Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

Mindezen háborúk legfőbb tragédiája egybehangzó vélemények szerint az, hogy olyannyira sokféle érdek, csoport stb. ütközik meg bennük, hogy békéltetésükre egyelőre sem külső, sem belső erő nem látszik képesnek. Legfeljebb csak ideig-óráig tartó tűzszünetek érhetők el, miként a csecsen–ingus vagy a moldáv–Dnyeszter menti viszály esetében. És a tádzsik konfliktus, ha lehet, még ezeknél is bonyolultabb. Annyi bizonyos, hogy Rahmon Nabijev tádzsik exelnök mindvégig ütközőpontként van jelen, az elmúlt egy év eseményei azonban arra utalnak, hogy egyszerű „kiiktatása” egyáltalán nem hoz eredményt.

Elnöki puccs?

Rahmon Nabijev a volt szovjet birodalom tavaly őszi, puccs utáni restaurációs hullámával került hatalomra, pontosabban, került vissza a hatalomba. 1985-ig ugyanis a legfelső tádzsik pártelit oszlopos tagja volt, s csak a glásznoszty kezdő rúgásakor váltották le a Tádzsik Kommunista Párt titkári posztjáról. Ekkor bő öt évre eltűnt szem elől, majd 1991-ben, a puccs után tért vissza diadalittasan az immár független Tádzsikisztán élére. Mint ismeretes, csaknem minden volt szovjet köztársaság első elnökéül hasonló káderlappal rendelkező megbízható apparátcsikot választottak: a kazah Nazarbajev, az ukrán Kravcsuk éppúgy, mint maga Jelcin (l. Beszélő, 1991. december 12.), aminek megvolt a maga rövid s hosszú távú érdekeken nyugvó rendszere. Miután ugyanis Gorbacsov a puccsot követően (egyesek szerint előtte) megkötötte a maga külön kompromisszumát a hadsereg és a KGB vezérkarával, hozzáláthatott a szétzilált központi hatalmi intézmények újraszervezéséhez. Ám a meglehetősen kompromittálódott Szovjet Legfelsőbb Tanácsot már nem sikerült szalonképessé tennie, s a legfelső szintű szovjet végrehajtó szervek (minisztertanács, ügyészség stb.) tisztára mosása sem járt sikerrel. Egyetlen lehetősége maradt, nevezetesen az, hogy a központról leváló köztársaságok élére saját embereit állítsa, legalábbis olyanokat, akiket épp múltjuk révén tud ellenőrzése alatt tartani. A decemberi minszki egyezmény azonban ezt a szándékot is kudarcra ítélte: Gorbacsov elnökei nem teljesítették az ukázt.

De nem vagy legalábbis nem mindannyian voltak „alkalmasak” arra sem, hogy saját köztársaságukon belül kiegyensúlyozó szerepet játsszanak: a nacionáldemokrata-nacionálkommunista egységfront csak ideig-óráig tarthatja-tarthatta felszínen az elnököket. Oroszországban, Ukrajnában, bizonyos fokig Kazahsztánban a birodalomtól örökölt reguláris hadsereg (és az atomhatalom) az elnöki hatalomban támadt repedések ellenére is kellő támaszt nyújt, a közép-ázsiai, kaukázusi „végeken” azonban a legkevésbé sem. A grúz Gamszahurdia, az azeri Mutalibov és a tádzsik Nabijev példája mutatja, hogy elnökké választásuk eleve megoldhatatlan konfliktushelyzetet teremtett. Szégyenteljes szökéseik, kiugrási kísérleteik, bujkálásaik ugyancsak kísérteties hasonlóságot mutatnak: Gamszahurdia tavaly december óta, Mutalibov február óta, Nabijev kisebb megszakításokkal egyfolytában szökésben van. És ebből nem gyávaságukra érdemes következtetni, bár tagadhatatlanul egyikük sem a morális nagyság mintaképe, hanem arra, hogy kellően szilárd struktúrát, legalábbis kiterjedt bázist hagynak maguk mögött ahhoz, hogy adott pillanatban visszatérhessenek…

Éljen a többklánrendszer?

