Egyszer majd szólni kell ezeken a hasábokon a magyar könyvkiadásnak arról az elképesztő gyakorlatáról, amely sokunkat évtizedek óta keserít: hogy a nagy klasszikus művek minden magyarázó kommentár, jegyzet, útbaigazítás nélkül jelennek meg, ha megjelennek egyáltalán. Gyakran még a megírás évszáma sem derül ki ezekből a könyvekből, a szerző alapvető életrajzi adatairól és az idegen szavak, mondatok fordításáról nem is beszélve. Ha ezt nem tudjuk be pusztán a lustaságnak vagy a pénzhiánynak, szinte halljuk a közreadó gőgös mormogását: Hát ennyit azért tudni kell! Még hogy jegyzetek… tönkretennék, bepiszkítanák az írás érintetlen szépségét!
Emlékszünk rá, hogy annak idején a gyerekkönyvek végén még a nevek kiejtése is szerepelt? (Jól-rosszul.) Emlékszünk az 50-es évek végén indult zöld Világirodalom Klasszikusai sorozatra, ahol igen alapos magyarázó jegyzetek követték a szöveget, amelyhez hol unalmas, hol magvas, hol csapnivaló, de bizonyos tényszerű adalékokkal szolgáló előszavakat írtak komoly tudósok, felejthető esszéisták és komolytalan, elfelejtendő pártideológusok? Vagy ugyanerre a szerkezetre az átkos 50-es évek Orosz Klasszikusok sorozatában? Nem vitás, hogy mindennek a körítésnek volt ideológiai célja is: hogy az olvasót „helyes irányba befolyásolja”, hogy ne engedje felülni a polgári irodalom praktikáinak, hogy végleg elhelyezze a művet a szocialista irodalomig vezető történeti fejlődéssorban. Na de: a szövegek legalább ott voltak, megvoltak, a tárgyi és szómagyarázatok, az adatok, valamint az idegen nyelvű betétek fordításai többnyire korrektnek bizonyultak.
Hol van ma ilyen kiadás? Bizonyára van, ha ritka is. De az igazi formát, a valóban jól dokumentált, megbízható, filológiailag is gáncstalan szövegkiadást, amely azonban nem a szakemberekhez szól elsősorban, hanem azokhoz, akik komolyan el akarnak gondolkodni a mű rejtett és kevésbé rejtett összefüggésein – ezt a formát tehát az Ikon Kiadó Matúra Klasszikusok sorozata találta meg.
A sorozatot Szörényi László szerkeszti, eddig négy kötete jelent meg: a most ismertetendőkön kívül Puskin Anyeginjének új fordítása (Galgóczy Árpád munkája, Gránicz István nagyszerű szerkesztésében – erről feltétlenül külön kell majd szólni egyszer) és Madách Tragédiája. Lehetne eszmét futtatni a válogatásról, meg arról, hogy jó-e, ha idegen nyelven keletkezett művek fordításai is helyet kapnak a sorozatban – de mindez most nem érdekes. A könyvek hátoldalán a sorozat imigyen hirdeti magát „Kidolgozott érettségi tétel – puskával”: „Matúra – amit tudni kell.” A látszat tehát az, hogy a sorozat az érettségizőknek szól, őket segíti a felkészülésben. De ne hagyjuk félrevezetni magunkat. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy az érettségizők annyira el fognak mélyedni ezekben a művekben, hogy átolvassák a szövegek mellett közölt izgalmas elemzéseket és elemzésrészleteket, elgondolkodjanak az illusztrációkon, a lapszéli, megértést ellenőrző és a fejezetcsoport vagy felvonás végi kérdéseken. S kérdés, hogy éppen azt kell-e tudni egy érettségin, amit a rendkívüli gondossággal kidolgozott és nyilván sokszor átrágott kérdések sugallnak – a mű részletekbe menő analízisét, a fő- és mellékalakok jellemzését, a stílus finomságait. Félő, hogy nem.
Aki zsigerből elutasítja az „iskolás” feldolgozást, annak azt javaslom, hogy egyszerűen ugorja át az „értelmező kérdéseket” és „összefoglaló kérdéseket”, hagyja ki a művek szerkezetét és „keletkezését bemutató bevezető fejezeteket, kezdje az olvasást a művekkel magukkal. Nem mondom, hogy ez nem „megfelelő” olvasása a köteteknek, de nehéz nem észrevenni, hogy teljes elemzések állnak előttünk. A szerkesztők kérdésekbe oldva – amúgy szokratikusan – a művekről alkotott értelmezésüket teszik itt közkinccsé, elemeket kiemelnek, mások fölött elsiklanak, irányítják az olvasó figyelmét és értékelnek. Elemzés és elemzés között persze mindig van különbség – itt is; én például idegenkedem az így kezdődő kérdésektől: „Miért írói telitalálat, hogy…” (Bánk, 65. o.). A cselekmény-jellemzés-stílus hármassága mentén osztályozott összefoglaló kérdéssor sem a zsánerem (ugyancsak Kerényinél). De feltétlenül örömmel kell nyugtáznunk mindkét szerkesztő erőfeszítését a művek izgalmas, a felületes olvasás számára rejtve maradó belső és külső kapcsolatainak feltárására.
