A jugoszláviai helyzet ismerői számára a londoni Jugoszlávia-konferenciáról érkező hírek között az volt a legfontosabb, hogy leváltották posztjáról Kertész Mihályt, a jugoszláv titkosrendőrség vezetőjét, kizárták a jugoszláv delegációból, majd hazaküldtek Londonból. Az új jugoszláv kormányfő, Milan Panics ezzel a húzásával tulajdonképpen nyíltan hadat üzent a még mindig mindenható szerb elnök, Szlobodan Milosevics ellen, méghozzá olyan időpontot kiválasztva, amikor ellenfele nem vághatott vissza.
Csendes háború a hatalom eszközeiért
De Panicsnak nem kellett sokat várnia a válaszra. Koszovóról azonnal felutazott Belgrádba a legigazabb szerbek küldöttsége, hogy kifejezze tiltakozását. Tiltakozások érkeztek Boszniából is, míg a szélsőjobbtól az egyszerű jobboldalig terjedő palettát lefedő Szerb Radikális Párt a szocialistákkal karöltve, képviselői frakciója útján bizalmatlansági szavazást kezdeményezett a kormány ellen a jugoszláv parlamentben. Közismert, hogy Vojiszlav Seselj, a radikálisok vezére azt teszi és mondja ki, amit Milosevics gondol, csak épp nem mer kimondani, így aztán világos, hogy a Panics elleni „spontán” támadást Milosevics stábja rendezte meg.
A parlamenti szavazáson a bizalmatlansági indítványt 66:30 arányban elvetették, de az eset ettől függetlenül is érdekes a hatalom működési technikája szempontjából. A hadsereg, amely eddig a hatalom legfontosabb eszköze volt Szerbiában, elvesztette kulcsszerepét, és mint éppen lejáró szavatosságú konzervet átadták Panicsnak, aki a védelmi miniszter posztját is megtartotta magának. A dolog lényege az, hogy a Jugoszláv Hadsereg végvonaglásképp Boszniában hagyta a nehézfegyverzetet, a harci gépeket is beszámítva, s ott maradtak a Boszniában született tisztek és katonák is. Ezután a Jugoszláv Hadsereget (Jugoslovenska Armija) átkeresztelték Jugoszlávia Seregének (Vojska Jugoslavije), hogy formálisan el lehessen tüntetni mindazokat a nyomokat, amiket a hadsereg maga után hagyott a Szlovénia, Horvátország és Bosznia elleni háborúban. Mivel a szerbek óriási mennyiségű fegyverzetet örököltek a hadseregtől, legyőzhetetlenné váltak, sőt meggyőző fölénybe jutottak a horvátokkal és muzulmánokkal szemben, így a hadsereg Szerbiában lévő maradékának nincs jelentősége a boszniai háború kimenetele szempontjából. Milosevicsnek tulajdonképpen már nincs szüksége a hadseregre, ezért nagylelkűen átengedte Panicsnak, tudván, hogy ezzel a kormányfőre hárította ennek az ormótlan, veszélyes és pillanatnyilag felesleges tehernek az eltartási gondjait is.
Titkos, piszkos, bizalmas
Egészen más a helyzet a titkosrendőrséggel. Élén, egészen Londonból való visszaküldéséig, a magyar nemzetiségű Kertész Mihály állt, aki 1988-ban meghódította a szerbek számára és Milosevics lába elé vetette a Vajdaságot, amit a szerb elnök soha sem felejtett el neki. Kertész elnyerte az egyébként gyanakvó Milosevics korlátlan bizalmát, és egészen a piszkos ügyek intézőjének bizalmas posztjáig vitte. Lehetetlen pontosan tudni, mi mindent csinált a titkosrendőrség, de valószínű, hogy nem alaptalanok azok a feltételezések, hogy fontos szerepe volt nagy mennyiségű pénz külföldre – főleg Krétára – való menekítésében, arra az esetre, ha a háború kedvezőtlen fordulatot venne. Ez egyébként nem volt túl nehéz feladat a titkosrendőrség számára, hiszen közismert, hogy a II. világháború után a szövetségesek hallgatólagosan tudomásul vették, hogy „állami” csempészéssel foglalkozzon. Így tett szert az évek során a jugoszláv titkosrendőrség egy része irigylésre méltó szakismeretre a pénzügyi machinációk terén. Még a legnagyobb jugoszláv külkereskedelmi vállalatot, a Genexet is a titkosrendőrség alapította, hogy „legálisan” csempészhessen rajta keresztül.