A puccs utáni Tádzsikisztán első politikai konfliktusa egy éve, 1991. szeptember 13-án robbant ki, amikor a köztársaság Legfelső Tanácsának elnöke, Kadriddin Aszlonov, más köztársaságbeli kollégáit követve, indítványozta a kommunista párt betiltását. A természetesen kommunista többségű tádzsik parlament, feldühödve elnöke nyílt árulásán, nyomban leváltotta Aszlonovot, s helyette a Tádzsik Kommunista Párt volt első titkárát, Rahmon Nabijevet választotta a parlament elnökévé. Az ellenzék: a Demokratikus Párt, a Rasztohez (Újjászületés) népi mozgalom, az Iszlám Újjászületés Pártja a parlament feloszlatását és Nabijev menesztését követelte. Ennek ellenére, miként az a többi köztársaságban is történt, a múlt év november 27-én nagy sietve megtartott elnökválasztáson Nabijev 57 százalékot kapott, az egyesült iszlám demokratikus ellenzék vezéralakjának pedig be kellett érnie a dusanbei „fővárosi tanács” elnöki tisztével. És márciusban épp emiatt robbant az újabb bomba: Makszud Ikromovot március elején vesztegetés címén letartóztatták…

Ezt a konfliktust túlzott leegyszerűsítés lenne kommunista-antikommunista, fundamentalista-antiiszlám szembenállásra redukálni. Alapjaiban meghatározza ugyanis a tádzsik társadalom alapját képező klánrendszer sajátos, nómenklatúra-rendszerrel ötvözött fajtája.

Az exelnök szülőhazája, a mind a mai napi ütközetek tárgyát képező déli (jelesül, a Leninabadi) terület mindig is kivételezett volt innen rekrutálódott hagyományosan az egész köztársaság vezető elitje. A kiválasztottak nem is voltak hálátlanok: a területre irányított beruházások összege olykor elérte a köztársasági költségvetés 70 százalékát is. Ez a terület már nyáron elszakadással (önállósodással vagy Üzbegisztánhoz csatlakozással) fenyegette a Nabijev-ellenzék alkotta kormánykoalíciót, amit most végre is hajtottak, kérdés persze, mennyiben tudnak ennek de jure is érvényt szerezni.

Médiaháború vagy „térháború”?

A klánháború megindulásában óriási szerepet játszott a tádzsik tévé nyilvánossága: a leninabadi klán képviselője, Szafarali Kendzsajev, a parlament elnöke, hatásos propagandaműsorban hatásköri túllépéssel vádolta, és lemondásra szólította fel ellenlábasát, a belügyminisztert, a köztudomásúan igen szegény Hegyi Badahsan autonóm terület szülöttét. A belügyminiszter viszontvádjában a badahsaniak diszkriminálását vetette a kormány és a parlament szemére: tiltakozó badahsaniak sátorvárost ütöttek Dusanbe főterén, a parlamenti elnök, Kendzsajev lemondását követelve, csatlakoztak hozzá az ellenzéki szervezetek. Április közepére már ötven-hatvan ezer ember tartózkodott az elnöki palota (a tádzsik KB egykori székháza) körül. Ugyanazon a Sohidon téren, amely épp két évvel ezelőtt volt véres összecsapás színtere. Nabijev ekkor már kénytelen volt személyesen, nemcsak klántársai által előlépni: már-már megígérte, hogy a parlament áprilisi ülésszakán napirendre tűzik a parlament feloszlatását. Ám kiderült a köztársaság alkotmányában nincs erre vonatkozó cikkely.

Orosz vagy iráni beavatkozás?

Az események április 19-én érték el csúcspontjukat: az elnök letartóztatással fenyegette mindazokat, aki nem hagyják el másnapra a teret. Nyomatékul a kormány – a Moszkovszkije Novoszty hírforrásai szerint, mely lap, jobb híján Eurázsia rovatcím alatt tárgyalja a volt szovjet tagállamok történéseit – sürgősen vásárolt Oroszországtól s felvonultatott 30 páncélozott szállítójárművet. A gyorsított fegyverkezést látva az egyik iszlám vezér, Kori Muhamadzson mullah kijelentette: ha orosz katonák lőnek rájuk, Dusanbe orosz lakossága a bosszú áldozatává válhat.

A felforrósodott légkörben Nabijev, az eltűnés nagymestere asztmaroham gyanújával kórházba került, így parlamenti hívei távollétében ruházták fel – más köztársaságbeli elnökkollegáihoz hasonló – elnöki teljhatalommal és hadsereg-főparancsnoki tisztséggel. Az asztmából kigyógyulva s az erőviszonyokat józanul fölmérve, nekilátott az ellenzéki–kormánypárti megegyezés körvonalazásához.

Az ellenzékről meg kell jegyezni, hogy távolról sem egységes: demokratikus párti része az orosz típusú megoldások híve, europaizált modellt szeretne követni, az iszlám párt viszont, s különösen fundamentalista szárnya pedig iráni modellt tart kívánatosnak: Irán tanácsadóira támaszkodva.

