Sok divat dívik a mai irodalombírálatban. (Például az, hogy divatnak bélyegeznek bizonyos gyakran előforduló jelenségeket, amit én mélyen elítélek.)
Szokás mondani például, hogy bizonyos irodalmi művek rokoníthatók bizonyos zenei formákkal. Ami, ha jól meggondoljuk, jó nagy hülyeség. Hogyan is lehetne egy szonett hasonló egy vonósnégyeshez? Vagy egy novella egy szonátához? Vagy egy regény egy szimfóniához?
De ha még jobban meggondoljuk, ez nem is olyan hülyeség, sőt. Alapos szerkezeti elemzéssel és az értelmezés meggyőző retorikájával sok esetben igenis igazolható lehet egy ilyen analógia, csak ehhez aprólékos és elméleti munka szükségeltetik, meló, magyarul. Vannak nagyon tudatos (vagy nem tudatos, de nagy intuícióval bíró) szerzők, akik zenei formák mintájára alakítják művüket.
Gyakori az is, hogy a műbírálók egy bizonyos műfajú műről kisütik, hogy az voltaképpen más műfajba tartozik. Ez is jó nagy hülyeség, ha meggondoljuk. Hogy, mondjuk, egy jó novella miniatűr vagy „valóságos” regény lenne; hogy a tárca vagy a kroki kész novella; vagy hogy egy nagy regény voltaképpen eposz.
De ha még jobban meggondoljuk – ez akkor is hülyeség. Nem derül ki más belőle, mint a bíráló műfaji értékrendje, ahol a bírálat alá vett mű műfaja szerint, sajnos, alacsonyabban helyezkedik el, mint ahová ő legszívesebben feltornászná. Általában a regény meg a líra a csúcspontok. Soha nem mondjuk egy regényről, hogy kész novella, csak ha az a szándékunk, hogy leértékeljük.
Mindez úgy jutott az eszembe, hogy forgattam, olvasgattam Kertész Imre remekét. Ez az író már nem egészen fiatalon letett egy rendkívüli regényt az asztalra (1975-ben, a Sorstalanságot), szigorú szerkezetű, a század legmegoldhatatlanabb kérdéseit feszegető, súlyos művet, amelyet csak lassan ért el az igazi elismerés és értékelés; ezt követte újabb regénye (1988-ban, A kudarc), rapszodikusabb, ironikus, néhány részletében utolérhetetlenül mulatságos, nagyszerű regény, amely, bár bőven utal a korábbi műre, megint egészen más világ – ezt viszonylag hamar vették észre. Ekkoriban kezdődött Kertész „felfedezése”: ma már, különösen a harmadik nagy regény után (Kaddis a meg nem született gyermekért, 1990), az a veszély fenyegeti, hogy élő klasszikussá válik.
Ez a könyve, a Gályanapló, már megbocsásson a hátsó borító különben jó szemű szerzője, nem naplóregény. Természetesen sok változata van a napló műfajának, vannak olyan naplók is, amelyeket hajlamosak vagyunk regényként olvasni (nem is szólva a naplóformában írott regényekről). Ez a mű azonban nem hinném, hogy ilyen volna: a regénnyel legfeljebb az köti össze, hogy az idő benne lineárisan előrehaladó, a beszélő meg tekinthető főhősnek. De minden másnak – naplónak, feljegyzéseknek, aforizmáknak, töredékeknek – inkább lehetne nevezni, mint regénynek.
Ami pedig a zenei hasonlítgatást illeti: bizony, nagy a csábítás, hogy a Gályanaplót impromptu-sorozatnak, bagatelleknek, etűdöknek vagy amolyan írói Mikrokozmosznak lássuk. Hisz tudjuk: Kertész mindhárom regénye rájátszik bizonyos zenei formákra és szerkezetekre, különösen a Kaddis, amely olvasóját örvényként ragadja el, akár egy fúga (s valóban: éppen itt olvashatunk arról, hogy ez a szerkesztés nagyon is tudatos, még ha nem is a barokk fúgát, hanem Celan nagy költeményét idézi is). Ennek a csábításnak mégis ellen kellene állnunk: azonkívül ugyanis, hogy rövid feljegyzések követik egymást, s hogy ezek hihetetlenül tömörek, átgondoltak és mélyek, nemigen lehet közös pontot találni a fent említett zenei formákkal. (De hát miért is kellene?) A bejegyzések között s azokon belül kevés a stiláris játék, ritmus- vagy hangnemváltás. Sokszor kopár, szigorú, leíró, monoton szövegek – ez a stílusuk, ritmusuk, hangnemük.
Nem regény tehát, persze, az is igaz, hogy „nem műhelynapló” (borítószöveg): meglehetősen kevés az életrajzi vonatkozású bejegyzés, s mindig áttételesek a regények megírásának folyamatát követő, „az elbeszélés nehézségeire” reflektáló szövegrészek. Azt tehát nem tudjuk meg, hogy voltaképpen hogyan íródtak a művek; „csak” arról kapunk képet, hogy mi veszi körül az írás folyamatát, milyen szellemi táplálékok erősítik és akadályozzák, mi mindent gondol végig a szerző, a maga kíméletlen logikájával, regényírás közben vagy helyett. A regények – csak háttér: itt más a fontos.
