül Magyar Bálint a területi autonómiát. Természetesen fel lehet állítani egy olyan logikai sort, amelyben a területi autonómia a politikai leszakadás előállomása. Az is meglehet, hogy ez a képzet sokak fejében él, nemcsak az autonómiát követelő kisebbség, hanem az azt megtagadó többségi nemzet tagjai közül is. Történelmileg mégsem igaz, hogy a területi autonómia az elszakadás fatális előállomása. S e történelmi vitától függetlenül nincs olyan jogi érv, amelynek alapján egy demokratikus – vagy annak látszani akaró – állam kifogásolhatná, hogy valamely, földrajzilag egy tagban élő népcsoport közigazgatási autonómiára törekszik. (Szándékosan szorítkozom erre a „többre”, ugyanis a kulturális és nyelvhasználati szabadság, illetve a személyi autonómia, amely ennél kevesebb, akkor külön érvelésre nem szorul.) Magától értetődik, hogy ilyen kezdeményezés csak az érdekeltekből indulhat ki. De ha ez a feltétel fennáll, vagyis kimutatható, hogy a vonatkozó kisebbségi népcsoport, illetve annak megválasztott és autentikusnak tekinthető politikai képviselete valamiféle – személyi, kulturális vagy területi – autonómiát követel magának, akkor az éppen tisztségben lévő magyar kormányzatnak ezt igenis joga, sőt kötelessége támogatni. Magától értetődik, hogy e támogatásnak nemzetközileg elfogadott keretben és formák közt kell történnie. De annak elvi jogosultságát kétségbe vonni nem lehet, még azon az alapon sem, hogy esetleg tisztátalan szándékok vezetik. Hátsó gondolatok és szándékok fölött ne ítélkezzünk (már csak azért se, hogy ne ítéltessünk); érveink ennél biztosabb alapra épüljenek.
A magyar állampolitikának szükségképpen állandóan egyeztetnie kell két szempontot: a kisebbségek sorsát érintő elvit és a szomszédokkal való jó viszonyt célzó gyakorlatit. Ez a két szempont nyilvánvalóan nem egyeztethető össze egy olyan államiság szemléletében, amely kulturálisan kizárólagos (azaz tagadja a kulturális és nyelvi pluralitás lehetőségét), politikailag pedig fajelvű és belterjes (vagyis a más fajúakat, a nem törzsököseket ki akarja rekeszteni az államügyekből). E rövid fejtegetésnek nem célja, hogy a Magyar Bálint által megpendített gyakorlati problémán túl más elvi vitákba is belebonyolódjék. Mindamellett hadd jegyezzem meg, hogy – az általam egyébként igen nagyrabecsült Molnár Gusztávval ellentétben – én úgy látom, hogy az elvi és gyakorlati szempont egyeztetése csak a liberális, azaz állampolgári nemzetfogalom keretében képzelhető el. Csakis egy állampolgári alapon szervezett nemzetnek van erkölcsi joga és politikai lehetősége arra, hogy szomszédaitól a kisebbségi jogok tiszteletben tartását megkövetelje. Sőt, továbbmegyek: az autonómia követelése is csak a liberális nemzetépítés keretében képzelhető el. (Máskülönben csak szecesszióhoz és háborúhoz vezethet.) A liberális pártok ennélfogva eleve nagyobb hatásfokú és értelmesebb nemzetpolitikára képesek, mint a nép-nemzeti, fajvédő irányzatok. Viszont akkor ebből le is kell vonniuk a megfelelő következtetést.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]