Kommunista partizánosztagok

Míg a ravasz Nabijev Dusanbéban egyezkedett, hátországa hevesen fegyverkezett. Az alakuló nemzeti egységkormánnyal ugyanis mindenki elégedett volt, csak épp a fanatikus kommunisták nem, akik úgy döntöttek: inkább partizánosdit játszanak, s fegyverrel a kezükben az alakuló koalíciós kormány ellen fordulnak. A déli körzetekben a lakosság ellen irányuló partizántámadások következtében alig három hónap leforgása alatt a tádzsik belügyminiszter közleménye szerint több mint ezer polgári személy vesztette életét.

A májusi, többtucatnyi áldozatot követelő dusanbei utcai vérengzések („terek harca”) után a tádzsik társadalom eleve két részre szakadt: az új, nemzeti megbékélés kormánya ellen olyannyira zajosan léptek fel a Kuljabi és Leninabadi területek vezetői, hogy még együttműködni sem voltak hajlandóak a kormánnyal, mondván, hogy az ellenzéki erők által végrehajtott puccsal jutott hatalomra. A területi ügyészséget és nemzetbiztonsági szolgálatot kivonták a központ fennhatósága alól. Kilátásba helyezték, hogy amennyiben a kormány nyomást gyakorolna rájuk, kilépnek a köztársaságból. Az ellenzék ebben a helyzetben kénytelen-kelletlen meghagyta Nabijevet az elnöki poszton: mintegy túszul, Tádzsikisztán egységét garantálandó.

A Leninabadi és Kuljabi terület azonban fölrúgta a hallgatólagos egyezséget: a „szülőfalu”, Leninabad 24 millió rubelt adott össze kétezer fős önkéntes felkelő sereg felállítására. A Nabijev-hátország „intellektuális” összetételére jellemző, hogy az irányító „háromszög”: a területi kulturális titkár, egy büfétulajdonos és egy rendőrtiszt.

Ellenzékellenes akcióikat az adatok szerint KGB-irányítással dolgozták ki, mégpedig az ún. vahhabiták elleni harc jelszavával, valójában a Rasztohez, tehát az Újjászületés nevű iszlám népmozgalom összes tagja ellen. Júniusban, mintegy példát statuálva 12 vahhabitát vandál módon meggyilkoltak.

Hozzáláttak a Vahs folyó völgye (Kurgan-Tübe és Pjandzs) megtisztításának: a még májusban alakult elnöki zászlóalj egyre vadabb akciókat hajtott végre. Augusztus 19-én a kuljabi „népfelkelők” és az elnöki gárdisták együttesen ostrom alá vették Kurgan-Tübe városát, hogy a vidék egyesülve indítson felkelést az ellenzék és az iszlám fundamentalisták ellen. Az iszonyatos harcok szeptember 7-ig tartottak: az áldozatok ezerre tehetők, a környéken nap mint nap hol stratégiai fontosságú várost (Nurek), hol utakat, hágókat, üzemeket, vízi erőművet foglaltak el a Kuljabi és Kurgan-Tübe-i területek határán.

A térségben iszonyatos mennyiségű fegyver halmozódott fel: eredete a Nyezaviszimaja Gazeta riportja szerint Afganisztán, ahonnan fantasztikus tételekben csempésznek lőszert is, fantasztikus összegekért adják tovább.

A vahhabisták, azaz a tádzsik fundamentalisták (vovcsikoknak nevezik őket) és ellenfeleik (a jurcsikok) eleinte egymást vádolták az áldozatok miatt, mostanra azonban már inkább egy harmadik erőt keresnek modzsahedeknek öltözött orosz deszantosokról kerengenék legendák. A riporterek szemtanúkra hivatkozva nem fukarkodnak a borzalmasabbnál borzalmasabb részletekben: skalpolásokról, hullarablásokról, menekülteket szállító buszok felrobbantásáról szólnak a szeptemberi Vahs-völgyi tragédiát leíró horrortörténetek.

Egyesek azt állították: ez a testvérgyilkos háború azoknak áll érdekében, akik olyannyira le akarják gyengíteni Tádzsikisztánt, hogy kénytelen legyen belépni a formálódó Nagy-Turkesztánba, mások azt állították, hogy Moszkva nem hagyja, hogy a formálódó iszlám kormány teret nyerjen.

