Lapzártakor, kedden emeli törvényerőre a parlament azt az ötpárti javaslatot, amely a társadalombiztosítási önkormányzati (tb-)választások időpontjának kitűzéséről, valamint az üzemi- és a közalkalmazottitanács-választások ugyanerre az időpontra elhalasztásáról rendelkezik diadalmasan. Az eleddig „hatályos”, de egyszer már odébbtolt november–decemberi időpontokat 1993. március 18-a és április 2-a közé görgetik tovább. Annyi azért történik, hogy a törvényhozó – már a fáradhatatlanul lobbyzó Ligának és az MDF-frakciótag Palkovics Imre munkástanácselnöknek köszönhetően is – végre tesz egy gesztust a hat szakszervezet megállapodása (Beszélő, szeptember 19.) szellemének. Teszi oly módon, hogy nem hozza szóba a vagyonfelosztást. A hatok tudniillik azt javasolják, hogy ne külön választással dőljön el a vagyonügy, hanem részben egyezséggel, részben pedig az üzemitanács- és a közalkalmazottitanács-választások eredményeként, miközben az országos szakszervezeti tömbök egymás között a társadalombiztosítási választások keretében méretnének meg.
Liga-aggályok
Ám a tb-választásnak – ha április 2-ig tényleg megrendezik – azért is óriási a jelentősége, mert általa a szakszervezetek, a nyugdíj-, illetve részben a betegbiztosítási alap gazdáivá válnak.
A hétvégén megrendezett Liga-választmányi ülésen komoly vita bontakozott ki erről a majdani küldetésről. A szakszervezetekre akarják tolni a társadalombiztosítás horribilis hiányát, ezt az egész csődtömeget! – mondják a nem ok nélkül aggályoskodók. A mérleg másik serpenyőjébe viszont egy valóságos gazdálkodói befolyás eshetik, amely talán a szakszervezetek javára fordíthatja a mostani meglehetősen gyenge, a kormányzat rövid távú gondolkodásától jócskán függő alkupozíciókat. A kampánymenedzser ligások is aggódnak: már beindult a kampánygépezet, most meg kárba veszett egy csomó energia és pénz. „E rosszban az a jó – igyekezett nyugtatólag hatni Horn Gábor, megbízott Liga-elnök –, hogy eredményeinket megőrizve szélesebb tábor megnyerésére törekedhetünk.” Van aprómunka elég; hiszen például Horn Gábor szűkebb pátriájában, a 16 000-es tagságú Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetében (PDSZ) a feladat nem kisebb, mint az országos összesítésben több mint 28 000 tagot számláló iskolai tanácsokba képviselőket küldeni!
Koalíciós repedések
És sajnos még mindig van mód a visszatáncolásra. A szakszervezeti vezetők tartanak is attól, hogy a kormány nem ismeri el, hanem csupán „lebegteti” a hatok megállapodását, s közben talonban tartja a maga választási törvénytervezetét, amelynek előterjesztői éveken át húzódó vagyonfelosztást irányoznak elő, s a felosztandó vagyonból óhajtják fedezni a szakszervezeti választások költségeit. A kormány nem egységes (már amennyire e fennkölt körökben fontos a szakszervezeti ügy): ott van egyfelől a pragmatikus munkaügyi apparátus, másfelől a rendszerváltó szellemiségű, s ezért az MSZOSZ-szel (vagyis közvetve az MSZP-vel) szemben élesen politizáló Schamschula György munkaügyi államtitkár, harmadrészt meg a kettő között egyensúlyozó munkaügyi miniszter. Az MDF parlamenti frakciójában is működik egyfelől a létező szakszervezetek politikáját támogató szakszervezeti csoport, másfelől a Monopoly-csoport, amelyik – így is mondhatjuk – a jövőben születő szakszervezeteket patronálja. „A megállapodás erkölcstelen – mondja lapunknak a jogi bizottsági alelnök, monopolysta Balás István. – Kirekeszti a szakszervezeti vagyonból azokat, akik ma nem szakszervezeti tagok.” E meggyőződésétől – állítja – teljesen független merő szakmai indíttatásból beadott módosító indítványa, amellyel mintegy kéthetes halogatást eszközölt ki a választáshalasztási törvény meghozatalában. Balás szerint a tb-választások időpontjának törvénybe iktatása a lex imperfecta állapotát idézi elő: ha egyszer még nincs törvény e választásokról, következésképp nincs aki kiírja őket, nem lehet választási időpontról beszélni. De igenis lehet – így a létező szakszervezeteket pártfogoló tábor –, mert így aztán végképp kínos volna, ha a kormány netán tovább halogatná a tb-választási törvény beterjesztését, amire e mostani választás-halasztási törvény november 30-ig kötelezi.
