Lőcsei Pál

Nyomtatóbarát változat

1. rész

Az a felejthetetlen, verőfényes őszi nap, mely Magyarország jelenkori történetére s benne személyes életem alakulására szinte természetfeletti erővel hatott, számomra egy telefonbeszélgetéssel kezdődött. Nyolc óra tájt nyugodt, komolyságra intő hang szólított a vonal túlsó végéről:

– Tegnap taggyűlés kezdődött a Szabad Népnél, igen feszült légkörben. Egymást érték a keményebbnél keményebb bírálatok, melyek a szerkesztőség vezérkarát, a kormány mulasztásait, a legfőbb pártvezetők időt pazarló jugoszláviai kedvteléseit vették célba. Az újságírók megelégelték, hogy a kapkodó pártvezetés negyedévenként hol ebbe, hol abba az irányba rángassa őket. Kitört belőlük a lefojtott keserűség, és vádló panaszaikkal valósággal elárasztották a nagy tanácskozótermet. Annyian jelentkeztek szólásra, hogy a vezetőség kénytelen volt mára halasztani a taggyűlés folytatását…

– De azért egyéb is észrevehető ebben a fene nagy aktivitásban. Most egyszerre mindenki felfedezi magában az 1953. júniusi határozat „hűséges támogatóját”. Azok is, akik e határozat védelmében a kisujjukat sem mozdították. De még azok is, akik ’54–55-ben segítettek „megtisztítani” a szerkesztőséget a júniusi határozat igazi híveitől és védelmezőitől. Tudod, az ilyen egyszólamú dalkarban nehéz megtalálni, kik énekelnek hamisan… És még nehezebb megmondani, hogy most mit kell énekelni?… Vagyunk itt néhányan, akik szívesen vennénk, ha bejönnél, és részt vennél a mai folytatásban. Nem hinném, hogy ezt bárki is kifogásolná…

A meghívás és a hozzá mellékelt információ egy körünkből fájdalmasan korán távozott, halk és magvas beszédű, kitűnő jellemű jó baráttól, Horváth Lászlótól érkezett, aki a levelezési rovat kulcsembere volt. Naponta tucatszámra olvasta a nyomorúságtól és jogtalanságtól szenvedő emberek leveleit, hogy azok felhasználásával sűrű időközökben elemzést készítsen a főváros és az ország politikai hangulatáról.

– Köszönöm a figyelmességed – feleltem –, de a meghívás oly váratlanul ér, hogy hirtelenében se igent, se nemet nem mondhatok… Gondolkodom rajta.

Előjegyzési naptáramra pillantva, egyszerre a sors kopogtatását véltem kihallani az iménti meghívásból. Ugyanis napnyi pontossággal két esztendeje, 1954. október 23-án délelőtt, a Szabad Nép taggyűlésének ugyancsak második napján hangzott el az a felszólalásom, melyet belső megújulásom, politikai és világnézeti átlényegülésem első megnyilvánulásának tekintek, és amely pár hét múlva a szerkesztőségből való kényszerű távozásomhoz vezetett. Az időpontok e rejtélyes találkozását – a magam fölöttébb hiányos asztrológiai műveltségével – éppúgy felfoghattam a meghívás elutasítására, mint elfogadására irányuló „jeladásnak”. De 1956 tavaszán és kora nyarán számos dolog történt velem, amelyet lehetetlen volt másként felfognom, mint biztatást a politikai cselekvésre. Az SZKP XX. kongresszusának „begyűrűzése” nyomán abbahagyták az ellenem folytatott ideológiai hajszát, törölték pártbüntetésem, sőt egyéves ösztöndíjat adtak falukutatásra. Ez utóbbiból következett sorsom legironikusabb fejleménye. Ösztöndíjas lévén, az akkori szabályok szerint csakis legutóbbi munkahelyemen élhettem pártéletet, ezért két év után kénytelen voltam újból a Szabad Nép pártszervezetébe regisztráltatni magam. Ez még szeptemberben megtörtént, anélkül, hogy az 1954-ben felbontott munkaviszonyt helyreállították volna. Ilyenformán én külön meghívás vagy engedély nélkül, teljes jogú tagként indulhattam a központi pártlap taggyűlésére. A kocka el volt vetve…