Hogy mi? Például az a magatartás, amely nehéz időkben – melyik nem az? –, az úgynevezett irodalmi élet hiányában vagy helyette megteremt egy diskurzust, amely belső beszéd marad, de teljes: nem jellemzi sem a begubózás és magánmánia, sem a sértődött elvonulás világfájdalma. Ezeknek a feljegyzéseknek a „beszélője” elszántan dolgozik regényein is meg saját magán is, ha le is tett arról, hogy megértse ezt a világot, legalább mások világértelmezését szeretné megérteni. Vitapartnerei és társai Nietzsche, Kafka és Camus, Mozart, Mahler és Schönberg; magyar írótól szokatlan hévvel és szokatlan alapossággal olvassa és hallgatja őket, s nem pusztán befogad, hanem válaszol, megfejt, következtet és újrateremt.
Egyáltalán: Kertész hallgatólagosan és elegánsan semmibe veszi a rossz magyar hagyományokat: filozófiát olvas, az irodalom elméletéről gondolkodik. A politika csak távoli ágyúdörejként szűrődik be világába; a totális diktatúra, amelynek végpontja és metaforája Auschwitz, a kezdettől Kertész fő témája. Bár 1987 után egyre több utalás van a jelen állapotokra, a szerző itt is saját, példás diskurzusát folytatja: képes elvonatkoztatni, távolinak tetsző tanulságokat leszűrni. Manapság, amikor vannak jelei annak, hogy a természetelvű-biologisztikus társadalomkép a hivatalos politika rangjára emelkedhet, érdemes meghallgatnunk figyelmeztetését: „A korlátlan hatalom – a totális diktatúra – tulajdonképpen természetutánzás, naturalizmus” (191. o.). Anélkül, hogy életidegen lenne, túl tudja tenni magát azon a köznyelven, amin magyar értelmiségiek szólni szoktak: a panasz, a végiggondolatlanság, a homályos felérzések, a pártos dühök és pártos taktikázások nyelvén. Talán mert kétségbeesetten tudja: „a magyar kultúra mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett kultúrának látja önmagát… És mégis, akár a rovar, amely azonnal újrakezdi csápjában cipelni az építőanyagot, bár a hangyabolyt széttaposták, eláztatta az eső stb.: én is mindig újra elkezdek egy mondatot, egy konstrukciót.”
Ha mindenáron életrajzi tényekkel akarjuk összefüggésbe hozni ezt a magatartást, akkor utalhatunk persze arra, hogy Kertész keveset ír és nem él irodalmi közéletet, hogy nem volt soha sem kedvenc, sem fekete bárány. Csakhogy nem ez a lényeg. Kertész magatartása nem az életrajzból, hanem a Gályanapló szövegéből áll elénk, intőleg, kihívólag, csendes szemrehányásként.
A kudarc ismerői számára feltűnhet, hogy a Gályanaplónak különös a hangneme: bár nem teljesen hiányzik belőle az irónia, annak valami keserű, a kilátástalansággal szembesülő, s nem könnyed, játékos neme (nézzük csak meg a fejezetcímeket), minden egyes bejegyzés végleges, súlyos, olykor komor. Nem jellemzi a kétely, a kérdés, a bizonytalanság: mintha ide csak az kerülhetne be, ami már megvan, a már megtalált, a válasz. Csakhogy mégis időben kibomló folyamatot rögzítenek a feljegyzések – ami egyszer, akkor, nem tűrt kétséget, az máskor az ellenkezőjére fordulhat. Ami egyik helyen frivol aforizma, azt más helyek elmélyítik vagy cáfolják.
Ha, teszem azt, egy helyen ezt olvassuk: „Az ideológiák szellemi mélységei kizárólag annyiban érdekelnek, hogy letartóztatnak-e vagy sem” (168. o.) –, akkor ezt, bármilyen szellemes is, csak egy pillanatig és csak helyi értékén vegyük komolyan. Vagy ha másutt megfogalmazza azt a régi problémát, hogy a „retorika” hogyan fedi el a „valóságot”, s hogy megszabadulhatunk-e ettől a kettősségtől egyáltalán („A jó stílus mindent igazolhatóvá, a nagy stílus mindent naggyá tesz – egyszóval minden csak stílus kérdése, más szóval minden hazugság” – 162. o.), akkor tudnunk kell, hogy Kertész számára „A stílus: látni”. Amiből mi következik? Talán csak annyi, hogy a dilemma továbbra is megoldhatatlan, a mű egészét nézve nincs meg a feloldás, s ez így is van rendjén.
Írók naplói sokszor csak melléktermékek: érdekes kiegészítések, árnyalatok, ellenpontok a műhöz. Kertész számára – s számunkra, olvasói számára is – más a funkciójuk ezeknek a feljegyzéseknek. Egyfelől olyanok, mint a buddhista szerzetesek meditációs kövei, amelyeket elmélyülés közben telefirkálnak, telekalligrafálnak, azután halomba gyűjtik őket, és nem törődnek velük, mert szerepüket már betöltötték – segítettek valaminek a megértésében. Másfelől meg, épp ellenkezőleg: a műhöz vezető út térképe, amelyet mint lehetőséget, a mű világít be, s talán fontosabb is annál: „a diadal – amely egyidejű a pusztulással – egyetlen pillanat csupán, ez a pillanat azonban maga a mű; és éppen azáltal és éppen annyiban mű, hogy megteremti – vagy inkább végrehajtja – a saját lehetőségét. Ennyi csak, nem több: eljutni a mű lehetőségéig; maga a mű azután („Ki beszél itt győzelemről?”) a réges-rég letűnt és a még sehol nem látható korok kérdése; nem a Mű, egyedül csak a hozzá vezető út (mint mű).”
A harmadik, befejező rész ezt a címet viseli: „Elengedi (a kormányt) – behúzza (az evezőket) – boldog.” Azért ezt semmiképpen sem szabadna komolyan venni. Hogy boldog…? Arról meg, hogy partot ért volna, hál’ istennek szó sincs.
- Kultúra [6]