Pénteken Kiss Gyula munkaügyi miniszter már folytatta is szeptember végén megkezdett tárgyalásait a szakszervezetekkel, holott előzőleg ennek ellenkezőjéről értesítette őket. Kiss Gyula „részletmegállapodásnak” nevezi a hatok egyezségét, s akárcsak korábban Schamschula (Beszélő, október 3.), ő is a Frohburg-perben el nem dőlt sorsú vagyonok, valamint a volt állami tulajdonú SZOT-os jószágok problémáiról beszél. Politikai döntés még egyáltalán nincs a vagyonügyekről, viszont abban megállapodtak, hogy két szakértői bizottságot alakítanak, egy vagyonkérdésekkel foglalkozót a munkaügy égisze alatt, egy tb-választási törvény-előkészítőt a népjólét kebelében, s mindkettőben ott lesznek a szakszervezetek képviselői. A miniszter vádolta az MSZOSZ-t, amiért ez országos negyedórás figyelmeztető sztrájkot tervez: ezzel az MSZOSZ – úgymond – tárgyalási szándékának komolyságát kérdőjelezi meg. A szakszervezetek szolidárisak voltak az MSZOSZ-szel, visszautasították, hogy a kormány tagja érdekvédelmi ügyekbe szóljon bele, s ez alkalommal Horn Gábor, a Liga ügyvezető elnöke vitte a szót. Csak a tavaly még éhségsztrájkos stílusban politizáló, most viszont a hatok megállapodásának szétzilálására játszó Szolidaritás foglalt állást úgy, hogy mindenfajta sztrájkot ellenez.
Pragmatikus egység
Merőben technikailag nézve a dolgot, a kormányzat az esélyegyenlőség Balás-féle dilemmáin morfondírozik: mi történjék, ha fölbukkan egy majdani új, s ennélfogva a mai osztozkodásból „kirekesztett” szakszervezet? És mi történjék, ha az Alkotmánybíróság, amely elismerte a szakszervezeti esélyegyenlőségről való gondoskodás jogosságát (Beszélő, május 2.), beleköt abba, hogy az esélyt adó infrastruktúra a mostani egyenlőtlenségek mentén osztódik el? Az aggály – ha eltekintünk most a mögé rejtett kicsinyességtől és bizalmatlanságtól – nem teljesen alaptalan. Az Alkotmánybíróság rendszerváltó szellemben határozott, de a rendszer váltását nem lehet teljesen igazságosan megoldani. A pártházakat is a meglévő pártok tulajdonába adták ’90-ben, s már önmagában e körülmény folytán is megmerevedhet a magyar pártrendszer, amellyel sokan elégedetlenek, s amelyet mindenféle erők igyekeznek szétfeszíteni. A hasonlat másfelől még élesebben veti föl annak méltánytalanságát, hogy még mindig húzzák-halasztják a szakszervezetek alapvető helyzetének rendezését; ráadásul a pártokat az állam pénzellátmányban is részesíti, ezzel szemben a szakszervezetek állami támogatását nemzetközi egyezmény tiltja, így az ő számukra inkább létkérdés, hogy legyen tulajdonuk.
A megnyugtató rendezés vágya egyre inkább egységes fellépésre, összehangolt magatartásra készteti a szakszervezeteket. Tavaly a Liga berzenkedett az MSZOSZ – akkor még kétórásnak meghirdetett – figyelmeztető sztrájkja miatt. „A tavalyihoz képest változott a helyzet – tájékoztatta a sajtót Horn Gábor a Liga-választmányi ülés szünetében. – A hagyományos szakszervezeti bürokrácia túlélte a rendszerváltást, és ma már az a kérdés, hogyan lehet együttműködni velük. Most a munkavállalói érdekvédelem, a szociális ellehetetlenülés megakadályozása a legfontosabb.” A hatok megállapodtak egymás között a „szakszervezeti minimumban”, azaz az együttműködés minimális feltételeiben. Leszögezik többek között, hogy konfliktusaikat igyekeznek alárendelni a munkáltatókkal és a kormánnyal szembeni érdekképviselet szempontjainak, nem folytatnak egymás ellen negatív kampányt, sőt döntéseik előtt informálják egymást a munkavállalók szélesebb köreit érintő kérdésekben.
Kész tények
Összehangoltan készülnek a jövő év gazdasági-szociális kérdéseit taglaló érdekegyeztető tárgyalásokra is. Amint két héttel ezelőtt írtuk, a Liga, látva az Érdekegyeztető Tanács (ÉT) egyre esetlegesebb és súlytalanabb szerepét, fölállt annak asztala mellől, szakértőit hagyva hátra hírmondónak. Követte e példát az MSZOSZ is, majd a munkavállalói oldal kérte az ÉT jószolgálati bizottságának összehívását. Valóssággal átgyúrnák az ÉT ügymenetét, hogy igazi problémákról essék ott szó, a verkliszerű törvényvéleményezés helyett. A Liga szerint előbb szakértői egyeztetésekre volna szükség, majd pedig arra, hogy egy kellő felhatalmazással bíró illetékes üljön ott a kormányoldalon, hogy nyélbe is lehessen ütni a gazdasági-szociálismegállapodást.