Néhány falat csécsi szalonna, pár korty tea – majd rohanás a legközelebbi újságstandhoz. Az 5-ös autóbuszon átfutott reggeli lapok első oldalán a magyar–jugoszláv tárgyalások híranyaga, belül a lengyel kommunisták drámai körülmények közt választott, új első titkárának minden részletében érdekes beszéde. Szembetűnő a Szabad Nép három hasábosan tördelt vezércikkének Adyt idéző, szívet pezsdítő címe: Új, tavaszi seregszemle. A Pándi Pál által írt, de névtelenül közölt cikk nem engedi el az ember tekintetét. Okos, logikusan felépített, az ifjúság konstruktív bírálatával azonosuló, s egyben mély felelősségérzettől áthatott írás, melyet az 1953-as reformeszmék legjobb képviselői magukénak vallhatnak.

Útban a Szabad Nép felé, meg kell állnom a New York Palotánál, hogy a Béke és Szabadság szerkesztőségében imprimáljam egy oldalba tördelt (csakhamar a történelem vulkánkitörésének martalékává váló) írásomat. Így csak jóval kilenc óra után jutok be a negyedik emeleti nagyterembe, ahol már javában tart a taggyűlés tanácskozása. Itt már tudnak a legfelső pártvezetésnek a készülő tüntetés betiltására irányuló szándékáról, és a vita főként e körül zajlik. Csaknem minden felszólaló a betiltás ellen van, de az érvelés hangneme, az érvelő belső motiváltsága és felelősségtudata két, jól elkülöníthető részre osztja a vitázókat.

A túlbuzgók öngerjesztő „szenvedéllyel”, az amúgy is drámai helyzet túldramatizálásával feledtetni próbálják, hogy az 1953-ban hivatalosnak indult, de csakhamar ellenzékbe szorított reformpolitikához soha semmilyen komolyabb kötődésük nem volt, és mindenkor a látható győztesek kegyeit keresték. Ezek tipikus képviselője Szabó László, aki teátrális jeleneteket rögtönözve felszólította az egész taggyűlést a tüntetésen való részvételre (!), hogy később, 1956. november 4-e után a megtorlás éveiben, majd az azt követő évtizedekben újságírói ténykedésével „fényes bizonyítékait” szolgáltassa a demokratikus szabadságeszmék és -jogok iránti „hűségének és ragaszkodásának”.

E nem éppen rokonszenves típus hatását kellően ellensúlyozta a felszólalók higgadt, megfontolt csoportja, mely e sorok írójánál kevesebb indulattal és szenvedéllyel, de kellő határozottsággal ellenezte a felvonulás és gyűlés tervbe vett betiltását. Közülük számomra különösen emlékezetes Rókás Sándor felszólalása: – Az alkotmány az állampolgárok számára előírja a szólás, a sajtó és a gyülekezés szabadságának jogát. De az nincs az alkotmányban, hogy ezekkel a jogokkal csak az MDP kezdeményezésére vagy jóváhagyásával lehet élni. Jogilag tehát nem lehet az egyetemisták gyülekezését betiltani. Gyakorlatilag pedig nem okos ezt tenni, mert olyan konfliktusokhoz vezethet, amelyek következményei beláthatatlanok.

A taggyűlés felejthetetlen mozzanatainak egyike volt Betlen Oszkárnak, a főszerkesztő egyik helyettesének felszólalása. Ez a XX. század poklait kétféle minőségben: üldözött- és üldözőként megjárt szerencsétlen ember a hazai önkényuralom zord időszakában mintegy három évig (1950–53) diktátora volt a Szabad Népnek. Most a taggyűlés döbbent figyelmétől kísérve, sírástól elcsukló hangon közölte: – Vakon bíztam Rákosiban, akkor is, amikor a hibák és bűnök már láthatóak voltak… Felelősnek érzem magamat is a Szabad Nép hitelének elvesztéséért és a mostani súlyos helyzet bekövetkezéséért. Csakis összefogással, egymást támogatva kereshetjük meg a kiutat…