Nagyon szeretem azt a Bánk bán-kiadást, amelyiket Arany János jegyzeteivel tettek közzé. Tudom, hogy a mostani kiadás szerkesztője nem tehette meg, hogy saját, lényegre törő és nagyon határozott célt szolgáló jegyzetei helyett azokat közölje, vagy akár a kettőt vegyítse. Mégis sajnálom, hogy Aranyéi teljesen kimaradtak. Az Édes Anna jegyzetelőjének nem kellett ilyen dilemmával szembesülnie. Azon lehetne vitatkozni, hogy mindazt magyarázni kell-e, amit jegyzetelésre érdemesnek tart – gondoltuk volna-e, hogy a „marxizmus” szó jelentését egyszer még a diákok szájába kell rágni? –, de még mindig jobb, ha a kelleténél többet magyaráz, mint hogyha nagyképűen hallgatna. Az Édes Anna nyelve még majdnem a miénk: érezni véljük a szavak ízét, eredetét, a réteget, ahonnan származik, ritka vagy köznapi jellegét. Másként áll a helyzet a Bánk bánéval; Kerényinek alapvető szójelentéseket kell megvilágítania. Amit valamelyest hiányolok, az éppen Katona nyelvének boncolgatása volna: vajon mennyiben eredeti, mennyiben hóbortos, mennyiben hagyományőrző ez a nyelv, a furcsa színiutasítások, kitörések és a sok rejtélyes félre?
Könyveket újraolvasni nem mindig öröm (lehet, hogy keservesen csalódunk), de mindig új értelmezést jelent. A nagy, klasszikus művek magukkal hurcolják kanonizált, hagyományosan rögzített interpretációjukat – éppen ezért klasszikusokat új értelmezésnek alávetni nagy kihívás, van olyan nagy, izgalmas és kockázatos feladat, mint új műveket először olvasni-értelmezni. Kerényinek és Veresnek a művekhez fűzött kérdései részint követik az olvasás linearitását, részben azonban vissza-visszautalnak a korábbi szövegrészekre; s mindig erősen tapadnak a szöveghez (egyes kifejezések, fordulatok, hangütések, nézőpontok, párbeszédek értelmezését sugallják). A Bánk bán Kerényi felfogásában bizonyos konvenciókat áthágó, szabálytalan műként jelenik meg, amelynek szabálytalansága mögött nagyon gondos szerkesztettség, belső utalások egész hálózata van. Megkönnyebbüléssel veszi tudomásul az olvasó, hogy ezúttal háttérbe szorul az értelmezés hagyományos hazaffyas vonala: amit honszeretetről, hatalomról, erkölcsről és lázadásról mond a mű, az úgyis a dráma szövegében van benne. Az Édes Anna szerkesztője érzésem szerint az elbeszélő és a szereplők nyelvhasználatának és nézőpontjának problémáit emeli ki kérdéseiben. Számára ebben a műben az értékek és értékelések, párbeszédek és egymás mellé beszélések, a kommunikáció és meghiúsulása kerül a középpontba. Ő – Kerényivel szemben – bőséggel idéz az eddigi legérdekesebb értelmezésekből is.
Az új Édes Anna-szöveg a jelek szerint az eddigi legteljesebb és leghitelesebb kiadás. A szerkesztő nemcsak a kiadások szövegére támaszkodott, hanem a kéziratra is. A Bánk bán esetében, sajnos, nem tudjuk meg, hogy mi volt az alapszöveg, pedig nyilván kalandos története volna annak is.
A Kosztolányi-kötet illusztrációs anyagát maga a szerkesztő válogatta, kiválóan: nem szorítkozott a regény megfilmesítéséből kivágott kockákra, térképtől a helyszínek korabeli fényképeiig, a húszas évek hirdetéseitől egy egészen kitűnő Kosztolányi-fotógyűjteményig gazdag vizuális magyarázattal szolgál. A Bánk bán képszerkesztője (neve sajnos nem szerepel a köteten) nehezebb helyzetben lehetett: a dráma régebbi megvalósításainak sok teátrálisan beállított, pózoló fotójából kellett válogatnia, s az egyes jelenetek képzőművészeti átköltései is hasonló színvonalúak.
Az eddigiekből úgy látszik, hogy minden összehasonlítás balul üt ki a Bánk bán-kötetre nézve. Ez nyilvánvalóan igazságtalan; mert az „új” Bánk bán parádés, élvezetes és nélkülözhetetlen. Nem tehet róla, ha a sorozat egy másik kötete kissé beárnyékolja. Emlékezetem szerint Katona nagy műve a középiskolások réme – talán nem is baj, hogy ez a kiadás kissé óvatos az értelmezések és a szakirodalom adagolásában.
És az se baj, kedves olvasó, ha már érettségiztél, vagy ha soha nem is akarsz: ez a sorozat nagy ötlet volt, megvalósítása pedig szép munka.
- Kultúra [6]