A hét végén lezárul az SZDSZ idegőrlő elnökválasztási kampánya, eldől, ki lesz az elnök, kik lesznek az ügyvivők, feltehetőleg két évre dől el, ezzel jó darabig nem kell majd foglalkoznunk.
A múlt évben a Beszélő nyílt teret kínált az elnökjelöltek híveinek, a lapban folyó két hónapos vita azonban még azt sem tisztázta, miféle lehetőségek közül kívánnak választani (és milyenek között választhatnak) Tölgyessy hívei meg az ellenfeleik. A dinamikus egyensúly, amit propagáltunk, nem alakult ki, az ügyvivői testületből önként kimaradók nem ültek le Tölgyessy mellé a padlóra, hogy megint villogjon a szemafor, robogjon a villanyvonat, maradt a sértődéscsere. Mi, itt a Beszélőben a tavalyi elnökválasztás után elhatároztuk, kimaradunk a pártbéli belvillongásokból, inkább elviseljük, hogy ránk ragadjon Tamás Gáspár Miklós szellemes mondása: azzal bizonyítottuk be, hogy pártlap vagyunk, hogy elhallgatjuk a párt belső ügyeit. (Sőt, még azt is elviseltük, hogy némelyek ezt a TGM-i bon mot-t komoly értékelésnek vélték.)
„Ti azt mondtatok: Döntsön az Erőszak… s döntött az Erőszak” – idéztük a múlt évi küldöttgyűlés után Babits trianoni versét. Hadd idézzük megint ugyanőt, a legismertebb sorait: „Legyen vége már! / Legyen béke már!” Legyen vége, hogy a szervezetekben „petőisták” és „tölgyessysták” úgy néznek egymásra, mintha ellenséges törzsek tagjai lennének. Legyen vége a „kömény mag”-ozásnak, vegyük észre, hogy ez a kifejezés az egykori MSZMP agit-prop. osztályának elmeszüleménye, tőlük vette át dicsőségesen az MDF, és dicstelenül – továbbá tévesen – az SZDSZ. Legyen vége, hogy szembeállítjuk a vidéki szabad demokratákat meg a budapestieket, a „belvárosiakat”: maradjon ez a Fővárosi Tanács volt jogásza, a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállalat nyugalmazott vezérigazgatója (jelenleg belügyminiszter) Rákosi Jenőtől és Horthy Miklóstól megörökölt magánszociológiája; mi egyebek közt, sajnos, azt is jól tudjuk, hogy a vidéki SZDSZ-szervezetek éppoly megosztottak, mint a budapestiek. Legyen elég a „B-közép”-ezésből, a tagság riogatásából, hogy jobb lenne nélkülük. S hagyjuk a kacér célozgatást, miszerint a „polgári radikális” címke az urbánushoz meg a kozmopolitához hasonlóan a zsidó fedőszava. Próbáljuk elhinni, hogy az az egymillió ember, aki az SZDSZ-re szavazott, az a harmincezer, aki belépett az SZDSZ-be, tudta (hisz az „Apák és fiúk” stílusú választási propaganda is gondoskodott róla), hogy az SZDSZ alapítóinak egy része zsidó, vagyis illendő feltételezni róluk, ha már az SZDSZ-t választották, talán mégsem antiszemiták. Ha a szabad demokraták annyi energiával és olyan odaadással törekedtek volna az MDF legyűrésére, amennyivel és amilyennel egymás lefőzésén munkálkodtak, talán már meg is bukott volna a kormány, és most liberális koalíció vezetné az országot. Legyen hát vége ennek a „ki kit győz le?” versengésnek.
A Szabad Demokraták Szövetségének, amely éppen négy éve alakult meg, az utolsó esélye ez. Ha nem lesz vége a frakcióharcoknak, akárki lesz is az elnök, ha folytatódik a sértődés, vagy megismétlődik a sértődéscsere, nem lesz SZDSZ. Ha pedig nincs SZDSZ, ismét távolabbra halasztódik, hogy valóban közelebb kerüljünk ahhoz, amit akartunk, amit hirdettünk, a szabad polgárok szabad Magyarországához. Hisz ezt a hazát a magasban már nemcsak a jobb- és baloldali államelvűség, nemcsak a hatvan, a húsz vagy az öt év előtti múltat jövőképpé formálni akaró reakció fenyegeti, hanem a szélsőjobboldali erőszak, a „forradalmi” (és tekintélyuralmi) rendcsinálás veszélye is. Ezért Babits mellett – Legyen béke már! – érdemes Adyt idéznünk: „Rákóczi, akárki, / Jöjjön valahára: / Kígyóinknak, Esze komám, / lépjünk a nyakára.”
Kapcsolódó cikkek
- Fül [7]