A történelem láthatatlan igézete ott hullámzott fel s alá a nagyteremben, hogy végül azokat is mozgósítsa, akik szervezeti formákat kerestek a taggyűlés reális, lehetséges politikai cselekvése számára. Egy előttem ismeretlen munkatárs a határozat megszövegezésére bizottság felállítását kezdeményezte. Majd ennek megtörténte után Katona Éva szerkesztőbizottsági tag indítványozta: válasszunk küldöttséget, amely elviszi, megvédi, érvényesíti határozatunkat a politikai bizottság előtt. Koroknai Zsuzsának, a külpolitikai rovat helyettes vezetőjének javaslatára elsőnek választanak meg küldöttnek, jóllehet nem vagyok tagja a szerkesztőségnek. Ez a gesztus nyilván nemcsak nekem szól, hanem mindannyiunknak, akiket a Szabad Nép emlékezetes 1954. októberi taggyűlésén elmondott felszólalásuk miatt elbocsátottak a szerkesztőségből. Megköszönöm e megtisztelő döntést, de nyomban kijelentem, csakis abban az esetben fogadom el, ha a taggyűlés a szerkesztőbizottság valamennyi jelen lévő tagjának hasonló megbízást ad. Ez perceken belül megtörtént, és így a küldöttség gyorsan megszerveződhetett.

Fél tizenkettő lehetett, amikor Horváth Márton főszerkesztő és az általa vezetett népes küldöttség: Betlen Oszkár, Csatár György, Katona Éva, Kukucska János, Lőcsei Pál, Matusek Tivadar, Mocsár Gábor, Pándi Pál és Takács Kálmán bezsúfolódott a szerkesztőség autóparkjának két legrangosabb fekete kocsijába, hogy mielőbb megérkezzen az MDP Akadémia utcai székházához. Néhány percig tartó azonosítás és telefonálgatás után átléptünk a kívül-belül gondosan őrzött épület kapuján. Innen vörös szőnyeggel borított lépcsőkön hangtalanul felgyalogoltunk az első emelet tágas, nyitott előterébe, amelynek komor bútorzata és rossz megvilágítása csak fokozhatta a mindenkori bebocsátásra várakozók amúgy sem csekély szorongását. Az előtér ajtói közül kettő nyílott a politikai bizottság tanácskozóhelyiségébe: az egyiken csakis a magas testület tagjai közlekedhettek, a másikat használhatták a meghívottak, akik egy-egy előterjesztés készítőiként statisztáltak az ülésen. Ily módon az „istenek tanácsának” lehetősége volt az alacsonyabb rangú beosztottakkal való találkozásból minden személyességet, még a kézfogást is kiiktatni, ha ezt egyik vagy másik vezető valamilyen okból kívánatosnak tartotta.

A politikai bizottság jelen lévő tagjai, élükön Gerő Ernő első titkárral, ezúttal hangsúlyozottan éltek a találkozás eldologiasításának lehetőségével. Jóllehet a küldöttségben többen is voltunk olyanok, akiknek a jelen lévő vezetők némelyikével az elmúlt évtized folyamán időleges vagy tartós munkakapcsolata volt, erre még egy néma fejbiccentéssel sem kívántak utalni. Hideg, barátságtalan légkör töltötte be ezt a stílustalanul berendezett kistermet, amelynek hosszú, derékszögben kezdődő és végződő asztalánál az Akadémia utcára néző ablaktól befelé haladva Apró Antal, Révai József, Gerő Ernő, Kádár János és Marosán György foglaltak helyet. Velük szemben, keskeny asztal mögött sorakozó székekre telepedtek le a küldöttség tagjai. Még az ilyenkor elvárható formális üdvözlésben sem volt részünk, amikor az első titkár jelt adott jövetelünk céljának ismertetésére.

A Révai jelenlététől magát mindig is feszélyezettnek érző Horváth a párthierarchia illemszabályai szerint inkább félénken, mint öntudatosan ismertette jövetelünk közvetlen előzményeit, majd elkezdte felolvasni a taggyűlésen elfogadott határozatot:

„Mi, a Szabad Nép munkatársai, látva a hazánkban létrejött rendkívül feszült helyzetet és a nemzetközi események alakulását, s látva egyúttal, hogy még mindig nem szűnt meg a huzavona, áthatva pártunk és népünk iránti felelősségérzettől, kérjük a Politikai Bizottságot, hogy az ország nyugalma és előrehaladásunk érdekében, a legrövidebb időn belül teremtsen tiszta légkört, adjon a múlt hibáit és bűneit most már kibúvók nélkül kíméletlenül elítélő, s a szocializmus építésének magyarországi perspektíváját világosan kitűző programot…

…A kormányzáshoz elengedhetetlenül szükséges minimális bizalom megteremtése érdekében a Politikai Bizottság a kora délutáni órákban adjon ki nyilatkozatot, amelyben nyíltan és fenntartás nélkül leszámol a múlt hibáival, állást foglal a lengyelországi eseményekkel kapcsolatban…”

Amikor Horváth idáig elért a felolvasásban, Gerő ingerülten félbeszakította:

– Mondja, mit akarnak ezekkel a lengyel eseményekkel? Nem volt elég, hogy a mai számot telerakták lengyel anyagokkal?

