A 85 éves Lőcsei Pál (szül. Lerner) a magyar politikai társadalom kevéssé ismert, sok tekintetben rendhagyó, a szocialista baloldal számára ugyanakkor – elfeledettségében is – emblematikus figurája.
Élettörténetének első fele sok száz (ha nem éppen sok ezer) pálya- és sorstársáéval egybecseng, ezért tipikusnak is mondható, mindenesetre jól megjeleníti azokat a kényszerpályákat és útválasztásokat, amelyek felé a magyarországi zsidóság 1920 és 1944 közötti helyzete (diszkriminációja, majd üldöztetése) annak 1905 és 1930 között született nemzedékét mintegy végzetszerűen taszította. Vidéki kisemberek fiaként – apja, ugyanúgy, mint Petrovics-Petőfi Sándoré, kocsmáros volt egy alföldi kisvárosban – az 1922-ben Békéscsabán született Lerner Pali minden olvasottsága és tudásszomja ellenére ipari pályára kényszerült, a lakatos mesterséget tanulja ki, majd megélhetési okokból a fővárosba költözik. Innen próbálja – de sikertelenül – menteni gettóba hajtott szüleit 1944-ben.
A dióhéjban így összefoglalt előzmények után nincsen semmi rendkívüli abban, hogy a huszonéves Lerner Pál csatlakozik a Magyar Kommunista Párthoz, s újságírói, majd szerkesztői pályára lép: előbb szülővárosában, 1947-től kezdve pedig Budapesten (itt már Lőcsei néven). Fővárosi munkahelye majd’ egy évtizeden át a központi pártlap, a Szabad Nép szerkesztősége, ahol az elismert tudású Lőcsei Pál (nekem ettől kezdve jó barátom) előbb az agrárrovat, később a szovjet-marxista elmélet, más szóval a sztálini leninizmus gyakorlati kérdéseivel foglalkozó ún. ideológiai rovat vezetője. A történet idáig szabályos.
Rendhagyóvá 1953 után válik, amikor Lőcsei a központi pártlap több más – részben vezető – munkatársával együtt ráébred az előző években szolgaian követett sztálinista párt- és állampolitika katasztrofális következményeire. 1953 és 1956 között, a Sztálin halálát követő években tulajdonképpen még ez a felismerés sem rendhagyó; ezzel szemben atipikus az a hév, amellyel Lőcsei az 1953 májusában Moszkvából elindított, Magyarországon Nagy Imre által megszemélyesített és Rákosi ellenében képviselt új irányzat szolgálatába állt. Annak a – kívülről csak félig-meddig vagy még annyira sem látható – mozgásnak, amelyből 1954 őszére egy fontos, de mára úgyszólván teljesen feledésbe merült közéleti esemény nőtt ki: a Szabad Nép szerkesztőségének október végi nevezetes lázadása.1 E politikailag csak félig-meddig megmagyarázható, mert alapjában véve lelkiismereti lázadásnak a központi pártlap legtöbb vezető munkatársa részese volt (nagyobb részüket el is távolították az ezt követő belső tisztogatás során), de Lőcsei volt az, aki a tett színhelyén, a napokig elhúzódó szerkesztőségi párttaggyűlésen világosan kimondta, hogy a korlátlanul diktáló párthatalom nem csupán az igazságot fojtotta el, hanem megcsúfolta a jogot és az emberies magatartás normáit is.
Az 1954. októberi belső lázadástól a két évvel később kirobbanó népforradalom aktív támogatásáig voltaképpen egyenes út vezet. Az itt közölt emlékezés [2], azon kívül, hogy felidézi a robbanás közvetlen előzményeit, valamint a hatalom élén álló személyek politikai beállítottságát, betekintést nyújt azokba az érzelmekbe és megfontolásokba is, amelyek e sorsdöntő órákban Lőcseit és a hozzá hasonló lázadókat vezérelték. Az a címke, amelyet mostanában erre ragasztani szoktak („reformkommunista”), igen-igen távolról és túlságosan leegyszerűsítve ragadja meg a Lőcsei emlékezéseiben tetten érhető lelkiállapotot.
A forradalom alatt Lőcsei, az éppen megszűnt Szabad Nép több más volt lázadójának (köztük e sorok írójának) társaságában, a felkelt nemzet ügyét szolgáló újságot hozott létre – Magyar Szabadság volt e rövid életű, független szellemű lap neve –, november 4-e után pedig a levert forradalom írásos dokumentumainak összegyűjtésén dolgozott. Ezen bukott le, s részben ezért, részben a visszarendeződéssel szembeszegülni próbáló más cselekedetei miatt kellett a továbbiakban öt és fél évet Kádár börtöneiben leélnie. Ezeket a keserves éveket, csakúgy, mint az ezt követő, börtönön kívüli, szabadnak mégsem mondható évtizedeket, Lőcsei „az ’56-os ügy” melletti hűség jegyében élte meg. A helyreállított párthatalom így is tartotta őt számon: mint kiengesztelődni nem akaró, megátalkodott ellenfelet – ennek minden (vagy majdnem minden) akkoriban szokásos állampolgári következményével együtt.
Az 1989 utáni éveket Lőcsei Pál – részben idős koránál fogva, de olyan okokból is, amelyekre e dokumentumbevezető, nem az életút felvázolásának igényével készült írás nem tud kitérni – visszavonultan töltötte. Ez a nem egészen szándéka szerinti és nem feltétlenül kedvére való helyzet attól is megóvta őt, hogy párt- és aktuálpolitikai csatározások kereszttüzébe kerüljön. Így aztán megmaradhatott annak, ami az 1990 előtti évtizedekben volt: 1956 kitartóan elkötelezett hívének.
Gondolkodásában – amint ez az alant közölt szövegből is kitűnik – úgyszólván teljes tisztasággal az az eszményi társadalmi rend és magatartási normarendszer él tovább, amely a forradalmi szocializmus annyi hívét mozgatta a XIX. század közepétől kezdve nagyjából egy évszázadon át. Közéjük sorolhatók azok az ideális kommunisták is, akiket a társadalomátalakítás leninista kísérlete előbb elcsábított, aztán kihasznált, végül visszariasztott, és sok esetben elpusztított. Magyarországon közülük kerültek ki azok az ’56-os lázadók, akik – mint Lőcsei Pál vagy Angyal István, de mint Nagy Imre néhány legközelebbi harcostársa is – úgy vélték, hogy a magyar forradalom csodája révén a Sztálin és utódai által elárult világforradalom kifordult kereke is valahogy majd a helyére kerül. Ez az elképzelés minden bizonnyal illúzió volt, de a történelem sebes mozgása nem adott időt arra, hogy sor kerüljön akár a megerősítésére, akár a cáfolatára. Lőcsei Pál alant következő szópárbaját [2] Gerővel, Révaival és Kádárral tehát még ma is úgy olvashatjuk, mint a jó ügyért vívott harc példa értékű epizódját.
Jegyzet
1 Lásd erről Murányi Gábor írását: A Szabad Nép határai. Újságíró-lázadás, 1954. In: Murányi Gábor: A múlt szövedéke. Históriák a megbicsaklott 20. századból. Budapest, Noran, 2004, 289–292.