A nagy emberek búcsúztatásának kialakult rituáléja van: a szónokok ismertetik életútját, méltatják tetteit, kijelölik helyét a történelemben. Nagyjából e szabálynak megfelelően történt Willy Brandt búcsúztatása is. De volt egy árnyalatnyi különbség: a szónokok jelentős része könnyeivel küzdött. Brandtot nemcsak becsülték, hanem szerették is. Nemcsak a munkáspártot néppárttá alakító Godesbergi Program egyik fő kikovácsolóját látták benne. Nemcsak azt a politikust, aki fölismerte, hogy a szocializmus megmaradt utópiának (ami nem baj, hanem szerencse), és az utópia hajszolása helyett a minél általánosabb; de az egyéni teljesítményre épülő jólétet tűzte ki célul, hanem az őszinte, jólelkű, karizmatikus férfiút is. Azt, aki jobbá, nemeslelkűbbé tette azokat, akik érintkezésbe kerültek vele. Átlépését a létből a nemlétbe nemcsak azért fájlalták, mert ő rakta le a német keleti politika – vagyis távlatilag az egyesülés – alapjait, hanem azért is, mert térdre omolván a Varsói Gettó emlékműve előtt, barát és ellenség számára bebizonyította, hogy e fordulatnak erkölcsi fedezete van. Nemcsak azt a nagy embert gyászolták benne, aki a szociáldemokrácia európai mozgalmát világmozgalommá tette, aki a Szocialista Internacionálé körébe vonta a Dél országait, s ezzel a jövőtémát, a környezetvédelmet, a migrációt is beépítette a legrégebbi szeretett, nemzetközi feladatai közé. Hanem azt a hús-vér embert is gyászolták, aki képtelen volt hozzászokni a politikusokra kényszerített képmutatáshoz.
„Kancellár úr, Önből rizikófaktor lett, mondjon le!” E szavakkal fordult Brandthoz az emlékezetes kémbotrány idején Hans-Dietrich Genscher, az akkori belügyminiszter, akiből utóbb ugyancsak korszakos jelentőségű államférfi lett.
De Brandtot végül is nem ez a felszólítás késztette a távozásra. És még csak nem is az, hogy pártjának „idomárja”, Herbert Wehner, a nagy szervező, kapott az alkalmon. A külső noszogatás összecsengett azzal, hogy belefáradt a hivatalába – állapították meg már a kortársak is. De e fáradtság mögött ott volt az is, hogy megtorpant, meghasonult a nyugatnémet demokráciát felsőbb osztályba léptető ’68-as mozgalom, amelyet Brandt olykor fékezett, de valójában rokonnak érzett.
Azt lehetett volna mondani, elment egy álmodozó, jött egy cselekvő, aki nem átall szembenézni a valósággal. Ilyesmi előfordul. De a folytatás nem egészen szokványos: a leváltott kancellár vonzereje, kisugárzása inkább nőtt, mint apadt.
Ma javarészt „Brandt unokák” – Engholm, Lafontaine, Schröder – állnak a nyugatnémet tartományok élén. De a Brandt jóvoltából megnőtt Szocialista Internacionálé más országokban is előtérbe hozta a Brandt-tanítványokat. Közöttük a legnevezetesebbet: Felipe Gonzales spanyol miniszterelnököt.
De ez már egy új történet, ez már Willy Brandt nélkül fog bevégződni.
„Az utóbbi esztendőkben Brandt személyiségének hatása külföldön állandóan erősödött; reális és egyszersmind ötletekben gazdag, előretekintő és humánus kezdeményezései alapján azt várták tőle, hogy továbbra is egyik főszereplője lesz az európai béke és biztonság megszilárdítására irányuló politikának, lendületet ad az útjában megtorpanó nyugat-európai integrációnak, hozzájárul az atlanti kapcsolatok egészségesebb alapokra helyezéséhez. Sőt, legutóbbi közel-keleti utazása nyomán az arab országok benne vélték megtalálni azt a személyiséget, aki a keleti politika mintájára kimunkálja a Közös Piac országainak arab politikáját.
De Nyugat-Németországban a fejlemények kevésbé kedveznek hírnevének. Bár lemondása pillanatában is kétségkívül a legnagyobb tekintélyű államférfi volt, a képességeibe vetett hitet megtépázták az események, s igyekeztek megcsorbítani ellenfelei (és hellyel-közzel szövetségesei is). Mindenekelőtt ellene dolgozott a tőkés gazdasági helyzet, amelynek negatív fordulata óhatatlanul átsugárzott az NSZK-ra is. Nyugat-Németország gazdasága továbbra is a legstabilabbak egyike: a márka helyzete szilárd, az ország fizetési mérlege pozitív marad a nyersanyagárak drágulása ellenére is, a kereskedelmi mérleg sorozatosan jelentős többlettel zárul (márciusban 4,6 milliárd márkával); az infláció üteme a legalacsonyabbak egyike a nyugati világban, az államháztartás alapvetően egészséges. Ennek ellenére elkerülhetetlen volt, hogy a magánháztartások ne érezzék meg a pénzromlás és a dekonjunktúra hatásait, és ez a lakosság egy részét, főleg az ingadozó középrétegeket elbizonytalanította. Ez pedig oda vezetett, hogy megcsappant a lelkesedés a koalíció programjában fölvázolt reformok iránt, és „a csak rosszabb ne legyen” hangulatnak engedett teret. A szemléleti változás annál is inkább erősödhetett, mert a belső fronton a széthúzó koalíció sokkal kevésbé tudta az életbe átültetni programját, mint a külpolitikában, s ezért a nagyon is reális, szerkezeti újításra irányuló tervek többek szemében utópikus jelleget kaptak. Azt a körülményt, hogy a dekonjunktúra nem kedvez a reformpolitikának, kihasználta az ellenzék, amely – a keleti politika nacionalista beütésű gáncsolásával – összefonta a strukturális újítások lejáratását. Az oktatási reformot, a munkásrészesedést, dolgozók részvételét a vállalati irányításban támadva, ezt a hamis alternatívát vetette föl: „Több demokráciát, vagy több szabadságot?” És így adta meg a választ: „Több liberalizmust”, azaz szabad kezet a tőkéseknek az igazgatásban, korlátlan hatalmat a vállalkozóknak a tanoncokkal való bánásmódban, progresszív adóztatás helyett a közületi kiadások lefaragását…”
(Napi Világgazdaság, 1974. május 8.)
- Külföld [6]