Horváth tökéletesen félreértette a közbeszólásban rejlő célzatosságot. Azt hitte, Gerőből a sértett hiúság beszél, kevesli a jugoszláviai szerepléséről szóló tudósítást – s eszerint válaszolt:

– Az első két oldalt hazai anyagok uralják. A magyar pártküldöttség jugoszláviai útjáról az első oldal legfeltűnőbb helyén tudósítunk.

– Nem erről van szó – vágott közbe Gerő. – Nem a magyar anyagokat keveslem, hanem a lengyelekét sokallom. Hová lett a szerkesztőség politikai arányérzéke? Ez nem a mi pártlapunk, ez egy magyar nyelvű Trybuna Ludu – mutatott a Szabad Nép aznapi számára.

Miután a küldöttség vezetője bénultan állt Gerő ellentmondást nem tűrő szavainak záporában, és szerkesztőtársaitól a legcsekélyebb támogatást sem kapta, nyugodt hangon megszólaltam:

– Úgy gondolom, hogy ami most Varsóban történik, az nagyon is megéri a rendkívüli terjedelmet. Egyébként nemcsak a Szabad Nép, de valamennyi reggeli lap oldalakat szentelt a lengyel eseményeknek. – Szavaimmal Horváth támogatásán túl világosan érzékeltetni akartam egyetértésemet a varsói munkásokkal és kommunistákkal, akik sarkukra állva szuverén módon választották meg a párt és a hadsereg vezetőit, elutasítva a hívatlanul Varsóba repült szovjet pártküldöttség: Hruscsov és társai beavatkozási kísérletét Lengyelország belső dolgaiba.

Gerőnek már a nyelve hegyén volt újabb replikája, amikor észrevett egy magasba emelt kezet, s a kéz gazdája felé fordulva szót adott Betlen Oszkárnak. S ekkor olyasvalami történt, amitől minden jóravaló embernek felfordul a gyomra. Ugyanaz a Betlen, aki másfél órával korábban a taggyűlés színe előtt könnyeivel küszködve ismerte el politikai eltévelyedését, és aki a válságból kivezető utat „összefogással”, „egymást támogatva” vélte megtalálhatónak, most kijelenti:

 – Kezdettől fogva elleneztem, hogy két teljes oldalt adjunk a lengyel pártplénum anyagainak. Sajnos, ezzel a véleményemmel a szerkesztőbizottságban egyedül maradtam…

Két évvel a laptól való távozásom után, ehhez a Rákosi és Farkas Mihály által folyamatosan gleichschaltolt szerkesztőbizottsághoz semmi közöm nem volt, de a taggyűléstől kapott megbízás – ha csupán egyetlen alkalomra is – az erkölcsi és érzelmi szolidaritás szálaival kötött össze bennünket, s így közös lett megdöbbenésünk és szégyenünk is, hogy együtt vállalt ügyünknek máris árulója akadt.

Gerő a legkevésbé sem méltányolta Betlen felkínálkozását. S nem volt kíváncsi taggyűlési határozatunk folytatására sem. Száraz, monoton reszelőhangján megfellebbezhetetlen végzést közölt a küldöttséggel: a politikai bizottság Révai Józsefet és Friss Istvánt a mai nappal a Szabad Nép szerkesztőségébe rendeli azzal a megbízatással, hogy gondoskodjanak a párt politikai vonalának érvényesítéséről.