Alig vonult be mindez a titkosrendőrség hőstörténetébe, Jugoszlávia megindult a széthullás útján, a titkosrendőröknek újra föl kellett eleveníteniük kereskedelmi ismereteiket, különösen a nemzetközi blokád bevezetése után. Kertész persze sokat tudhatott minderről, de csak Panics merte leváltani, aki a „film végére érkezett”.
A titkosrendőrségnek volt még két másik fontos tevékenységi területe is: az egyik a félkatonai szervezetek és megbízható egyének felfegyverzése mindenhol, ahol szerbek élnek, a másik pedig a lakosság „spontán” zendüléseinek szervezése mindenhol, ahol erre szükség volt. Ezek a felkelések voltak a háború kiváltó okai Horvátországban és Boszniában.
A titkosrendőrség utolsó húzása, ami miatt legalábbis a hivatalos magyarázat szerint Kertész megbukott, a vajdasági etnikai tisztogatás volt. Amióta ugyanis a háború kitört Horvátországban, a vajdasági horvátok helyzete igen kritikussá vált. Bárki sértegethette őket, volt, akinek bombát dobtak a házába, volt, akinek elpusztították a terményeit és birtokát, voltak halálos áldozatok is. Mindennek az lett az eredménye, hogy – a vajdasági horvátok vezére, Tonkovics Béla által közölt adatok szerint – 18 000 horvát kitelepült a tartományból.
Amikor a korábban szinte teljesen horvátok lakta Hrtkovei falva két hónap alatt olyannyira megváltoztatta etnikai összetételét, hogy most szinte tisztán szerb, ezt már többé nem lehetett eltitkolni. Az ügy bekerült a hazai és külföldi sajtóba is. Hiába állították, hogy önkéntes elvándorlásról van szó, a megoldást már nem lehetett elodázni. Letartóztattak két falusi funkcionáriust, akik különösen kitűntek a helyi horvátok fenyegetésében. Aztán leváltották Kertész Mihályt, hivatalosan azért, mert eltűrte a kényszerkitelepítést. Ez a magyarázat azonban sántít, ugyanis a menekültek számára is folyamatosan engedélyezik a betelepülést a vajdasági helységekbe, így Hrtkovci esete bármikor megismétlődhet: a menekültek megsegítésének cégére alatt tulajdonképpen lehetővé teszik a Vajdaság etnikai összetételének megváltoztatását. Ez ellen a vajdasági magyarok vezetője, Ágoston András is tiltakozott, amit azonban elítélő irományok áradata fogadott az itteni sajtóban.
Az Ágoston elleni kritikák végső soron rehabilitálják Kertészt s az etnikai tisztogatás gyakorlatát.
Kertész minden valószínűség szerint azért bukott meg, mert Panics rájött arra, hogy ő a hatalom kulcsfontosságú eszköze, amellyel a kellő irányba terelheti a harcedzett félkatonai szervezetekben harcolók óriási energiáját, ugyanakkor senki sem biztos abban, hogy 3 hónap múlva, amikor a háború tapasztalt öreg katonái leszerelnek, s helyüket újoncok veszik át, Jugoszlávia hadserege képes lesz-e egy esetleges támadás esetén szembeszállni a jelenleg Boszniában harcoló nyolc félkatonai formációval. Panics tudja, hogy amíg a hadseregben még nagy számban ott vannak a háborút megjárt katonák, illetve a magán- és párthadseregeket lefoglalja a boszniai háború, addig van reménye, hogy kézbe vegye a titkosrendőrséget. Ha ez nem sikerülne neki, akkor csak játékszer marad azok kezében, akik idehozták őt Kaliforniából, hogy a világ szemében szalonképessé tegye őket, s hogy megszüntesse a Jugoszlávia-ellenes szankciókat. Panicsnak csak akkor lesz esélye, hogy elhatárolja magát a boszniai háborútól, ha átveszi a teljes ellenőrzést a hadsereg és a titkosrendőrség felett. Csak így készülhet fel a kétségbeesett emberek rohamára, akiket a tél ki fog űzni a lerombolt településekből. Csak így akadályozhatja meg a Vajdaságba menekülő horvátok likvidálását, ami végleg kompromittálná az utolsó szerbiai hatalmat, amely iránt a világ még némi bizalmat táplál.
(Szerzőnk a Sztav – Álláspont – című ifjúsági lap politikai kommentátora. Cikkét a Beszélő felkérésére írta)
- Külföld [6]