A tavalyi átfogó tárgyalásokon maga Kupa Mihály vezette a küldöttséget; ám december lévén, akkorra már rég meghozták a fontos kormánydöntéseket, és az Érdekegyeztető Tanács kész tények elé volt állítva (Beszélő, 1991. december 14.). Félő, hogy most sem lesz másként, és ekkor a szakszervezetek számára pusztán morális kérdéssé válik, hogy lenyeljék-e szó nélkül a következő évi keserű pirulát. Más szóval a szakszervezeti vezetők óhatatlanul is költségvetési presztízsharcba bocsátkoznak bele, s mivel ebben nem osztanak valami nagy lapot nekik, csak veszteséggel kerülhetnek ki e harcból. Persze a kormány és koalíciója is veszíthet, de csak a ’94-ben, és addig a szociális piacgazdaságot is saját hitbizománynak tekinti, akár a médiumokat meg a nemzet skinhead fiait.
Közeledik az év vége, s ezúttal a PDSZ is élesítgeti a végső fegyvert, már csak az elhúzódó választási kampány jegyében is. A kormány tudniillik (az idei bérintézkedések úgynevezett „áthúzódó hatásától” eltekintve) semmilyen keretet nem tervez a közalkalmazotti bérek emelésére; Horn Gáborék aláírásokat gyűjtenek, amelyeken a tanárok kérnék a kormányt, a pártokat és a parlamentet, hogy segítsenek „a közoktatás működőképességének” megőrzésében. „Amennyiben – olvashatjuk az útjának indított íven – az 1993. évi költségvetés vitája során… nem jelennek meg a közoktatás működőképességét is garantáló javaslatok, felhatalmazzuk a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetét, hogy végső eszközként a többi szakszervezettel közösen vagy önállóan sztrájkot szervezzen.”
Nagy Sándor vidéki szakszervezetibizalmi-rendezvénysorozatra indult. A kollegák – számolt be hazatérőben – még keveslik is a 15 perces figyelmeztető akciót. Főképp a munkanélküliség rohamos növekedése, a kétkulcsos áfa, a nők nyugdíjkorhatárának tervezett emelése, a nyugdíjak értékromlása miatt aggódnak a bizalmiak, minimálbéremelést akarnak és azt kívánják, hogy a minimálbér szintjéig szja-mentesek legyenek a keresetek.
A Liga-étlap
Választmányi ülésén a Liga is elkészült követeléseivel, amelyek igencsak hasonlítanak az MSZOSZ-ére. A Liga szerint: „A reálbérek nem csökkenhetnek tovább az 1993-as évben!” A mostani 8000 forintos minimumot 9700-ra kellene emelni, és ilyen mértékben ne is terhelje szja a kereseteket. („Már ez is kompromisszum – mondja Szalai Jenő Liga-ügyvivő –, hiszen a 9700-ból se lehet megélni.”) A másik követelésük: „A munkanélküliség növekedését mérsékelni kell, majd megállítani!” A pályakezdő munkanélküliség megelőzése érdekében a fiatalok ingyenes oktatásban vehessenek részt, harcolva a fekete gazdaság térnyerése ellen, büntetni kell a feketén dolgoztatókat, a Foglalkoztatási Alapot pedig 25 milliárd forintra kellene emelni. (Ezek felett az aktív foglalkoztatáspolitikai – átképzésre, munkahelyteremtésre, válságkezelésre szolgáló – pénzek felett az ÉT munkaerő-piaci bizottsága rendelkezik, ám a kormány az idei 18 milliárdos keretet jövőre 13 milliárdra kívánja csökkenteni.) Ellenzi a Liga az alapvető élelmiszerek és a háztartási energiák tervezett forgalmi adóztatását, kívánatosnak tartja a nyugdíjak inflációs ütemnek megfelelő, 18 százalékos emelését. A kormánnyal ellentétben családipótlék-emelést szorgalmaz, és az MSZOSZ-szel összhangban elutasítja a nyugdíjkorhatár emelésére vonatkozó javaslatokat. Utóbbihoz egy szerény kommentár: az ez év végi vívmányokért küzdő Liga minden bizonnyal szembe fog kerülni azzal a Ligával, amelyik majd a nyugdíjbiztosítás gazdájaként a tb-deficit lefaragásán töri a fejét.
Előre hát, a ’93-as vívmányokért!
Kapcsolódó cikkek
- Beszélő [10]