Ha a történelem jellempróbájának súlya alatt az imént összezsugorodott egy ember, úgy most egy másik képes volt kiegyenesedni alatta. A Szabad Népnél végzett hétévnyi munkám során egyetlenegyszer sem voltam tanúja, hogy Horváth Márton egy általa elolvasott és jóváhagyott cikkért vagy egy általa hozott szerkesztői döntésért kiállt volna, ha azt az írást vagy döntést a párthierarchia nála magasabb fokán álló vezető kifogásolta. Most viszont tanúja lehettem, amint ez a párttörvényeknek mindmáig engedelmeskedő, feletteseit tisztelő, ötvenedik évében járó kultúrpolitikus, a történelem zsendülését érezve, felidézi bátor, hitvalló ifjúkori önmagát, és pökhendi megleckéztetőjének szemébe mondja: „Vállalom az október 23-i Szabad Népet, lengyelországi tudósításaival együtt, és ezennel lemondok főszerkesztői állásomról.”

2. rész

Horváth Márton lemondása főszerkesztői állásáról olyan gyújtólángnak bizonyult, amely nyomban felrobbantotta a feszültségtől amúgy is terhes tárgyalás civilizált kereteit. A jelenlévők közül legelőször Révai József vesztette el önuralmát. Mi történik itt, miféle függelemsértés, netán lázadás zajlik a politikai bizottság színe előtt? – futott végig a hideglelős gondolat az agit-prop. ügyek újból teljhatalommal felruházott parancsnokának agyán. Hiszen ez a delegációt felvonultató Horváth éveken át hűséges alattvalóként engedelmeskedett neki, szemöldökének minden rezdülését félte, és boldog volt, ha nagy ritkán egy elismerő szót kaphatott tőle valamelyik írására. Dühének és megvetésének nyomatékaként mellőzte régóta fennállt tegező viszonyukat, és magázódva ripakodott rá:

– Mi az, hogy lemond?… Otthagyja az őrhelyet, ahová a párt állította?!… Még tetézi is ezt a kártékony vezércikket, amiben tüntetésre buzdít – ellenünk?!

A küldöttség tagjai bénultan hallgatták a tárgyalószobán átsüvítő korholást, amelyet egy újsággal hadonászó ember egyszerre félelmet és nevetséget keltő látványa kísért. Révai ugyanis a lengyel eseményeknél kinyitott, lepedőnyi Szabad Népet sikertelen kísérletek sorozata után, csak nagy üggyel-bajjal tudta úgy összehajtani, hogy a kárhoztatott vezércikket felmutathassa a vita résztvevőinek.

A jelenlévők valamennyien ültek, kivéve Horváth Mártont, aki mintha láthatatlan szégyenfához lenne kötözve, állt, és lehorgasztott fővel tűrte a reá szórt vádakat. Csakúgy, mint a Gerőtől kapott iménti leckéztetés idején, most sem akadt egyetlen szerkesztőtárs, egyetlen munkatárs sem, aki védelmére kelt volna…

És ekkor: a hatalom csúcsán lévők mértéktelen elbizakodásának és a küldöttségi tagok szánalmas elgyávulásának perceiben tudatára ébredtem, hogy nekem itt és most küldetésem van. Hogy a Szabad Nép taggyűlési határozatát – Horváth mellett, s ha kell, hát helyette is – nekem kell képviselnem, különben senki sem fogja képviselni. Szenvedélyes hangon olyan szópárbajt indítottam el, amelyhez a tekintélyuralomnak ez a testülete a legkevésbé sem volt hozzászokva.

Lőcsei: – Révai elvtárs, az egyetemisták nem a Szabad Nép vezércikkének buzdítására, hanem a párt hibás politikája miatt vonulnak az utcára…

Gerő: – Az egyetemisták se ezért, se azért nem fognak az utcára vonulni, mivel minden nyilvános felvonulást és gyűlést betiltottunk!

Horváth: – A felvonulás előkészítése az egyetemeken reggel óta folyik… Valószínűleg máris jelentős tömegek vannak mozgásban… A betiltás ilyen helyzetben súlyos kockázattal jár…

Révai: – Vállaljuk a kockázatot, és ha kell, lövetni fogunk!!

Lőcsei: – Kikre akar lövetni?!… A munkások és parasztok gyerekeire, akik a mi segítségünkkel kerültek az egyetemekre?

Marosán (felém fordulva): – Kicsoda maga, és hogy mer így beszélni?! Takarodjon innen!

Lőcsei: – Engem a Szabad Nép taggyűlése egy határozat képviseletével bízott meg. Amíg ennek eleget nem teszek, addig engem csak erőszakkal távolíthat el a tárgyalóasztaltól!