Kölcsönös etnikai tisztogatások

A klánháborúból vallásháborúba váltó konfliktust a máskéntgondolkodókon kívül leginkább talán a térségben élő kisebbségek sínylik meg. A Kurgan-Tübe-i területről kb. harmincezren menekültek el, különösen nehéz az itt élő üzbégek helyzete: 5,2 millióból 1,2 millió üzbég. Megindult kényszerkilakoltatásuk: a lapok a volt Jugoszlávia területén folyó etnikai tisztogatáshoz hasonlítják. Az üzbég elnök, Iszlam Karimov az ENSZ-hez fordult, egyes források szerint nem csupán emberbaráti érzülettől vezéreltetve, hanem saját bőrét félti: kiebrudalt tádzsik kollégája sorsa őt is elérheti, az üzbég radikálnacionalisták nem kevésbé kemény ellenzéket kezdenek alkotni. Az etnikai tisztogatások egyébként Üzbegisztánban is megindultak: a koreai nemzetiségűekre tömeges kitelepítés vár. A közel háromszázezer orosz ajkú tádzsikisztáni lakos sincs biztonságban: már 130 ezren átmenekültek Oroszországba.

Nabijev elnök második kiebrudalása

Ilyen körülmények között indult meg az elnöki palota idei második ostroma és Nabijev elnök második kiűzetése. Az efféle ismétlések minden jól megcsinált drámában remek komikus effektusok kíséretében szoktak zajlani, ám a forgatókönyvírók ezúttal műfajt tévesztettek.

A dusanbei Sohidon téren először a kuljabai és Kurgan-Tübe-i vérengzések elől menekülők követelték helyzetük megoldását, s aztán a teret bűnöző elemek és/vagy a fundamentalista ellenzék hívei töltötték meg (a hírforrások politikai ízlésük szerint válogattak a lehetőségek közt). Augusztus 31-én elfoglalták az elnöki palotát, túszul ejtették a kormány tagjait a miniszterelnökkel együtt, az elnök pedig, szokásához híven, szőrén-szálán eltűnt: egyes hírek szerint az oroszországi felmentő sereghez menekült, más hírek szerint a KGB óvja. Szeptember 1-jén mindenesetre a Tádzsik Legfelsőbb Tanács megfosztotta tisztétől, s kezébe vette a hatalmat, s megkezdte a tiszta ellenzéki kormány alakítását. Az egyik legfőbb vád Nabijev ellen: nem tudta stabilizálni a viszonyokat a Vahs völgyében: 60 millió rubelt kapott a magánkézben levő fegyverek fölvásárlására. A pénz elfolyt, egy darab papír nincs, hogy akár csak egy fegyvert is fölvásároltak volna.

Milyen az a tádzsik ellenzék és tádzsik parlament? Annyi bizonyos, hogy új választás nem volt a tavalyi puccs óta, tehát a parlament összetétele sem változott, valószínűleg a pillanatnyi erőviszonyok irányítják a szavazógépet. Mindenesetre, amikor a szeptember 20-tól hatalmon lévő ideiglenes elnök, Akbarso Iszkandarov oroszországi egységeket kért, nemzetárulónak kiáltották ki.

Saposnyikov marsall azonban rendkívül segítőkésznek bizonyult: Oroszország, Kazahsztán, Kirgizisztán és Üzbegisztán közösen kötelezettséget vállaltak, nyilatkozatban jelentve ki, hogy „baráti segítséget nyújtanak a baráti tádzsik népnek”. Jelcin már augusztus 20. után elnöki rendeletet adott ki, s utasította a tádzsik vezetőket, hogy adják át az afgán–tádzsik határon elhelyezett határőrséget oroszországi fennhatóság alá. Az ellenzék nagyon haragosan reagált erre. Azzal vádolják Oroszországot, hogy megegyezett az USA-val arról, hogy ne engedjék be a FÁK területére az iráni és az afgán fundamentalizmus hatásait. Az afgán–tádzsik határon kiépített orosz érdekövezet mindenesetre bármennyire is a békefenntartás jelszavával jött létre, kétségkívül ennek jele.

A tádzsik kormány jelenleg naponta változó területet tart ellenőrzése alatt, s még nem tudni, erre is mi van a hírek szerint itt vagy katonai diktatúrát vezet be, vagy a tádzsik muzulmánok egyesítésére képes lázadó szellemi vezér, Hadzsi Akbar Turadzsonzode személyére szavaz. Az iszlám forradalom fogalmába mindkét variáció belefér. Kérdés, hogy a „másik klán” mit szól hozzá.

• Külföld