Szívem szerint egy kávéházban olvastam volna végig ezt a könyvet, két vagy három ülésre, kora délutántól alkonyatig. Talán megbocsátható szentimentalizmussal utánozva a helyzetet, melyben e kötet írásainak java készült: pamutpuha cigarettafüstben, egy fekete (vagy egy kapuciner), lázasabb pillanatokban egy kiskonyak társaságában, néha felpillantva a papírról, ki-kinézve az értelmetlen utcai forgatagba (bár bealkonyult), aztán vissza a szöveghez, rábólintva egy találó jelzőre, elkomorodva egy sutább mondatfűzésen. És – hajlamaim, utánzókedvem szerint – így is írtam volna meg ezt a könyvbeszámolót, nem írógépen és semmiképpen sem szövegszerkesztőn, de töltőtollal, kéziratpapíron, egyáltalán nem könnyedén, de gondos munkával, két vagy három ülésre, kávék és cigaretták tömkelegével serkentve munkára a tompuló agyat, kipillantva néha a kávéházi üvegen át az ostoba tülekedésre: egy korszerűtlen figura egy korszerűtlen könyvről. De mivel nincsenek már kávéházak, és a kéziratpapírról – őszintén szólva – magam sem tudnám pontosan megmondani, hogy mi fán terem, be kellett látnom képzeletbeli vállalkozásom percenként nevetségesebbé váló anakronizmusát. Igen, e korszerűtlen gondolat (pontosabban képzelgés) megidézésével ugyanebben a pillanatban még sokkal korszerűtlenebb és ezáltal még komikusabb lettem, hisz aligha lehet szánalmasabb elképzelés annál, miszerint egy ilyesfajta kultúrtörténeti-nosztalgikus helyzetgyakorlat újrateremtheti vagy akár csak szimulálhatja is egy régen tömegsírba lökött világ szellemiségét. Ám mindezt átgondolva azonnal kortársamként köszönthettem a korábban korszerűtlennek nevezett Márait. Mert ha most mégis beülök egy kávéháznak csúfolt dizájn-szenterbe, ugyanazt a hatalmaskodó és szakadékmélybuta prolit látom magam körül, akiről egykor ő oly higgadt megvetéssel beszélt. Nem, nem a proletárról van szó, tehát nem a mindenkori „megalázottak és megszomorítottak” vert seregéről, akikkel kötelező a szolidaritás minden szellemi ember számára. Nem, ezúttal megint a proliról van szó, Márai szavával a „peremlényről”, a mára rendszerváltott, a kikupálódott proliról, a két világháború közti „sofőrtípus” újraéledt, Jávor-bajusz helyett ezúttal Mickey Rourke-borostát viselő, elpusztíthatatlan képviselőiről, kiknek egy félrészeg, anyanyelvüket förtelmesen beszélő csoportja most is itt handabandázik az asztalom előtt. Napos időben is felhajtott gallérú esőköpeny helyett manapság pilótadzsekit és disneylandszínű dzsoggingot hordanak, drága francia és amerikai italokat rendelnek, de a márkanevek helyes kiejtése számukra mindörökre megfejthetetlen talány. Győzött hát megint a házmesterek vertetlen forradalma, ismét megtört a kor „szellemi gerince”, és szívenütő érvekkel támadunk egymásra logikus argumentáció helyett?! Hiába volt hát minden, hiába Arany, Ady és a többiek formakínálata magatartásból, stílusból, emberi szóból?! Hasztalan volt hát a Márai-féle példa, hogy a forró levest kimerő kéz éppúgy „Történelem”, akár százezrek levegőbe lendülő ökle?! Hiába természetesen, és e tudás birtokosai mindnyájan – nagy szóval – szellemi emberek, korszerűtlen jelenségek vagyunk. Jól tudta ezt persze Márai is, és így válhat korszerűtlen kortársunkká: „Tudnunk kell, hogy mindeddig hasztalan volt a nagy nevelők minden szellemi és erkölcsi erőlködése. Mindezt tudni, és mégsem adni fel ezt a harcot: ez az író szerepének legmélyebb értelme, s e belátáson belül az író szerepe és feladata csakugyan hősiessé változik.” Nagy időkben írta ezt Márai, a világháború alatt. Magam hadd legyek most még korszerűtlenebb, hogy ihatatlan kávémat kifizetve, a posztmodern vendéglátó-ipari egységet elhagyva, a gáncsoskodó Karl Kraus modorában ekképpen hangszereljem a végkövetkeztetést: ebben a törpe időben, akinek valami mondanivalója van, álljon félre e Márai-kötettel, és olvassa el csendesen magában!
- Kultúra [6]