Akik nem élték át a kommunista vezetés 1956. tavaszi–nyári tekintélyfogyatkozását és elbizonytalanodását, alighanem kétkedve fogadják, amit feleselésem következményeiről most leírok. A politikai bizottság agresszív tagjai – látva, hogy ebben a szópárbajban nemcsak adni, de kapni is lehet kellemetlen riposztokat – lassacskán elcsendesedtek. Senki sem nyomta meg közülük a vészcsengőt, senki sem szólította be a pártméltóságok mellé rendelt, odakint várakozó-unatkozó testőröket, hogy lefogassa, ártalmatlanná tegye vagy legalábbis kivezettesse a teremből s az épületből „a megátalkodott bajkeverőt”. Ellenkezőleg. Apró Antal szemlátomást nyugtatni igyekezett a balján ülő Révait, Gerő pedig a vitától mindeddig feltűnően tartózkodó Kádárral pusmogott, feltehetően azért, hogy felszólalásra bírja.

A politikai bizottság hangadó tagjainak eddigi megnyilvánulásai azt bizonyították, hogy nincsenek tisztában a párt hatalmát fenyegető veszély nagyságával, és ahelyett, hogy a küldöttség által felvetett kérdésekről konkrét és érdemi tárgyalást folytattak volna, figyelmüket és energiájukat továbbra is tekintélyük helyreállítására összpontosították. E cél érdekében utolsó aduként Kádár Jánost igyekeztek bevetni, aki proletárszármazásánál és a rehabilitáltnak kijáró erkölcsi súlytöbbleténél fogva a Rákosi bukása utáni pártvezetés legnagyobb helyzeti energiával rendelkező tagja lett. Érthető, ha Gerő és Révai a számukra nem éppen kedvezően alakult szócsata megfordítását, a függelemsértők megregulázását, optimális esetben („…vajha visszajöhetnének a régi szép idők!”) az egész küldöttség térd- és főhajtásának elérését Kádár határozott fellépésétől remélték.

A helyzet különösségét mutatja, hogy ugyanilyen nagy feszültségű, csak éppen ellenkező politikai tartalmú várakozás töltötte el a Szabad Nép küldötteinek legtöbbjét. Ők ugyanis mélységes együttérzéssel fordultak a Rákosi börtönét megjárt, „osztályához hű munkásvezér” felé, akiről a legkevésbé sem feltételezték, hogy egyetérthet Gerő és Révai minden érdemi tárgyalást elutasító, türelmetlen és erőszakos viselkedésével. Az ő szemükben Kádár a „Sztálin–Rákosi-féle önkényuralom aktív ellenfelének” számított, akivel a küldöttség a varsói fejlemények tanulságairól, a párt mélyreható nyilvános önbírálatáról, de még a legfelső párt- és államvezetés átalakításáról is komoly tárgyalást folytathat.

Hogy a kétféle várakozás közül Kádár melyiknek kíván megfelelni, az felszólalásából percek alatt kiderült:

– Az itt lévő idősebb elvtársak tudják, hogy én a sajtónak régi tisztelője vagyok. A Szabad Nép szerkesztőségét, amikor tehettem – különösen úgy szilvesztertájban – mindig meglátogattam. De meg kell mondanom, elvtársak, hogy ezt a mostani találkozást szívesen elengedtem volna…

– Ma reggel több mint egyhetes látogatás után érkeztünk haza Jugoszláviából, ahol eredményes tárgyalásokat folytattunk jugoszláv elvtársakkal. Abban a hiszemben jöttünk vissza, hogy itthon folytathatjuk a központi vezetőség helyesnek bizonyult júliusi határozatának végrehajtását. Rengeteg a dolgunk, mind a két kezünk tele van munkával…

– És ekkor idejön a maguk küldöttsége, hogy megmondja nekünk, mit kell csinálni. Hát hogy van ez, elvtársak? A politikai bizottság irányítja a pártsajtót, vagy a pártsajtó irányítja a politikai bizottságot?…

– Én azt tudom tanácsolni maguknak, menjenek vissza a szerkesztőségbe, és a pártfegyelem szigorú betartásával lássanak munkához…

Kádárnak ezt a lapos, nívótlan, politikailag kiskorúaknak szánt szövegét annyira bántónak éreztem, hogy hangosan, mindenki számára jól érthetően közbeszóltam:

– Ön annak idején Rajk Lászlót is a pártfegyelem betartására figyelmeztette, amikor vonakodott a neki szánt szerepet elvállalni…

A kis tanácskozóteremre teljes némaság borult. A félelmetes csendben csupán szívem lüktetését hallottam – a torkomban. A mozdulatlanná merevedett „puritán munkásvezér” megjelenítésére a magyar nyelv felülmúlhatatlan stílusművészétől kölcsönzöm a metaforákat: „Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik…”

Valójában négy-öt másodpercnél nem több, de sokkal hosszabbnak tűnő idő telt el, míg az elállt lélegzés ismét megindult, a fennakadt hang újból megszólalt:

– Maga ne üljön fel mindenféle mendemondának, amit rólam terjesztenek…

A Rajk-ügyben Kádárt terhelő felelősség felemlegetése bizonyára visszatetszést keltett volna a küldöttség tagjaiban, ha ezt nem előzi meg a volt belügyminiszter felzárkózása Gerő és Révai elutasító állásfoglalása mellé. Ezt a tényt Kádár kedélyes hangvétele és túláradó önbizalma nem tudta feledtetni a reformpolitika híveivel. Nyílt összefogása a zsarnok Rákosi korábbi főmunkatársaival arra indította őket, hogy – legalábbis gondolatban – átértékeljék mindazt, amit a „kemény és hallgatag, szerény és barátságos munkásvezér” gondosan felépített imázsa takar. Meg kellett végre látniuk, hogy a „munkásosztály hű fia” 1954 és 1956 között – se angyalföldi párttitkárként, se más minőségben – egyetlen jelentős munkásproblémát nem tárt a szűkebb vagy tágabb nyilvánosság elé, jóllehet a gondjára bízott proletárkerület anyagi és szellemi nyomorúsága, lakásínsége, munkásainak „röghöz kötöttsége” tömegével kínálta azokat. Ami pedig a személyi önkényuralom aktív ellenzését illeti, Kádár sem a párt, sem a népfront, sem a társadalom akkor létezett egyéb fórumain egyetlen bíráló szót nem ejtett a hatalmon lévő Rákosi országlásának hibáiról és bűneiről. Mi több: a legcsekélyebb szolidaritást sem vállalta a demokratikus pártellenzékkel, mely 1954–56-ban ezeknek a hibáknak és bűnöknek a bírálatáért állásvesztéssel, anyagi, emberjogi és egészségi károsodással, a politikai és szellemi közéletből való kiűzetéssel fizetett.

A küldöttség azon tagjai pedig, akik bensőleg sohasem tudtak, akartak azonosulni 1953 reformeszméivel, s csupán az események forgószelétől sodortatva kerültek e tanácskozószobába, most – ugyancsak gondolatban – együtt örvendeznek, együtt triumfálnak az értelem és jóakarat józan intelme elől az erőszak és tekintély kétes oltalma alá húzódó korifeusokkal.

A hatalom gyógyíthatatlan megszállottainak sistergő gyűlöletétől és küldött-társaim kietlen félelmétől elszigetelve, egymagamnak kell nagy hirtelen átgondolnom, feldolgoznom a diktatúrával való iménti szembesülésemet. Egymagamnak kell kérdeznem, felelnem, döntenem ennek a 35-40 percnyi történelemnek a mibenlétéről. Érdemes volt egyáltalán ide jönnöm? Kíváncsi egyáltalán ez a pártvezetés az övétől eltérő véleményekre? Volt itt akár egyetlen küldöttnek is lehetősége véleményének összefüggő és folyamatos kifejtésére? Hiszen a küldöttség vezetője mondandójának még a feléig sem jutott, amikor elnémították!

Nem tudok beletörődni a szégyenletes és megalázó elbánásba, mely küldöttségünknek, és különösen nekem osztályrészül jutott. Nem vagyok hajlandó kapitulálni sem a néptől való rettegés érvei (Gerő, Révai), sem a martalócoktól kölcsönzött fenyegetés (Marosán), sem a hatalomra irányuló bírálat jovialitásba burkolt visszautasítása (Kádár) előtt.

A tárgyalóasztaltól távozni készülő Gerőtől szót kérek – és kapok, melyről másfél-két perc elteltével kiderül, hogy végszava a politikai bizottság és a Szabad Nép-küldöttség október 23-i konfrontációjának.

– Mi nem azért jöttünk ide, hogy nehezítsük a pártvezetés amúgy is nehéz helyzetét. Mi egy kommunista kollektíva megbízásából jöttünk, az őszinte segíteni akarás szándékával. Értsék meg: egy hónapok óta mélyülő politikai válság tizenkettedik órájához érkeztünk. Ami nemrég egy vidéki lengyel városban, Poznanban történt, az ma megtörténhet Budapesten, és a kettő nem lesz ugyanaz, mert Budapest fővárosa az országnak.

– A párt és a nép közötti szakadékot nem lehet rendőrsortűzzel áthidalni. Itt most csak az segíthet, ha a pártvezetés haladéktalanul a néphez fordul, és befejezett tényként közli vele a hónapok óta várt, de mindmáig halogatott személyi változást. Ezzel együtt ki kell fejeznie őszinte készségét a munkások és parasztok legégetőbb követeléseinek teljesítésére, a tulajdonukban, szabadságukban, emberi mivoltukban sértett százezrek kiengesztelésére. Ily módon talán elérhető, hogy a csalódott és elkeseredett néptömegek türelmi időt adnak a pártvezetésnek olyan átfogó, hosszú távú program kidolgozására, amely egyszerre épül a szocializmus, a népképviseleti demokrácia és a nemzeti önrendelkezés elveire.

A szavaimat követő megilletődés csupán átmenet volt a résztvevők távozásához. Nincs tisztességes elköszönés. Ennek a helynek, ennek az épületnek a gazdái nem ismerik a politikai ellenfelekkel való érintkezés európai normáit.

Egyedül jövök el az Akadémia utcai pártszékházból, gyalog megyek át a Kossuth téren a 2-es villamos végállomása felé, amikor egy Balassi utcai földszinti lakás ablakán át tisztán hallhatom a rádióközlést: „A belügyminisztérium nyilvános utcai gyűléseket, felvonulásokat további intézkedésig nem engedélyez.” A „további intézkedés” másfél órát váratott magára: fél három tájt a tilalmat a belügyminiszter feloldotta.

Sohasem fogom megtudni, hogy a küldöttségnek, s benne az én személyes küzdelmemnek volt-e szerepe, s ha igen, mekkora szerepe volt a politikai bizottság gyülekezést tiltó döntésének megváltoztatásában.

A szűkebb, rendeltetésszerű börtönökben: a Fő utcán, Vácott, a Gyűjtőben töltött évek és a nagy, tágas Börtön-Magyarországon töltött évtizedek alatt számtalanszor megkérdeztem önmagamtól: hogyan s miért bátorkodtam vállalni és véghezvinni ezt a harcot a Magyar Dolgozók Pártja politikai bizottságával szemben?

Hiszen 1956. október 23-án fél 12 és 13 óra között még nem volt forradalom. Ezekben az órákban még senki sem mérhette fel hitelesen ennek a testületnek a valóságos hatalmát. Ebben az időben egyetlen ember nem tudta, nem tudhatta, hogy ez a sztálini önkényuralom mintájára felépített államszervezet 23-án éjfélig kártyavárként fog összeomlani!

Az aggodalom bátorított, hogy a hatalom és a nép közötti konfliktus emberéleteket követelhet? Ez bizonyára része az igazságnak.

A szolidaritás és segítőkészség a küldöttség magára hagyott, többek által támadott vezetője iránt? Bizonyos, hogy ez is egy darabja az igazságnak.

A hiúság és becsvágy, hogy bizonyítsam a Szabad Nép nekem bizalmat szavazott kollektívájának: így kell helytállni egy kis közösség határozatáért a hatalom öntelt főembereivel szemben? Bizonyos, hogy ez az indíték is hatott a viselkedésemre.

De ezek mind-mind csupán elemei, tartozékai a nagy és átfogó igazságnak: az én elszánt akarásomnak, hogy végleg és teljesen kiszabaduljak egy racionális mezbe öltöztetett vallásnak, és e vallás nagytekintélyű főpapjainak fennhatósága alól. Harcom a diktatúra fő emberei ellen betetőzése volt szellemi, erkölcsi és politikai emancipációmnak, emberi méltóságom és egyenjogúságom helyreállításának.

(Az írás első része a Magyar Hírlap 1989. október 21-i, a második rész a lap november 4-i számában jelent meg, A Szabad Nép küldöttsége a politikai bizottság előtt címmel.)

• Befejezetlen múlt

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges